Nyomtatóbarát változat

Mert a milyen ítélettel ítéltek,
olyannal ítéltettek,
és a milyen mértékkel mértek,
olyannal mérnek nektek.
Miért nézed pedig a szálkát,
a mely a te atyádfia szemében van,
a gerendát pedig,
a mely a te szemedben van,
nem veszed észre?
Máté 7,1–2.

Bánkúti Gábor politológia-statisztika szakos hallgatóként 1956-ban fejezte be tanulmányait a Leningrádi Állami Egyetem Közgazdasági Karán, s még ebben az évben a Közgazdasági Kiadó statisztikai részlegének felelős szerkesztője lett. 1959-ben lépett a Rádió kötelékébe, ahol hamarosan bizalmi feladatokat kapott. Ő volt például az első magyar riporter, aki Szibériában járt. A felejthetetlen élményt jelentő útról könyvet is írt (40 000 kilométer Szibériában, Kossuth Könyvkiadó, 1962.)

Hogy a szibériai beruházások legfőbb munkaerőbázisáról, a Gulagról egyetlen szót sem ejt, azt igazán nem vehetjük zokon, hiszen akkoriban még Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa sem látott napvilágot. Azon viszont kicsit meglepődtünk, hogy a barnauli kaprongyárban (a kapron műanyag, amelyből „az elnyűhetetlen kapronharisnya készül”), ahol a tündöklőén tiszta termekben automaták ontották a csillogó műanyagot, „a munkásnők kezét minden héten ingyen manikűrözték”. Ettől kezdve azonban már nem csodálkoztunk semmin. Tudomásul vettük, hogy Szibéria 1962-ben a beteljesült csodák birodalma volt: a habarovszki „Energomas” gépgyárban „az ebédszünetekben a munkások javaslatára tízperces előadásokat tartottak egy-egy művész életéről, egyes műveiről”; a goretyi állami gazdaságban, ahol diadalkapu és hatalmas háztömb fogadta a látogatót („városi művelődési házak, könyvtárak, tudományos intézetek szoktak ilyenek lenni”), a leányszálláson Válja Grebnyeva, az érettségizett fejőnő verseket olvasott, és természetesen az orvostudományi egyetemre készült; Bratszkban az egyik munkás javaslatára („Építsünk télen. Híd helyett a jégről.”) az Angara folyó jegéről kezdték építeni az erőművet. (Egy okvetetlenkedő mérnök ugyan megjegyezte, hogy: „Ilyen módszert nem ismer az erőműépítés”, de az öntudatos munkás azonnal megfelelt neki: „Miért kell nekünk mások nyomán járni? Mi bratszkiak vagyunk.”

Nem csoda, hogy amikor Bánkúti a könyv végén összefoglalta az út tanulságait, valóságos óda kerekedett belőle:

„Szibéria a mesés lehetőségek vidéke. Akárcsak annak idején Amerika. A világ ma éppolyan lázasan figyeli, mi történik Szibériában, mint annak idején az Egyesült Államokra figyelt. A századeleji technikai megújulás, az acél, az automaták, az autó és a repülőgép korszakának bölcsője az Egyesült Államok volt. A kémia, a kibernetika, a kozmosz korszakának bölcsője a Szovjetunió. Ne feledjük, hogy a Szovjetunió a szocializmus adta lehetőségek kiaknázásának még csak a legkezdetén van! Negyvenöt év semmi a történelemben. Ennyi idő alatt a szovjethatalom a cári Oroszország több évszázados elmaradását pótolta. A két világrend versenye most kezdődik csak. Az imperializmus olyan, mint a már sok kört lefutott, kifulladt atléta. A szocializmus ellenben eddig tulajdonképpen csak bemelegített. Most egymás mellett futnak, mint amikor a váltófutásban az egyik átadni, a másik átvenni készül a stafétabotot. Igaz, hogy az imperializmus még nem akarja átadni, még fut, de egyre inkább kifullad. S akkor át kell adnia.

40 000 kilométeres utat tettem meg Szibériában. Nem mentem készületlenül, mégis egyik ámulatból a másikba estem, mint ahogy majd minden ott járt nyugati kollégám is. Engem legjobban az ragadott meg, hogy nagyon közelről éreztem a műszaki megújhodás szelét, melyet az új pártprogram feladatul tűz ki, s amit úgy neveznek száraz közgazdasági nyelven, hogy a kommunizmus anyagi-technikai bázisának megteremtése.

Megvallom, titkokat nem firtattam, mert nem érdekeltek. Nyugati kollégáim helyemben talán rakétatámaszpontokat is kerestek volna a 40 000 kilométeres úton. Én nem kerestem. És mégis felfedeztem a Szovjetunió legnagyobb rakétatámaszpontját. Ott van az Uraitól keletre. A neve: Szibéria. Innen indul a legnagyobb szovjet rakéta, a húszéves terv, hogy a békés gazdasági verseny röppályáján, fedélzetén kétszázhúszmillió utassal, eljusson a kommunizmusba.

Azt mondják, fél emberöltő alatt célba ér.”

A továbbiakban még sokszor tudósíthatta a rakéta pályájáról a magyar rádióhallgatókat, sőt 1963-tól 1969-ig a moszkvai rádió budapesti tudósítójaként a szovjet embereket is.

Közben elvégezte az ELTE angol szakát, elolvasta a tömegkommunikáció angolszász szakirodalmát, s az így felhalmozott tudás, valamint a bőséges gyakorlati tapasztalat birtokában hozzáláthatott egy elméletileg is megalapozott szakkönyv megírásához, amelyben a tömegkommunikációs hírközlés szakmai rejtelmeibe kívánta bevezetni az olvasót. (Híreket mondunk…, az MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának kiadása, 1920)

Ebben a könyvben megtalálható minden, amit a hírről, a hírközlésről mint szakmáról tudni kell. Akár a hírek forrásáról, akár a szerkesztési elvekről, akár a hírek típusairól értekezik Bánkúti Gábor, mindig érzékletes példákkal világítja meg mondanivalóját. Amikor például arról ír, hogy a hírekben lehetőleg kerülni kell a statisztikai adatokat, számokat, akkor a módszertani tanácsot az alábbi példákkal hitelesíti:

„A nyersanyag többnyire számokat közöl, és a szerkesztőtől találékonyságot és nem kis fáradságot követel, hogy a számokat érzékelhetővé tegye. (…) Ha pl. egy hírt dolgoz fel a szovjet olajtermelésről, nem a számokat kell idéznie, hanem elő kell vennie a világ olajtermelési adatait, össze kell hasonlítania a számokat, és ennek alapján már nyugodtan fogalmazhat:

»A Szovjetunió tavaly kétszer annyi olajat termelt, mint Európa valamennyi állama együttesen, Egy év alatt a kibányászott szovjet olajmennyiség annyival nőtt, mint Magyarország teljes termelése.«

Ha így törekszünk a szemléletességre, a hallgató választ kap arra a kérdésre, amely számok, adatok hallatán természetes: sok ez vagy kevés? A százalékos adatokat is próbáljuk népszerű formában elmondani. Ahelyett, hogy »az amerikai költségvetés harminc százalékát katonai kiadásokra költik«, mondjuk inkább, hogy »az amerikai költségvetési kiadások minden dollárjából 30 centet (minden száz dollárjából harmincat) katonai célokra fordítanak«.”

Tanulságos az is, amikor az eszmék és a szerkesztési elvek szoros összefüggését kívánja példával illusztrálni:

„…a szerkesztés fő eleme, a válogatás attól függ, milyen eszméket, nézeteket képvisel, hirdet, szolgál a szerkesztőség. Jó példája a politikai elvek érvényesülésének az a kimutatás, amelyet egy válságos nap, 1956. november 2-a híreiről készített 14 világlap összehasonlításával Wilbur Schramm. Ezen a napon a brit légierő Egyiptomot bombázta, Budapesten pedig javában tombolt az ellenforradalom.”

(Itt számok következnek, amelyek a különböző világlapokban a két témára szánt terjedelem nagyságát és egymáshoz viszonyított arányát érzékeltetik. Majd jön a folytatás:)

„Láthatjuk, hogy míg a magyar sajtóban (már amennyire akkor volt ilyen) alig volt tájékoztatás a közel-keleti eseményekről, a világ számára ez volt a jelentősebb téma. Érthetően a budapesti hírek a két szomszédos ország, Csehszlovákia és Jugoszlávia lapjaiban bővebb teret kaptak, rajtuk kívül az amerikai New York Times, az ellenforradalmárok egyik fő pártolója, foglalkozott legtöbbet Magyarországgal.”

A „hírgyártás” valamennyi mozzanatát érintő szakmai fortélyok felvonultatásából és a gondosan összeválogatott példák hosszú sorából valószínűleg amúgy is összeállna az eszmei mondanivaló, de Bánkúti nem hagyja az olvasót kétségek között vergődni, expressis verbis is megfogalmazza „hírgyártó” ars poeticáját:

„A hírközlő szervek feladata nem egyszerűen a tájékoztatás, hanem bizonyos eszmék terjesztése, azok helyességének bizonyítása. Az események, gondolatok ismertetésével, magyarázatával, azok elemzésével igyekszenek megnyerni saját céljaiknak a közönséget, meggyőzni azt e célok helyességéről; tehát propagandát fejtenek ki, agitálnak. (…)

A szocialista hírközlés sosem valakinek, vagy valakiknek, hanem az igazságnak, a humanizmusnak, az emberi haladásnak az oldalán, pártján van. (…)

A pártosság nem tükröződhet a tények elhallgatásában, vagy csak bizonyos részüknek közlésében, mert ez torzítás. Vannak kedvezőtlen tények, ezeket tudomásul kell venni, hiszen, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk, nem kapunk reális képet a világról. A hírközlés mai színvonalán egyébként úgysem lehet a közönséget távol tartani a tényéktől, hiszen a hírek számtalan csatornán eljuthatnak hozzá. Ha nem tőlünk értesül valamiről, akkor másoktól tudja meg, azok tálalásában, azok értékelésével. Ebben az esetben nem ránk fog hallgatni, ráadásul az idegen adó esetleg hitelesebbnek tűnik számára. Aki elsőként közöl valamit, annak helyzeti előnye van. Tanulságul említhetjük a Csehszlovákiáról szóló hazai tájékoztatást. A kedvezőtlen jelenségekről, a jobboldal fokozódó tevékenységéről hosszú ideig nem, vagy csak részben tájékoztattuk az olvasókat, a hallgatókat.

Később, amikor augusztus 21-én a Varsói Szerződés öt tagállamának közbe kellett lépnie a szocialista vívmányok védelmében, a közvéleményt váratlanul, felkészületlenül érte a bejelentés. Sokaknak nem volt képe az ottani eseményekről, a jobboldal erejéről és főleg hatásáról, ezért nem tudta idejében kellőképpen értékelni a törvényszerű fejleményeket. A hiányos tájékoztatás végső soron mindig visszaüt arra, akit jellemez, hiszen – legalábbis részben – elszigeteli a tömegektől.

A tárgyilagosság, a tényszerűség nem jelenti a pártos állásfoglalás elkerülését. Néhány olyan esettől eltekintve, amikor éppen az ellentmondásosságot akarjuk érzékeltetni, nem közölhetünk úgy tényeket, hogy abból ne legyen világos állásfoglalásunk, hogy a tájékozatlan hallgató saját előítéletei alapján, találgatásos úton döntse el, kinek és miben ad igazat. Nem közölhetünk például úgy hírt a közel-keleti válságról, hogy abból ne legyen minden egyes esetben világos a hallgató számára, hogy ki az agresszor és ki az áldozat. Nem közölhetünk egy és ugyanarról az eseményről úgy egymásnak ellentmondó kairói és tel-avivi jelentést, hogy a hallgató saját kénye kedve szerint döntse el, melyik az igaz, melyik félnek van igaza. Politikánkban megkülönböztetjük az agresszort és az áldozatot, és ennek a hírközlésben is tükröződnie kell. Lehetnek egymásnak ellentmondó jelentések, ilyenkor azonban ha mással nem, fogalmazással érzékeltetnünk kell, hogy melyik állítás hiteles. Nem fogalmazhatunk így: »Kairóból azt jelentették… tel-avivi jelentés szerint viszont…« Politikai tapasztalatainkból tudjuk, hogy – bár front- és hadijelentéseknél rendszerint egyik fél sem hoz nyilvánosságra teljes és pontos adatokat – kinek az oldalán van az igazság, melyik fél jelentése a hitelesebb, és melyik fél ködösít rendszeresen. Ha tehát az ellentmondásra utalunk is, így kell fogalmaznunk: »Kairóból azt jelentik… Tel-Aviv tagadja ezt.« A pártosság egyik követelménye, hogy a tények mögött keressük a valóságot. A haladás ellenzői ma már sehol a világon nem lépnek f el saját jelszavukkal, nyílt sisakkal, hanem a szocializmus, a társadalmi haladás híveinek, a béke barátainak álcázzák magukat. Politikai ellenfeleink valójában legreakciósabb megnyilatkozásai is hemzsegnek a békeszólamoktól. Ennek célja természetesen a manipuláció, a félretájékoztatás. Nekünk azonban, ha egy-egy ilyen megnyilatkozásról tájékoztatunk, nem a szólamokat kell tükröznünk, hanem a beszéd lényegét.”

Úgy véljük, ezeknek a gondolatoknak az ismeretében a világ legexkluzívabb Sajtószabadság Klubja is szélesre tárná kapuját Bánkúti Gábor előtt. Arról nem is beszélve, milyen jól hasznosíthatók módszerei a hazudozás és a félretájékoztatás elleni hazai szent háborúban.

• Belföld