Krasztev Péter

Nyomtatóbarát változat

A konfliktusokat nem is a hitek különbözősége váltja ki, hanem az, hogy a mindenkori hatalom kötelességszerűen újabb és újabb ötletekkel áll elő az etnikumok belső életének „szabályozására”. A stratégia általában rögtönzésszerű, viszont a balkáni színtéren hatékony: a rövidebb-hosszabb ideig tartó liberalizálási és integrálási kísérleteket váratlanul drasztikus beavatkozás követi, az addigi jogokat eltörlik, majd gazdasági és ideológiai ürügyekkel lehetetlenné teszik egy kisebbség létezését.

Bulgária például nem azért maradt zsidók nélkül a világháború után, amiért a többi közép- és kelet-európai állam. A városi gettók – a cár utasítására – valóban védték a zsidókat a németektől. Pár év múlva azonban Dimitrov végleg megoldotta a zsidókérdést: bagóért (pár dollár per fő) eladta Izraelnek az államosítás után földönfutóvá lett kereskedőket és iparosokat. Így tettek a bulgáriai macedónokkal is, akiket – a Komintern határozata értelmében – 1946 és ’56 között megpróbáltak nemzeti öntudatra ébreszteni, majd amikor végre elhitték magukról, hogy tényleg léteznek, leállították az akciót, és a macedón szót visszaminősítették földrajzi fogalommá. Nem csoda, hogy a hatvanas évek elejére a büntetőtáborok megteltek „macedónkodó nacionalistákkal”.

Bolgár „Endlösung”

Hasonlóképp járt el a hatalom a muzulmánokkal. Az újkori bolgár állam kikiáltása óta, azaz több mint egy évszázada a bolgárok túlnyomó többsége az egykori elnyomók utódait, potenciális hazaárulót lát a muzulmánokban. A nyolcszázezer török, a negyedmilliónyi pomák, valamint a magát muzulmánnak valló két-háromszázezer roma hol használhatta a nyelvét, hol nem, hol tanulhatott saját iskoláiban, hol nem, hol elvették a jószágát, és megfosztották hagyományos megélhetésétől, hol túlzottan támogatták az általuk művelt mezőgazdasági ágazatokat, például a dohánytermesztést (amiért persze a „pozitív diszkrimináció” kifejezéstől hideglelést kapó bolgárok fújtak). Földet viszont soha nem osztottak nekik – akinek volt, az egy darabig még megtarthatta –, s ezzel az állam egyszer és mindenkorra biztosította számukra a szolgai-napszámosi státust a bolgárok téeszeiben. Ehhez járult még a folytonos névcsereőrület: van az országnak olyan területe, ahol a századforduló óta legalább egytucatszor változtatták meg erőszakosan a neveket. A pofozógép szerepe mindig a pomákoknak jutott, akik etnikai származásukat tekintve bolgárok, de őseik a XV. és XVIII. század közötti időszakban mohamedán hitre tértek. Köztes helyzetükre hivatkozva eddig minden hatalom megpróbálta egyszer és mindenkorra visszavezetni őket a bolgár „nemzettestbe”, ami természetesen együtt járt volna azzal, hogy elszakítja őket a muzulmán hittől.

A túlszaporodás ellenszere

Semmi csodálnivaló nincs tehát abban, hogy a bulgáriai muzulmánok időről időre felkerekednek, és tömegesen kivándorolnak a szomszédos Törökországba. A népi demokratikus időszak első jelentős emigrációs hullámát az erőszakos tagosítás váltotta ki az ötvenes évek közepén, amikor a muzulmán lakosságtól (sokadszorra) elvették a földjét, illetve a jószágát. A megélhetésétől megfosztott lakosság ’68-tól folyamatosan hagyta el Bulgáriát a nacionalisták legnagyobb örömére. Ők ugyanis ebben a folyamatos kivándorlásban látták a törökök „túlszaporodásának” egyetlen ellenszerét, s ez vezetett el azután Bulgária történetének egyik legbotrányosabb eseményéhez, a muzulmánok átkereszteléséhez. 1989-ben a törököket tömegesen üldözték el az országból, a családok mindössze ötvendollárnyi ingóságot vihettek magukkal. Az üresen maradt házakat rögtön bolgár családoknak utalták ki, elejét véve ezzel az esetleges visszatelepülésnek.

A háromszázezer menekültből hatvanezren mégis visszatértek. Akik végleg Törökországban telepedtek le, kitűnően beilleszkedtek az ottani társadalomba, a munkaadók máig sokkal szívesebben alkalmaznak bolgárokat, mivel egyrészt képzettebbek, másrészt viszont – úgymond – nem meresztgetik a feneküket az ég felé napjában többször. A legutóbbi kivándorlási hullámmal a muzulmán szellemi elit túlnyomó része is elhagyta az országot, és az otthonmaradottakra hárul az a feladat, hogy a közeli jövőben kineveljék saját értelmiségüket.

Moszkvicson, szamárháton


A legtöbb helyi hírt, mint rendesen, a kocsmában lehet felszedni. Már amennyire kocsmának nevezhető a Rodope-hegység mélyén lévő, tisztán töröklakta Tri Mogili (Három Domb) falu vegyesbolttal kombinált söntése. Ide a zöldségszállító Moszkvicson és a direkt erre a célra bérelt terepjárón kívül csak szamárháton lehet felkaptatni, ezt is kizárólag késő tavasztól kora őszig érdemes megkísérelni. Itt, a hegyek között ritkán kerül szóba a jövendő török értelmiség kérdése, néhány feles után az emberek inkább életük történetéről sztoriznak a bolgárhoz sokban hasonló nyelven. Egykor – meséli egyikük – kecskét tartottak, de ’47-ben kitalálták, hogy fenyőerdőt telepítenek a falu fölé, elhajtották a jószágot, mert az letarolná a facsemetéket. Fizettek kilónként tíz sztotinkát, akinek nem tetszett az ár, az mehetett panaszra Allahhoz. Azután próbálkoztak a birkával, nem akármilyen nyájak voltak azok, de a tagosításkor mindet behajtották a közösbe. „Mi itt mind milliomosok voltunk, amíg ki nem találták nekünk azt a rohadt dohányfeldolgozást” – kiabálja egy lerobbant, usankás török. Senkije sem maradt a faluban, az asszony a gyerekekkel meglépett Törökországba.

Egy jó kedélyű hegylakó belekezd az átkeresztelésről szóló történetbe: „Amikor megtudtuk, hogy jönnek a rendőrök, az egész falu elmenekült a hegyek közé, az erdőbe. Ezek itt eltébláboltak egy darabig, aztán hazaette őket a fene. Megint jöttek, mi megint felszöktünk. Aztán végül csak az ő papírjaikon változott a nevünk, a miénken maradt a régi.” Tiszta szerencse, hogy annak idején odatelepítették azt az erdőt, máskülönben hova menekültek volna a rendőrök elől… A boltos a történelem legnagyobb hibájának tekinti az átkeresztelést, mert – mint mondja – ők itt már majdnem áttértek a „bolgár hitre”, a hodzsának nyugdíjas állása volt, a minaretbe fel se tudott már mászni. „Ez a cirkusz úgy ötven évvel vetett vissza bennünket, mert most erősen belekapaszkodtunk az iszlámba” – mutat az odaáti lejtőre épített mecset felé, ahol épp akkor kezdődött volna a délutáni imádság. Csakhogy mégsem kezdődött, mivel a hodzsa éppen fát aprított télire, ezt az Allahnak oly kedves tevékenységet pedig nem volt szíve abbahagyni. Igazából azt sem értem, miféle iszlámba kapaszkodtak bele a kocsmában szeszelő hegyiek, amikor ez a vallás a disznóhús mellett – elvben – az alkoholt is tiltja.

Naime a mecsetből visszafele jövet ért utol bennünket, éppen hazafelé terelte a tűzifával megrakott csacsit. Meglepő módon előbb hívott meg magához ebédelni, és csak utána kérdezte meg hogy „kifijaborja” volnánk. „Ungarija? Az valahol Görögországban van?” – kérdezte menet közben. A terméskő ház, ahova bevezetett, ötszáz évvel ezelőtt is így nézhetett ki – jobbra nyílt a dohányszárítónak, akolnak, istállónak stb. használt helyiség, balra a fűtött lakószoba. A külön sarokpolcot elfoglaló néprádió már húsz éve süket. Az ebéd maga a valóra vált vegetáriánus álom: mindaz, ami az erdőben és az ezerhétszáz méter magasan lévő kiskertben megterem egybesütve egy öntöttvas csencselében, gőzölgő cipó és a csak udvariasságból fogyasztható rozskávé. Mióta nincs birka, káros állati fehérje csak ünnepnapon kerül… Majd’ asztalt mondtam, pedig ez a bútordarab itt ismeretlen (a kocsmában van azért valami hasonló) – közös tálból ettünk Naiméval, a lányával Bülcsével, a földön, törökülésben. Az elmúlt évtizedek modernizációs programja azért nem múlt el nyomtalanul: a nagykamasz Bülcse például már bolgárul olvassa az Emanuelle-t…

Pravoszláv–muzulmán kaláka?

Lent, a hegy lábánál fekvő Topolovo községben emberemlékezet óta élnek együtt muzulmánok és keresztények. Ide és a környező falvakba menekült a hegyi törökök legnagyobb része, amikor az állam a negyvenes évek végén felvásárolta az állataikat, és megfosztotta őket a hagyományos megélhetéstől. A véletlen műve, hogy a keresztények és muzulmánok aránya mára szinte pontosan megegyezik az országosan regisztrált arányokkal, azaz – ironizálhatnék – Topolovo egy csepp Bulgária. A falu egyik szellemi vezérétől, a pópától megtudtuk, hogy a kistemplom eredetileg mecset volt, s csak a török hódoltság után alakította át egyik boldog emlékezetű őse pravoszláv templommá. Lelkes helytörténészként még elmesélte, hogy Topolovo egyik felében laknak az őslakosok, a másikban pedig a jövevények, akik jórészt törökök. Sajnos – teszi hozzá.

Az Orfeuszhoz címzett kocsmában hagyományosan hitre és felekezetre való tekintet nélkül isznak együtt a falusiak. Az internacionális ivó tulajdonosa elmeséli, hogy az épületet bolgár–roma–pomák–török kalákában húzták fel még nyugodalmasabb időkben. A szent cél annyira összehozta őket, hogy azóta is itt ragadtak. Mint kiderült, most az okozza a feszültséget, hogy a falu muzulmánjai öt hónap alatt felépítettek egy mecsetet, berendezték, és még iskolát is szerveztek, ahol Koránra tanítják az ifjúságot. A szintén körünkben iszogató Kiszim, a helyi muzulmánok világi elöljárója, sztotinkára pontos adatokat szolgáltatott az építkezésre vonatkozóan. Nem volt nehéz fejben tartania, mivel sem az államtól, sem a plovdivi főmuftitól nem láttak egy vasat sem – a helybéliek adakoztak, és ötvenezer levával (cirka nyolcszáz dollárral) megszánta őket egy kuvaiti alapítvány is. Ezért fújta el nekünk a pópa az iszlám fundamentalizmusról szóló régi-híres nótát. A társaságunkban ülő egyetlen keresztény viszont bemószerolta a pópát, hogy már öt éve gyűjt a járás legszebb templomának tatarozására, de eddig még egy szóval sem említette, hogy mikor kezdi a munkát. Azért ül ő itt, mondja, mert ezek a törökök, vagy muzulmánok, vagy mik legalább komoly emberek, nem vesztegetik az idejüket. Erre a többiek – a pomák tulaj, Kiszim és egy alaposan elázott másik török, aki a beszélgetés kezdetén még romának mondta magát – lelkesen bizonygatni kezdték, hogy ők szívest-örömest segédkeznének a keresztényeknek, megmutatnák nekik, hogyan is kell ezt. „Vagy nem volnánk mi itten testvérek, mióta együtt élünk ebben a faluban?” – kérdezte Kiszim.

Másnap megérdeklődtem a pópától, mit szólna hozzá, ha a török kőművesek felvonulnának a templom körül, levakolnák és kifestenék. Kenetteljesen elmagyarázta, hogy jobb, ha mindenki a saját dolgával törődik, és ilyen segítségre a keresztények amúgy sincsenek rászorulva.

Haszonelvű szentség


Egy néprajzos csoport nemrégiben végigtalpalta a „mi terepünket”, kutatták, milyen az a haszonelvű szentség. Kiderült, hogy mind a keresztények, mind a muzulmánok ugyanazokat a szent helyeket látogatják. A keveredés az égvilágon senkit sem zavar, tabuk nincsenek, azért mennek oda, mert valamilyen hasznot remélnek a látogatástól: legfőképp gyógyulást, illetve valamilyen kívánságuk teljesülését, egyszóval, egyfajta szakorvosi rendelésként kezelik. Például azt mondják, a keresztény szent hely, Krasztov a szempanaszokat gyógyítja, a muzulmán Enihan jót tesz az idegi természetű fájdalmaknak és a deréksajgásnak. Az amúgy mélyen mohamedán Kiszim például azt mondta, hogy ők Allahért járnak Krasztovra. Amikor megkérdeztem tőle, mi keresnivalója Allahnak a keresztényeknél, azt válaszolta, hogy Allah minden szent helyen ott van.

A vallások keveredésének, kereszteződésének egyedülálló példája a híres hadvezér, Oszmán baba türbéje. Ennyire masszív és régi türbe Bulgáriában nincs több három-négynél, ennek a sírhelynek azonban az a különlegessége, hogy ikonokat festettek a falára. Az iszlám közismerten nem engedélyezi az emberi arc ábrázolását. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a helyi lakosság siíta, tehát nem Mohamed, hanem Ali próféta követői, akik jóval toleránsabban fogják fel az iszlám tabukat. Az arcokat egy keresztény festőművész rajzolta a falra tavaly, hálából azért, mert a gyereke egy muzulmán szent helyen nyerte vissza egészségét. Ebből következik a másik magyarázat: már maguk a muzulmán hívek sem veszik annyira szigorúan azokat a tiltásokat, melyeket a szomszéd vallása nem ismer.

A türbe melletti cserjére ősi, pogány szokás szerint a gyógyulni vágyók felkötnek egy-egy rongydarabot, melyet a szívükhöz legközelebb viselt ruhadarabból téptek ki. A hétköznapok szintjén tehát nemcsak a keresztény és a muzulmán szokások ötvöződnek, hanem a pogány hiedelmek is beépülnek ebbe az új, szinkretisztikus vallásegyvelegbe.

Mindeközben a hivatalok azon törik a fejüket, hogyan lehetne eltagadni a nemzeti és vallási kisebbség létezését. Igaz, az eufemisztikus „nemzeti és etnikai csoportok” kifejezés is alig öt éve van forgalomban – előtte ilyesmi szóba sem jöhetett. Kérdés, hányszor öt évnek kell még eltelnie, hogy a bulgáriai muzulmánok elfelejtsék a rajtuk esett sérelmeket, és mikorra teszik túl magukat a keresztény bolgárok az öt évszázados török hódoltság emlékén. Azok a muzulmánok, akikkel utunk során találkoztunk, kivétel nélkül felejteni akarnak, elhitetni magukkal, hogy semmi sincs még veszve; mintha csak ők éreznének bűntudatot azért, amiért bolgár szomszédaik szó nélkül nézték végig többszöri kiebrudalásukat, miközben csökönyösen várják egy új, sosemvolt aranykor eljövetelét, amikor nem rögtönzött állami stratégia határoz a sorsuk felől.

• Külföld