Győri Péter

Nyomtatóbarát változat

Lényegében már az 1991-es költségvetés parlamenti elfogadásakor eldőlt, hogy – többek között – a távfűtési díjakat is jelentősen fel kell emelni ebben az évben a központi árkiegészítés megszüntetése miatt. Ennek részleges végrehajtásaként az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium június 1-jétől 70 százalékkal megemelte a távfűtési díjakat. Mivel október 1-jétől teljesen megszüntették az árkiegészítést, ezért például a fővárosban további, legalább 30 százalékos díjemelést kellett volna bevezetni éppen akkor, amikor az évközi díjemelés súlyos hatásai is jelentkeznek a háztartásokban.

Ezt a további díjemelést – pillanatnyilag! – azért lehetett kivédeni, mert (1) a főváros nyomására mintegy 400 millió Ft-os önköltségcsökkentést sikerült elérni az önkormányzati tulajdonba került Fővárosi Távfűtő Műveknél, (2) a vállalat hajlandó a támogatásmegszűnés egy részét idén „lenyelni” nyeresége terhére, (3) a minisztériummal sikerült megegyezni, hogy végre az olcsóbb, lakossági áron adja a hőtermeléshez szükséges földgázt, (4) s nem utolsósorban azért, mert idén még a kormányzat feladata az ármegállapítás, január 1-jétől viszont az önkormányzatok határozhatják meg, vagyis emelhetik a választópolgárok által megfizetendő árakat.

Az önkormányzatok örömét csak fokozhatja, hogy a díjakat meghatározó energiaárakra semmilyen befolyásuk nincs, azokat a kormány kezében lévő, jelentős költségvetési bevételt biztosító monopóliumok (Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, mai nevén MOL Rt. Magyar Villamos Művek Tröszt) befolyásolják. Az áfakulcsok változása, a lakossági gáz árának emelése vagy a mostani elhalasztott díjemelés már nem „nyelhető le” vállalati, önkormányzati szinten.

De lenyelhető-e a háztartásoknál? A mostani fűtési szezonban egy 52 négyzetméteres átlaglakás havi távfűtési és melegvíz-díja Budapesten 1660 Ft-ról 2860 Ft-ra emelkedik. (Ha ehhez hozzászámítjuk pl. egy most megvett bérlakásnál a törlesztés és a közös költségek min. 2 ezer Ft-os összegét és a tervezett új BKV-díjak alapján két felnőtt és egy gyerek bérletét, akkor ezek együtt már kb. 7500 Ft-ra rúgnak…) A reálbérek tíz év óta tartó csökkenése maximálisan igénybe vette a polgárok, a háztartások alkalmazkodóképességét.

Hiába erőltetjük a távfűtésnél az egyéni vagy épületenkénti fogyasztásmérést – ez nagyon fontos program, és a Távfűtő Művek áldoz is e fejlesztésekre –, ha nincsenek meg az alkalmazkodás valóságos perspektívái a családoknál, „beragadnak” az alig elcserélhető, de összkomfortos, drága lakásokba, melyeket ilyen fenntartási terhek mellett még kisebb eséllyel lehet majd mobilizálni. Ezen az úton haladva a városszéli fizetésképtelen segélyből élő betongettók kialakulásához jutunk el.

Ma a fővárosi lakások 28 százaléka, mintegy 240 ezer lakás van a távfűtésbe bekapcsolva. Meglepően nagy szám és arány különösen, ha figyelembe vesszük a lakosság fizetőképességének alakulását, illetve azt az – elsősorban a 70-es évek végétől felerősödött – elosztási folyamatot, amely éppen a szociálisan rászorultak egy részét, a sokgyerekeseket juttatta (ha nem is a propagandának megfelelő arányban) ezeken a területeken összkomfortos lakáshoz. Felmérések is bizonyítják, hogy messze nem a legelesettebbek jutottak e lakásokhoz, hanem olyan családok tízezrei, amelyek „kispolgárosodásához”, berendezkedéséhez szervesen kapcsolódik e jóléti lakásjuttatási forma. A városi társadalom e jelentős csoportjának ellehetetlenülése távolról sem csupán „lakásügyi kérdés”. Ráadásul, ha a helyzet vagy bármi szándék a „visszaléptetést” indokolná, a családok többsége ma egyszerűen nem tudna hova „visszaköltözni”, a többség nem tud a magas költségek elől elmenekülni.

Ebben a lakókat is és nyilván a választott testületeket is nyomasztó kényszerhelyzetben mit lehet csinálni? Kézenfekvő, hogy különböző intézkedésekkel (jelentős átszervezéssel, racionalizálással, gazdálkodási formaváltással) még lehet javítani a Távfűtő Művek hatékonyságán a kedvezményes hitelkonstrukció fenntartásával, bővítésével serkenteni lehet az egyéni fogyasztásmérés elterjedését. Ennek során felmerülhet egyes tömbök kiválása a rendszerből (ha ez az ott lakóknak jobban megéri), illetve a 6 db, jelenleg igen drágán üzemelő ún. tömbkazános alegység (kb. ezer lakás) leválasztása a közös elszámolásból.

Annak sincs elvileg akadálya, hogy a főváros különböző régióiban eltérőek legyenek a távfűtési díjak. Egy ilyen megoldással – fenntartva a vállalaton belüli keresztfinanszírozást – mérsékelni lehet az említett értékcsökkenési folyamatot. A társadalmi összetételt, ingatlanpiaci árakat figyelembe véve ilyen „veszélyeztetett” lakótelep pl. Békásmegyer, Káposztásmegyer, Újpest városközpont, Kőbánya-Újhegy, Rákoskeresztúr, Józsefváros, Csepel, szemben azokkal a lakótelepekkel, ahol még tartható lenne a lakások forgalomképessége.

Természetesen nemcsak lakótelepenként, hanem kerületenként is igen differenciált a kép. A legérintettebb kerületek (ahol a lakások több mint 45 százaléka távfűtéses: III., IV., X., XI., XIII.) közül a IV. és X. kerület tartozik egyben az ún. „szegény kerületek” közé (az egy főre jutó szja alapján). De a „szegény kerületek” sorában ott találjuk azokat a belső pesti kerületeket is (VI-IX. ker.), ahol a lakások zöme hagyományosan bérlakás, s ahol megint más típusú lakásfenntartási problémák sűrűsödnek. Emiatt igen vitatható, de felmerülő lehetőség egy olyan fővárosi intervenciós alap létrehozása, amely kifejezetten a távfűtéses lakásokban lakók (azon belül egyes csoportok: meghatározott lakótelepek, nyugdíjasok, sokgyerekesek, alacsony jövedelműek) lakásfenntartási támogatására irányulna. Nem átvállalva, de kiegészítve-ösztönözve az ilyen irányú kerületi támogatási rendszereket.

Az egyéb rezsidíjak emelkedését, a lakbérek akár csak mérsékelt, differenciált emelkedését is számításba véve végül is minden fővárosi önkormányzatnak szembe kell néznie az elkövetkező hónapokban azzal a kérdéssel, hogy akar-e, tud-e s milyen konstrukcióban lakásfenntartási támogatási rendszert működtetni, nem másból, mint a lakásokból származó bevételeiből.

Bármennyire népszerűtlen is sokak számára, a magam részéről továbbra is egy fővárosi szinten összehangolt támogatási rendszert tartok ésszerűnek, melyhez kétségtelenül bizonyos bevételeket is össze kell adni.

Egy ilyen – a közüzemi bevételek és a magasabb bérbevételek egy részére támaszkodó – lakásfenntartási támogatási rendszer például a normánál nem nagyobb lakásban élőknél biztosítaná, hogy a lakásfenntartásra fordítandó kiadások ne haladják meg a jövedelem 15-20 százalékát. Ha szükséges, akkor indításkor meghatározott csoportokra irányulna e rendszer. Számos ehhez hasonló megoldás működik jelenleg is a különböző fejlettségi fokon lévő piacgazdaságokban.

Legalább ilyen fontos, hogy az önkormányzatokban kialakuljanak azok az áttekinthető, jogszerű, a polgárokat nem segélykérő kliensekké degradáló eljárások, támogatásfolyósító módszerek, amelyek számításba veszik, hogy itt egy hosszabb távú, széles társadalmi csoportokat érintő – csak részben lakásügyi – kérdés vár önkormányzati (és persze kormányzati) rendezésre.

• Belföld