Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

„Ha egy életet megmentettél, mintha az egész világot mentetted volna meg.”
„Ha egy embert elpusztítasz, mintha az egész világot pusztítottad volna el.”
(Talmud)




A szarajevói hitközség lázasan nyüzsgő méhkas. Egyszerre klub, konyha és étkezde, orvosi rendelő, rádióállomás, komputerekkel felszerelt adminisztratív központ; hivatal, élelmiszerraktár, posta, tanfolyamok színtere s persze az éltető hírek börzéje. Az itteni zsidók személyi igazolványába ugyan beírták a zsidót, mint nemzetiséget – mint minden más nemzetiséget Jugoszláviában –, de ez nem okozott sem „identitásproblémát”, sem bármifajta megkülönböztetést. A többi, itteni vallás híveihez hasonlóan a vallási hovatartozás inkább az egyre halványuló kulturális szokásokban, a szentből profánba hajló ünnepekben nyilvánul meg.

A szarajevói zsidó hitközség fennállása óta minden nem zsidó házastárs, családtag a hitközség teljes jogú tagjának számít. Minden külön igazolás nélkül részesülhetnek szolgáltatásaikban: az izraeli állampolgárság megszerzésétől – a Boszniából elüldözött kétmillió földönfutó közül egyedül ők kapnak esélyt arra, hogy ne menekült-pária státusból kezdjék újra az életüket – a rendszeres élelmiszer- és gyógyszersegélyekig. Sőt, s ez is ennek a háborúnak a „következményei” közé tartozik: a zsidó közösséghez való tartozáshoz már a zsidók iránt érzett barátság, a közösségükben kifejtett tevékenység is elegendő. Mi más magyarázná, hogy a háború előtt hét-nyolcszáz főt számláló közösség most is hétszáz lelket számlál, noha – épp a nemzetközi segítséggel is szervezett mentőakciók révén – már ezer zsidó elhagyta Szarajevót. Zsidó híján a zsidóság eszméje, múltja marad itt.

Ezt bizonyítja a szarajevói magyarok szervezkedése is: a Boszniai és Hercegovinai Magyarok Humanitárius Egyesülete most telefonkönyvben található magyar hangzású nevekből kiindulva és informális kapcsolatok révén, a zsidók mintájára próbálja megalakítani szervezetét. Magyarul egy szót sem tudó főtitkáruk itt, a hitközségben eszik és sakkozik minden délután, az ő révén jutottam el hozzájuk. A már 300 főt számláló, de napról napra gyarapodó magyarok közé felvesznek muzulmán, horvát és szerb házastársakat, másod-, harmadgenerációs leszármazottakat is, sőt olyanokat is, akik valamilyen oknál fogva „csak” szimpatizálnak Magyarországgal vagy a magyarokkal – például, mert ott tanultak, vagy volt egy magyar szerelmük.

Ivica Cseresznyés (igen, magyar származású, azaz a szefárd hitközségben askenázi, ahogy viccelődve meghatározza magát: egy kisebbségben ő a védett kisebbség) a Szarajevói Hitközség elnöke, civilben negyvenöt éves építészmérnök, két gyerek apja: „Meglehetősen pesszimista vagyok, mert ennyi kegyetlenség után ott tartok, hogy jobban félek a békétől, az egyéni leszámolások, bosszúk folyamatától. A közösség egyre nagyobb része hajlik az elmenetel felé, de természetesen azok érdekeit is képviseljük, akik itt akarnak maradni. Közel fél évezredes múlt, jelenlét köt bennünket a városhoz. Itt őrzik a Szarajevói Haggadát, a világ egyik legrégibb és legszebben illusztrált héber kéziratát. A szlovén háború kirobbanásakor az összes pénzünkön élelmiszert, valamint konyhai és orvosi felszereléseket vettünk. Fölállítottunk egy amatőr rádióállomást. A hitközség épületét és a zsinagóga földszintjét átalakítottuk, hogy szükség esetén nagyobb tömeget fogadhasson be. Költségeink – évi 200 000 $ – 40%-át a Joint fedezi. Jelentős támogatást adnak a francia és az angol zsidóság szociális szervezetei, s az amerikai World Jewish Congress is. Kis hitközségek, mint a prágai, az osnabrücki, wolfsburgi küldtek néhány ezer dollárt, magyar származású lévén egy kicsit bánt, hogy Magyarországról még egy képeslapot sem kaptunk. Amit a világban – »zsidó vonalon« összesnorrolunk (kéregetünk), az természetesen nemcsak a miénk. Az egész városé. Ez egyszerre erkölcsi kötelesség és a gyakorlat követelménye. Mi biztosítjuk a város gyógyszerellátásának közel 50 százalékát: egyik vezetőségi tagunk, Igor Gáon, a Szarajevói Egyetem Gyógyszerészkarának docense irányításával. Három patikát működtetünk a városban, ahol ingyen osztjuk a gyógyszert és a vitamint. A konyhánkon 320 adag meleg ételt osztunk naponta, kosztosaink közül hatvanan tagjai a közösségnek. Rádióállomásunkon keresztül bárki kapcsolatot tarthat távoli családtagjaival. Együttműködünk a többi, a muzulmán, a katolikus, a metodista, a görög–ortodox segélyszervezettel is – egyáltalán: a városban igazán csak a segélyszervezetek működnek –, vagy például a 15 millió dolláros költségvetésű Soros Humanitarian Aid szétosztásában. Most például 60 000 pár cipő szétosztását szervezzük. Van egy »tudományunk«, amit természetesen nem fedhetünk fel: ha bármilyen szállítmány eljut a spliti képviseletünk raktárába, azt be tudjuk hozni a városba. Ha arra hagyatkoztunk volna, ami az ENSZ-bürokrácián és védelem nélküli kíséretén keresztül jön be, akkor még súlyosabb lenne a helyzet. Elsősorban élelemre van szükségünk, szárított zöldségre, levesporra, agregátorról feltölthető vagy napenergiával működtethető lámpákra, inzulinra, vitaminokra, cipőre. A zsidó közösség szerény létszáma ellenére minden percben érezzük, hogy számítanak ránk, megbecsülnek. A pészahi széderünkön az egyik oldalamon Alia Izetbegovics ült, a másikon Susan Sontag.”

Splitben ismerkedtem meg Igor Gáonnal. Éppen egy nagy gyógyszerszállítmány útját jött egyengetni. Kétnapi feszült repülőtéri ácsorgás után rávettük a norvég repülésirányítót, hogy legalább rakjon fel egy Anconába tartó gépre, s ne kelljen megvárni a csak kétnaponta induló kompot. A szilveszteri koccintáson kívül egy másik sürgős tennivalója is volt: másodikán újra nyit az egyetem, s neki vizsgáztatnia kell.

Szarajevóban úgy-ahogy, de az összes oktatási intézmény működik. Villany, megfelelő élelem híján, néha gránátesőben, de folyik a tanulás. Annyi a változás csupán, hogy a karokon egy-egy tárgyat koncentráltan, kéthetes turnusokban vesznek. Például a mikrobiológiát nem heti két-két órában, hanem két héten át folyamatosan, napi tíz-tíz órában. Ez a koncentrált időszak előadót és diákot egyaránt igénybe vesz, de mivel annyi oktató elmenekült vagy elhunyt, másképp nem tudják megszervezni. A felszabadult időben az oktatók más, a város védelmében fontos kutató- vagy elméleti munkát végeznek. Igor tanszékvezető professzora például a harci gázok és más a háborúban bevetett mérgek elleni védekezés kifejlesztésével és propagandájával foglalkozik, egy mikrobiológus ismerősnek pedig a gombatermesztést kell beindítania.

Megkérem Igort, hogy elkísérhessem a munkahelyére. Még be kell ugrania előtte az egyetemhez tartozó Kosorici klinikára. Ez most Szarajevó legnagyobb kórháza – ezért katonai őrizet alatt áll. Több, a városban szétszórt vagy a külterületeken az ellenség kezére került osztályt, szanatóriumot kellett ide evakuálni. Mivel gyógyszert viszünk, kocsit is kapunk. Reso, a sofőr szintén a hitközség kulcsembere: muzulmán fiú, két gyermeke és felesége Nagybecskerekre menekült. Másfél éve látja el veszélyes tisztét. A fehér színű kocsijára tűzött kék lobogó sem a gránátokat, sem az orvlövészeket nem akadályozza, hogy rá vadásszanak. Szédítő tempóban kacskaringózik, ha célba vették, hogy megnehezítse a dolgukat és kikerülje az utak buktatóit. A kórházba érve megmutatja annak a gránátnak a nyomát, amely egy hete két kilépő ápolónőt lekaszált.

Igor barátja, dr. Amir Buljina ortopéd orvos mutatja be az osztályt: „Ezt is a városszélről hozták ide. Annak ellenére, hogy villanyt igen ritkán kapnak, s a vizet vödrökben szállítják, a kórtermek tiszták. A mozogni tudó gyerekek, kisebb kötésekkel a lábukon, kezükön, rajzolnak, meséskönyvet olvasnak. A leggyakoribb betegségek: lélegzési, vérkeringési zavarok, amelynek jó része a félelem okozta pszichés nyomásból ered. Ragály, krónikus hasmenés. A legtöbb sebesülés a gránátrepeszektől származik. Nem lehet a gyerekeket állandóan a négy fal közt tartani. Bemennek a romok közé játszani, s léptükre megindulnak, leszakadnak a kövek, mint ennél a gyereknél – mutat egy talpig gipszbe pólyált gyerekre. A társa meghalt. Gyakoriak a gázrobbanások, mutatja be a következő, vörös sebekkel borított arcú fiúcskát. Az egész város gázzal fűt, képzelheti, milyen biztonságtechnikai körülmények között kötötték be a sebtében barkácsolt vaskályhákba, amelyeket egyszerre használnak főzésre és melegítésre. Magunk is felhívtuk a figyelmet arra, mennyire veszélyesek, de nem tilthatók be, hiszen ez az egyetlen energiaforrás. Nem tesz jót, ha odatalál egy lövedék, de felrobbannak azok anélkül is.

A beteg gyerekeink jó része normális körülmények között meggyógyulna, de a mi igencsak korlátozott lehetőségeink között örökre rokkantak maradnak. Az ENSZ orvosai hónapokig mérlegelnek egy ügyet. 60 gyerekünket kellene diabetikus étellel táplálni, közülük 20-nak lenne szüksége rendszeresen inzulinra.” A „normális” gyerekek sem láttak két éve egy almát. Cukor (kilójának ára 60 DM a piacon), zöldség, gyümölcs kellene. Sok orvos, nővér elment – ez volt a háború első figyelmeztető jele –, az ittmaradókkal 25 000 műtétet hajtottak végre a 21 hónap alatt. A városban 70 000 gyerek él, s a felének legalább rendszeres orvosi kezelésre lenne szüksége. A kormány a gyerekeken végrehajtott amputációk számát szigorú hadititokként kezeli, az idegi eredetű – sok foglalkozást, terápiát kívánó – bénulásos megbetegedéseket azonban nem titkolják. Sok önkéntes vesz részt a gyerekek mozgatásában. Amikor megkérdezem őket, hogy mire lenne szükségük, akkor a legépelt gyógyszerek listája mellett szabadkozva, de megemlítenek két szakfolyóiratot (Journal of pediatric surgery, Zeitschrift Kinderchiurgie), amelynek példányait már két éve nem látták, s amely nélkül – szerintük – a szakmájukban nem lehet élni.

A kocsit dolgára engedve sétálunk át az egyetemi negyeden Igor munkahelyére, hogy bemutasson professzorának, Nikolin Brankónak, aki apja helyett apja. Értsem szó szerint: apja egy nap kinyitotta az ablakát szellőztetni, s egy orvlövész szíven lőtte. Éppen Budapesten járt egy konvoj szervezése ügyében, amikor Zágrábba érve megtudta, mi történt. Amúgy is régen látta a szüleit, hiszen a Gribovicán, azaz a szerbek uralta részen laktak. A több száz tűzszünet egyikét ő szervezte: addig tartott, míg egyedül maradt édesanyja átjött egy kétszáz méteres szakaszon, a cserébe adott szerb asszony pedig az átellenes irányba. Apja sírját talán soha nem fogja meglátni.

Az intézet kapujában professzoros külsejű úrnak kívánunk boldog új évet. Amir Pleho, a tanszékvezető-helyettes nyolc családtagját vesztette el – mondja Igor, miután elbúcsúzunk. Köztük a feleségét, lányát és két unokáját. Az apa helyett apa tanszékvezető színes csoportképet mutat: a tanszék munkatársai. Ők végezték a tíz évvel ezelőtt Szarajevóban tartott Téli Olimpia doppingvizsgálatát. Békeidőben 700 gyógyszerész járt hozzájuk. Most 90. A háború alatt 20-nak adtak diplomát. Nemcsak a víz- és energiaviszonyok miatt bénult meg az élet, de másfél év alatt elfogyott a szemléltetőeszköz, a vegyszer is. Átmegyünk a szomszédos laboratóriumba, ahol az olimpiai teszteket is végezték. A szépen rendben tartott üvegcsék sora elé bekeretezett festményeket állítottak. Ezek Pleho professzor munkái. Miután elvesztette legkedvesebbjeit, festeni kezdett. Soha nem festett előtte. Most pedig egész nap bejár ide, mert itt több a fény. Kiállításra készül. Nézze, milyen vidám színeket használ. Különben teljesen szabályos tájképek – tartja a fény felé kollegája képeit –, legtöbbje a mostari hidat ábrázolja. Az ép hidat…

A Szarajevói jelentés elkészülte óta a történet egyik-másik szereplőjének sorsa gyökeresen megváltozott. Az előző héten bemutatott Szerdzsan például kétévi pokol után egy konvoj orvosaként az elmúlt héten kijutott a városból. Három napra. „Nem szeretek félmunkát végezni” – mondta, és visszatért betegeihez. Reso, a muzulmán sofőr azóta Budapest vendége: viszontlátta feleségét és két fiát, akik eddig Nagybecskereken vártak rá. Megjártak néhány követséget, Norvégiától Dél-Afrikáig, de ahhoz, hogy ők ketten – akik egyébként ugyannak az államnak a polgáraiként élték le életük felét – egy országban tudjanak élni, egyelőre egyetlen megoldás kínálkozik: az asszony visszamegy a gyerekekkel Belgrádba, ott áttérnek a zsidó hitre, és akkor majd az ő jogán az egész család kivándorolhat Izraelbe…

• Külföld