Solt Ottilia, Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Most utólag elárulja-e, melyek voltak azok a feltételek, amelyek mellett, ha két hónapnyi gondolkodás után is, de igent mondott a miniszterelnök fölkérésére, miszerint legyen ön a jegybank elnöke?

Nagyon fontosnak tartottam, hogy ne kelljen kettétörni a megkezdődött növekedést, és ennek érdekében az államháztartás hiányát három év alatt fokozatosan, de nagyon nagy lendülettel mérsékeljük. Az árfolyam-politikában nagyobb önállóságra törekedtem. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell egyeztetni a kormánnyal minden egyes fontos árfolyam-politikai kérdésben, de az a rendszer, amely korábban működött – a jegybanknak két kormánydöntés között 5 százalék árfolyam-módosításra volt lehetősége – sok szempontból korlátozta a monetáris politikát, és nagymértékű spekulációkra adott módot. Közös álláspontot szerettem volna elérni abban is, hogy a jegybank milyen módon vegyen részt a költségvetési hiány finanszírozásában: ne fordulhasson elő például, hogy a költségvetés igényének megfelelően módosítják a jegybanktörvényt (1993-ban ez történt). Egyébként a jegybanktörvényt valószínűleg módosítani kell. Ma a Nemzeti Bank a költségvetés bevételének három százalékáig finanszírozhatja közvetlenül a költségvetés hiányát. A jegybank szeretné úgy értelmezni ezt, hogy ez csak lehetőség, ne pedig kötelezettség legyen. Szeretnénk elérni azt is, hogy ez a bizonyos 3 százalékos határ ne a költségvetés jegybanki tartozásának növekményére, hanem az egészére vonatkozzon. És volt még egy nem szakmai természetű feltételem: kértem, hogy, bár ezt annak idején nem tette be jegybanktörvénybe a parlament, most, ettől függetlenül történjen egyfajta konzultáció a parlamenti pártok között arról, kit jelölnek a jegybank élére.

Az államháztartási hiány csökkentésére volt-e valamilyen kész csomagja a most nyilvánosságra került, vagy még mindig csak részben nyilvánosságra került intézkedéseken kívül?

Nem volt, nem is lehetett kész elképzelésem. Ez nem a Nemzeti Banknak a feladata elsődlegesen. Nekünk, a jegybank vezetőinek terrénumunk az, hogy az államháztartás hiányának nagyságrendjét megítéljük.

Megfelelőnek ítéli-e meg a március 12-én bejelentett 170 milliárdos intézkedéscsomagot?

Nagyon bátor, nagyon fontos lépésnek tartom. De valószínűleg 370 kellene…

370? És hogyan?

Ha a diákok tiltakoznak a kétezer forint tandíj miatt, miközben egy Trabantba egy tankolás kerül annyiba, és minden egyetemista ötezer forint ösztöndíjat kap, anyagi helyzetétől függetlenül – ha tehát ennek ellenére felháborodnak a kétezer forint tandíj miatt, akkor persze nem lehet kiszedni a költségvetésből 370 milliárdot, de az ország tönkre fog menni. A diákok közül, akik fölvonultak Bokros Lajos elé, háromnak a kezében ott volt a 80 ezer forintos rádiótelefon… Természetesen egyetértek azzal, hogy ha valaki rászorul, annak engedjék el részben vagy egészben a tandíjat, sőt kapjon ösztöndíjat is.

A tandíjból azért nevetséges összeg folyik be a 370 milliárdhoz képest.

Valóban az, én mondtam is Bokros Lajosnak, hogy a dupláját írja be, mert a felháborodás akkor is ugyanaz lesz. Egyébként pedig nem látom be, hogy miért kötelessége az államnak a családok 80%-ának családi pótlékot adnia. Szerintem nem szorul rá több 60%-nál, és ez önmagában évi 40 milliárdos megtakarítást jelentene. Olyasféle rendszerre kellene rátérni, hogy az állami szektoron kívül 20-25-30%-ra csökkentik a társadalombiztosítási járulékot, viszont ki kell mondani, hogy a nyugdíjkorhatár 65 év, nincs gyes és gyed, nincs családi pótlék, nincs ingyenes orvosi ellátás abban a felfogásban, ahogy azt eddig csináltuk. Az állami szektorban pedig elég erősen kontrollálható, hogy ki mennyit keres, jó, még össze lehet fusizni mellette 30-40-50 ezer forintot, de ez nem az a nagyságrend, ami irritálja az embereket. Mindenki tud száz ilyen példát: magániskola, szupermagas tandíjjal, egy vállalkozó, aki három hónapig beteg volt, tandíjkedvezményt kér. Végül nem kap, mert kiderül, hogy a családi vagyon olyan 300-400 millió forint körüli. Ez a sztenderd ma Magyarországon: mármint nem az ekkora családi vagyon, hanem ez a mentalitás. Látni kell azt is, hogy tavaly, az egyébként jogos elégedetlenség közepette 103 ezer új személyautót importáltunk Nyugatról, és hozzá még 50-60 ezer, négy évnél fiatalabb autót. A 11-12 milliárd dolláros importból 1 milliárd a személyautó-behozatal. Kik használják ezt? Fantomok?

De azzal egyetért, hogy nagy körültekintéssel kell lefaragni a költségvetési hiányt?

Nagy körültekintéssel, de le kell faragni, hogy lehessen az üzleti szektornak normálisan hiteleket adni, és ne a költségvetés adjon segélyeket, hanem az üzleti szektorban legyen kétszázezerrel több munkahely, az üzleti szektor fizessen több tb-hozzájárulást és adót.

Kezelhető-e a külföldi adósság? Némelyek szerint Lengyelországhoz hasonlóan Magyarországnak is át kell ütemezni, el kell engedtetni az adósságot, mivel ennek terhe gátjává válik mindenfajta gazdasági előrelépésnek.

Engem alapvetően az mozgat, hogy a lengyel esetet mindenáron próbáljuk meg elkerülni. Semmiféle megoldást egy ország számára nem jelent az, hogy ha fizetőképességét elveszíti, ellenkezőleg, olyan súlyos terheket jelent, amit még az sem kompenzál, hogyha tíz évvel később papíron elengedik az adósság felét. Lengyelországba az elmúlt években 25 dollár egy főre jutó külföldi tőkebefektetés érkezett, szemben a magyarországi 700 dollárral: ilyen következményei lehetnek annak, hogy a bizalom a piacon megrendül. Természetesen Magyarországot, amely felzárkózni, modernizálódni szeretne, nem segíti, hogy évi 1,2-1,3 milliárd dollárnyi kamatot kell fizetnie. De először is ez a kamatteher a bruttó hazai összterméknek (GDP) mindössze 2-2,5%-át jelenti, sőt ha vásárlóerő-paritáson, azaz reális árfolyamon vennék számba a GDP-t, a kamatszolgálat nem volna nagyobb 1-1,5%-nál. Másodszor pedig ha a folyó fizetési mérlegünk hiánya csak abból fakadna, hogy kamatfizetési kötelezettségeink vannak, akkor ezt fedezni tudnánk külföldi működőtőke-bevonással, és így stabilizálódna a külföldi adósságállomány. 1,2-1,3 milliárd privatizáció nélkül is bejön. Csakhogy a fizetésimérleg-hiány 1993-ban 3,5 milliárd, 1994-ben 4 milliárd dollár volt, és ez az, amit nem lehet hosszú távon csinálni. Nem lehet úgy élni, hogy egy ország 7-8 százalékkal folyamatosan többet használ fel, mint amennyit megtermel.

A tanultabb kritikusok egyetértenek önökkel abban, hogy a fizetési mérleg hiányát mindenképp csökkenteni kell; viszont, állítják, az államháztartási hiány lefaragása nem vezet el okvetlenül a külső egyensúly javulásához. Oblath Gábor, a Kopint-Datorg munkatársa a múlt heti Figyelőben úgy érvel, hogy a költségvetés kamatkiadások nélkül szufficites lenne, a kamatkiadások viszont nem támasztják alá a „többet fogyasztunk, mint termelünk” megítélést. A kamatok ugyanis, írja, vagy eleve külföldre mennek, vagy azokat a hazai megtakarítókat elégítik ki, akiknek pénze kamat nélkül elértéktelenedne – a belföldre fizetett kamat túlnyomó része tehát nem tartalmaz valóságos jövedelmet.

Úgy gondolom, Gábor itt mélységesen téved. Ha a kamat, mint kiadás csak az inflációt fedezi, nem tartalmaz reáljövedelmet, tehát fiktív – akkor, mint bevétel, mint jövedelem is fiktív lenne. Csakhogy a költségvetés ma már a jegybankon kívüli körben fizeti a kamatok nagy részét. Így a kamat valóságos jövedelemtulajdonosok valóságos jövedelmévé válik, márpedig nincs közgazdasági alapja annak, hogy bármiféle különbséget tegyünk a kamatjövedelem és másfajta jövedelmek között. Ráadásul a költségvetés által fizetett kamat nem kis része olyan, mintha az állam támogatásokat osztott volna szét. Az idei 450 milliárd forintos kamatteherből 100-120 milliárdot a bank- és adóskonszolidáció miatt kell fizetni, vagyis utólag álljuk az olyan vállalatok megsegítésének terhét, amelyek nem tudták maguktól visszafizetni a tartozásaikat.

A kamatok azért is nagy teherként nehezednek a költségvetés és a gazdaság vállára, mert az állam ráígér a piacon elérhető kamatokra, hogy el tudja adni az állampapírokat, s így igen magas kamatot fizet az államadósság után. Változik-e ez a helyzet a meghirdetett csúszóárfolyam körülményei között?

Most, ezekben a hetekben valóban van egy kockázati prémium a forint oldalán. Március 12-én, a 9%-os leértékeléssel egy időben meghirdettük, hogy rendszeres leértékelés eredményeként 9 hónap alatt mintegy 15-17%-os további devalválódás következik be, éves alapra átszámítva. A devizabetéteknél kb. évi 5-6 százalék kamatot lehet kapni, azaz forintban 21-23 százalékot, viszont aki rövid lejáratú állampapírba fekteti a pénzét, az éves szinten 31-32%-os hozamot érhet el. A kettő között tehát van egy 8-9 százalékos rés, ami azt a kockázatot fejezi ki, hogy a piac korábban a nagyon nagy költségvetési deficit és az árfolyam-politika kiszámíthatatlansága miatt csak kockázati prémium mellett volt hajlandó részt vállalni a költségvetés finanszírozásában. Ez persze borzasztó sokba kerül az államnak, és ennélfogva az adófizetőnek.

Én nagyon bízom abban, hogy a piac úgy ítéli meg: következetesen csináljuk a monetáris politikát, a költségvetés következetesen kezd hozzá a deficit lefaragásához, és így fokozatosan csökkenni fog ez a bizonyos kockázati prémium. Hosszú távon ki kell egyenlítődnie a devizában és a forintban mérhető hozamoknak; ellenkező esetben felfokozódnak a leértékelési várakozások, megindul a spekuláció a forint ellen. Biztos vagyok benne – és ez az előre bejelentett csúszókiigazításos rendszernek a kulcspontja –, hogy az inflációs várakozásokat is mérsékelni lehet. Természetesen most, az első hetekben, emelkedni fog az infláció, de később a piac nem számol nagyobb ütemű inflációval, mint amekkora az előre meghirdetett leértékelés mértéke. Ennek feltétele természetesen az is, hogy a nominális bérek, jövedelmek növekedési üteme is ehhez a trendhez simuljon.

A márka hivatalos középárfolyama most (márc. 24-én) 85 forint 57 fillér, decemberre az önök csúszóárfolyama 95,20-96,50-et jelez előre. A határidős devizapiac pesszimistább: ott decemberre 1 márkáért 100 Ft-ot ígérnek…

Lelkük rajta. Én úgy gondolom, hogy azok a döntések, amelyeket a kormány meg fog valósítani, és az a költségvetés, amit majd 1996-ra terjeszt elő, lehetővé teszik azt, hogy tartani tudjuk árfolyampolitikánkat – és ha ez így lesz, akkor a decemberi kötéseken lesz olyan, aki veszít, és lesz olyan, aki nyer.

• Gazdaság és társadalom,
• Eörsi János