Az egyik, hogy Magyarország olyan kedvetlenül megy bele a kommunizmus utáni első szabad választásokba. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a változás túl lassan és fokozatosan következett be, s hogy ebben az elnyúló folyamatban már úgyszólván semmi sem ígérkezik igazi és teljes újrakezdésnek, még a népképviseleti országgyűlés létrehozása sem. De ezt a fásultságot talán még feloldhatja az értelmes beszéd és főleg – néha vannak csodák – a megélt esemény felvillanyzó hatása.
Nyugtalanítóbb ennél, hogy a közember, a politikában személyes szerepet nem vállaló egyszerű állampolgár semmi jót nem vár az április elejére beígért hatalomcserétől. Sőt, ami ennél is nagyobb baj: valamilyen értelemben igaza is van. Hiszen a fokozatos átalakulás Magyarországot a szabad világ kedvencévé tette, s ezt kihasználva a Németh-kormány gyakorlatilag mindent kipréselt a Nyugatból, amire az előttünk álló időszakban ép ésszel számítani lehetett. Ezek után az áprilisban megalakuló új kormány nagyobb bűvészmutatványra már aligha lesz képes. Pedig csodára éppen ezen a területen volna a legégetőbb szükség.
A másik dolog, ami a választásokkal kapcsolatban izgat, hogy a rendszerváltásról annyi megalapozatlan és felelőtlen szó esik. Mint már említettem, a rendszerváltozással az egyik probléma éppen ez, hogy 1989 óta (a pontos dátumot bajos volna meghatározni) nyakig benne vagyunk, most már nem is csak Magyarországon, hanem egész Szovjet-Közép- és Kelet-Európában. Szűkebb hazánkban ez azzal járt, hogy az átalakulási folyamat irányítása, mederben tartása azoknak a kezében maradt, akik erre tulajdonképpen nem is jogosultak.
De éppen ez az, ami Magyarországon olyan zavaros: ki itt a játékvezető, ki jogosult arra, hogy a váltásnak irányt szabjon? Az, aki mindig is harcolt a rendszer ellen, vagy az is, aki csak 1989-ben fedezte fel, hogy valami bűzlik a szovjet szocializmusban? Vagy esetleg csak az, aki áldozat volt, s erről hitelt érdemlő igazolással rendelkezik? Az érvek és érdemek sajnos úgy összekeveredtek, hogy a váltás körüli vita valóságos kakofóniává vált, amelyben ki-ki a magáét fújja, és csak arra figyel. Feledésbe ment, hogy nem minden jogcím egyforma értékű, s hogy a változási folyamatok eredménye attól is függ, hogy annak ki ad lelket. Végre is olyan sok évtizedes lelki pusztulásból kell kikecmeregni, amelyben a magyar társadalomnak nemcsak az életviszonyai, hanem az ösztönei is összezavarodtak.
Ehhez kapcsolódik a személycsere problémája. A régi rendszer által kinevelt személyzettel nem képzelhető el valódi rendszerváltás, egy új, demokratikus elvekre és gyakorlatra hangolt személyzet kiválogatása viszont „forradalmi” feladvány. Fel van-e készülve e feladvány megoldására ez az ország? Vagyis a hatalom átvételére készülő pártok? Az SZDSZ a rendszerváltás pártjának mondja magát, de van-e erre elgondolása és – szakmailag is felkészült – személyzete? S ha nincs, vagy csak részben, akkor kikkel gondol szövetkezni? Továbbá, ha mégis csak elérkezik a váltás pillanata, ki fogja megszabni azokat a jogilag és emberileg kielégítő eljárásmódokat, amelyek révén az új tisztségviselők kiválogathatók? Részben a régiekből, de nemcsak közülük? Aggódom, hogy erre sem az SZDSZ, sem az MDF, sem az ország nincsen felkészülve.
- Belföld [6]