Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

A Magzatvédő Társaságba tömörült élet- és nemzetvédők minapi tanácskozásán többször, többféle regiszterben hangzott el az a vád, a rosszemlékezetű Kádár-rendszerről, hogy a forradalom eltiprásáért cserébe a megfogant magzatok fölötti pallosjoggal – vagyis a művi abortusz szabadságával – ajándékozta meg alattvalóit.

Kétségtelen: a hatalom tollvonással, egy miniszteri rendelettel hozta létre a legális abortusz intézményét, amelyet a demokratikus világ nagy részén csak mostanában értek el sok évtizedes harc után a politikai és világnézeti emancipációs mozgalmak. Mint annyi mást, a nők egyenjogúságát, a bölcsődéket és óvodákat.

Most mintha ellenajándékok öntenének nyakon bennünket. Az új rendszer miniszterei is habozás nélkül adományozzák, ami meggyőződésük szerint leginkább hiányzik nekünk? Istent, hazát, családot?

Első lépésként a – nem elhanyagolható részben elképedt – nemzet a művelődésügyi minisztertől az iskolai tanrendbe illesztett hitoktatást kapott. Ezt az új minisztert persze nem idegen tankok, nem ávós osztagok sózták ránk, hanem szabad választás nyomán került a bársonyszékbe. Való igaz, hogy a választáson többséget kaptak azok a pártok, amelyek hangsúlyozták kereszténységüket, no de csak többséget! Nem arra kaptak felhatalmazást, hogy immár hitre kötelezzék az állampolgárt, s a kereszténység, a vallásgyakorlás szabadsága helyett újabb állami ideológia telepedjen ránk. S még kevésbé, hogy mindez miniszteri hatáskörben dőljön el.

Hogy a vallástörténeti, erkölcstani stúdiumok választásának lehetősége a nem hívő vagy nem keresztény (hmm) családok gyerekei számára piciny fügefalevél a pucér keresztény kurzuson, azt bizony vészjóslóan jelzik az iskolai hitoktatás tervezésének első lépései.

Magyarországon kétszer annyi a katolikus, mint a protestáns. Úgy látszik, a művelődésügyi miniszter demokráciafogalmán átszűrve e tényből az következik, hogy a katolikus egyháznak előjogai vannak. Az előkészítést mindenesetre ez vette kézbe. (Persze lehet, hogy nem volt más jelentkező.) Mintha sem a minisztert, sem a katolikus egyházat nem gyötörné semmiféle kétség aziránt, hogy kik és hányan, honnan, milyen felkészültséggel fognak tudni hittant oktatni az összes felekezethez tartozóknak.

Egyházi személyek helyenként kifejezetten rámenősen léptek fel. A keretben közölt levél egy északi megyéből került hozzánk. A pedagógusok új irányból jövő retorzióktól tartva szeretnék elkerülni nevük s a helységek pontos megjelölését, ha más nem, ez a körülmény figyelmeztet arra, mit is várhatunk az új szelektől. Azt, amit a régiektől: félelmet, mimikrit, meghunyászkodást. Csak a régi szelek már fáradtan fújtak, s új szél jól seper.

A fővárosi iskolák jó részében (adataink vannak az I., III., VII., XI., XII., XIII. kerületből) az utolsó tanítási héten az osztályfőnökök nyomtatványokat küldtek haza a gyerekekkel, jelentkezési lapot katolikus vagy református hitoktatásra.

Egyes helyeken kiderült, hogy a lapocskák katolikus plébániákról kerültek az iskolákba az igazgatóhoz, onnan az osztályfőnökökhöz, s a plébániákba kérik vissza őket kitöltve. Akadt olyan iskola, ahol a szülőktől s a titokzatos kibocsátóktól egyaránt rettegő igazgató semmi áron nem volt hajlandó felvilágosítást adni a „jelentkezési lap” forrásáról. Másutt (egy ilyen esetről tudunk) a keményebb anyagból gyúrt igazgató felettes szervéhez, a kerületi tanácshoz fordult. Itt megtudta, hogy a tanács telefont kapott a minisztériumból: a miniszter (?) megállapodott a katolikus egyházzal, hogy támogatja az egyház felmérését a hitoktatás iránti igényekre vonatkozóan. Gondoskodik róla, hogy az iskolák ne gördítsenek ez elé akadályokat. Csakhogy ez a papír nem felmérő, hanem jelentkezési lap! S enyhén szólva elébe vág az eseményeknek. A hitoktatásra vonatkozó világos állami döntés nincs, aláírt nyilatkozat azonban már van. Tertium non datur – sugallja. Valaki vagy katolikus, vagy protestáns. (Ugyanez a „felmérés” információink szerint Kecskeméten például katolikus–evangélikus–református választékot kínál.) Mi van, ha valaki nem kér semmilyen hittant? Néhány osztályfőnök szerint ez esetben dobja az űrlapot a szemétbe. Néhány szerint rá kell írni az elutasító választ, de aláírva kell visszaadni, az a kevés pedig, aki védeni kívánja a szülők emberi jogait, kijelentette, hogy csak összesített számadatokat hajlandó továbbítani, neveket nem.

Nehéz eldönteni, hogy dilettantizmusról, jóhiszemű félreértésről vagy célirányos megfélemlítésről van-e szó? A miniszter, azonban nem tántorodott el a sűrűn és nemegyszer egyházi körökből is felhangzó kétségek nyomán. (Néhány hűvös szakértői véleményt szemelvényezünk melléklet gyanánt.)

Június 12-én a parlamentben elhangzó kérdésre végre utólag szentesítette az egyházi buzgólkodást, és bejelentette, hogy hittan pedig szeptembertől lesz, órarendben lesz, iskolában lesz, bizonyítványban lesz. Lelkiismereti szabadság pedig nem lesz. Szegény gyerekeink! Még ki sem másztak a kötelező piros nyakkendőből! Eszembe jut ma már nagyra nőtt fiam, aki mintegy négyéves korában megfogalmazta keserű tapasztalatait: semmit sem szabad, mindent kell?

Eddig a címben jelzett háromság első tagjáról.

A haza és a család átmeneti szövetséget kötött a Magzatvédő Társaság dinamikus ténykedésében. Minden parlamenti képviselő megkapta május 11-én és 12-én tartott tanácskozásuk előadásainak anyagát. A társaságnak tagja a népjóléti miniszter. Joggal tekinthetjük tehát a magzatvédőket kormányzati tényezőknek. Az előadásokból két irányzat, avagy forrás érzékelhető: egy katolikus és egy nemzeti sorskérdés, azaz a nemzet létszáma fölött aggódó. Ez utóbbiak közé tartozik például dr. Molnárfi Tibor volt KSH-főmunkatárs, aki rendre kiszámolja Magyarország népességének százalékos arányát a térségben. Csökken. A két irányzat a művi abortusz elutasításában egyesül.

Csak üdvözölni lehet az abortusz számának minimalizálására irányuló törekvéseket, a magzatvédők azonban továbbmennek. Elutasítják a szociális okból megszakított terhesség lehetőségét: „szülje meg és adja örökbe, sorban állnak a jelentkezők”. (Gresz Miklós, a társaság elnöke.) A művi terhességmegszakítást engedélyező 76/1988. /XI. 30./ Mt. rendelet és a végrehajtásáról szóló 15/1988. /XII. 15./SZEM rendelet ellen indítványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz a Pacem in Utero (Békét a méhben) Egyesület. Itt tehát nem az abortuszok csökkentéséről, hanem betiltásáról van szó.

Közismert, hogy a katolikus egyház következetesen elutasítja a magzatgyilkosságot. Kétségtelen, hogy katolikus meggyőződésű orvost abortusz végrehajtására kötelezni lelkiismereti szabadságának durva megsértése. Köztudott, hogy az ország lakossága fogy és öregszik. Köztudott, hogy az elmúlt időszak szociális politikája nem kényeztette el a gyermekeket vállalókat. Senki nem vitathatja el annak a morális és politikai mozgalomnak a létjogosultságát, amely fel akarja venni a harcot a gyerektelen világgal, és az egész társadalom ügyévé akarja tenni a gyerekek biztonságos felnövekedését. De a katolikus egyház parancsainak betartására és nemzetmentésre kényszeríteni azt, aki ezt nem választja, enyhén szólva inkább emlékeztet Khomeini fundamentalizmusára, mintsem a liberális Európára.

Kisgazdák ’47-es földkövetelései, kereszténydemokraták egyházi vagyonkövetelései nyomán már elfogott néhányunkat az a balsejtelem, hogy ezek a pártok mélyhűtőből akarják elővenni a magyar társadalom valamelyik korábbi állapotát. Nemcsak az a kérdés, hogy lehetséges-e ez, hanem az is, hogy érdemes-e. Az életvédelem homlokzata mögötti erők is valamilyen meghaladott állapot felé törekednek végzetesen. Már csak ez hiányzik a magyar családoknak.

• Belföld