Skip to main content

Kókatag győzelmi lobogók

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A diktatúra bukása utáni második parlamenti és első önkormányzati választásokat tartották meg a múlt héten Bulgáriában. Az eddig ellenzékben lévő demokraták alig egyszázaléknyi többségre tettek szert, s ezt nyomban történelmi jelentőségű győzelemnek kiáltották ki. Győzelemnek könyvelte el a bulgáriai választási eredményeket a világ Kelet-Európa-ügyekben immár meglehetősen fásult demokratikus közvéleménye is, hiszen a szituáció teljesen egyértelmű: az európai gondolkodásmódot képviselő Demokratikus Erők Szövetsége – a DESZ – végre nyílt küzdelemben legyőzte a majd fél évszázadon keresztül uralkodó kommunistákat.

Ez a győzelmi képlet látszólag annyira egyszerű, hogy nem is szorul magyarázatra, s a világ ezúttal is gyorsan és elégedetten pontot tehetne erre a kérdésre, hogy nem kell több időt vesztegetnie a Balkán zűrzavaros afférjaira. A baj csak ott kezdődik, hogy a képlet szinte minden egyes eleme megkérdőjelezhető. A választásokon győzedelmeskedő ellenzéki csoportosulás a Demokratikus Erők Szövetsége–Nemzeti Mozgalom névre hallgat, s az egykori ellenzék radikálisan antikommunista képviselőiből áll. Az ő sikerük önmagában véve még örvendetes is lehetne, csakhogy épp e csoportról nyilatkozta Ivan Krasztev, a már Oxfordban élő fiatal bolgár politológus, hogy „az ellenzék egy része nemzeti kisebbséggé változtatta a kommunistákat: kommunistának születtek, kommunistaként halnak meg.” A radikálisok politikai magatartásának legkifogásolhatóbb pontja azonban mindvégig az maradt, hogy a kommunistákat ők maguk nevezték ki: aki nem értett egyet az ő irányvonalukkal, az csakis kommunista lehetett. Ebből az elvből kiindulva kezdték el néhány hónappal ezelőtt belülről bomlasztani az egységes ellenzéket, pontosabban az ő ejtőernyőseik indítottak tisztogatási akciókat az ellenzéki koalíció egyes pártjaiban. A választásokon külön listával induló liberálisok, akikhez a zöldek, az Ekoglasznoszt, az egykori demokratikus ellenzék ismert képviselői, valamint Bulgária két legnépszerűbb személyisége – Zselev elnök és Karakacsanov szófiai főpolgármester – is csatlakozott, nem érték el a minimális négy százalékot. A meghatározó erőként számon tartott szocdemek és az egyesült agráriusok sem kerültek be a parlamentbe.

Győzelmet kiálthat viszont az Emberjogi és Szabadságmozgalom, azaz a török párt, mely ezúttal meghatározó szerepet játszhat a két szélsőséges parlamenti tömb küzdelmében. Az előző parlamenti ciklusban szemérmesen visszahúzódó török frakció most végre bátran kombinálhat, hiszen nélkülük egyik félnek sem lehet többsége. Ám a Bulgáriában uralkodó törökellenes hangulat miatt az a politikai erő, mely koalícióra lép velük, akár 15-20 százalékos népszerűség-csökkenésre is számíthat.

Győzelem helyett tehát inkább kutyaszorítóról beszélhetünk, egy olyan politikai kátyúról, melybe az elvakult szélsőségesek sodorták Bulgáriát. Az előző parlamentben is két fő erő állt egymással szemben, de akkor két heterogén, a nézetek sokféleségét hordozó platform képviseltette magát a törvényhozásban. Most két radikális, kompromisszumot nem ismerő csoport presztízsharcára számíthatunk. Kiszorultak az árnyalatok, a gazdasági és társadalmi érdekcsoportok képviselői, a választók egy élesen kirajzolódó határvonal két oldalán sorakoztak fel. A bolgár társadalom eszerint kommunistákból és antikommunistákból áll – illetve törökökből, akiket ez a probléma csak távolról érint, vagyis az egypártrendszert újra egy ideológiai alapokon nyugvó kétpólusú rend váltja fel.

Mindennek ellenére mégis beszélhetünk győzelemről: az indulatok, a szélsőségek, a program nélküli, csak a másik gyűlöletére építő politizálás győzelméről, a legrosszabb értelemben vett „balkániság” győzelméről.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon