Skip to main content

Orvosság, de melyik áfium ellen?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Törökkérdés Bulgáriában


Bulgáriában a bolgárok és törökök mindig is békességben éltek egymás mellett: a nemzetiségkonfliktus fogalma teljesen ismeretlen volt, a vegyes lakosságú településeken becsülték egymást, sőt, kötelességüknek érezték, hogy bizonyítsák egymás iránti tiszteletüket.

Így aztán mintegy a derült égből jött a Zsivkov-kormány rendelete, amikor 1984 végén, 1985 elején váratlanul a töröklakta területekre vezényelte a hadsereg alakulatait, vagyis olyan helyre, ahol addig teljes volt a béke és a nyugalom. Ekkor kezdődött az erőszakos névváltoztatás is.

A lépés előkészítetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hatalom csak 1985-ben kérte fel a történészeket arra, dolgozzák ki a lépés „történelmi bizonyítékait”, vagyis igazolják, hogy a bulgáriai török kisebbség bolgár eredetű, tehát ezek az emberek iszlámosított bolgárok. A bolgár történészek becsületére legyen mondva, kevés ismert szakember vett részt ebben a piszkos ügyletben. Nem véletlen, hogy a bolgár oszmanisztika (törökkutatás) világszerte jó hírnévnek örvend, azaz örvendett ’85-ig, mert attól kezdve ez a tudományág elhalt, egy oszmanista sem vállalta, hogy ezentúl állami megrendelésre dolgozzon, és meghamisítsa a történelmet. Eközben teljes archívumok semmisültek meg, az örökletes betegségekről vezetett orvosi nyilvántartások adatai eltűntek, tanácsi címlisták égtek el csakis azért, hogy a török neveknek még az emlékét is eltöröljék. Azok a gerinctelen, becstelen történészek, filozófusok, szociológusok és más kutatók, akik tevékenyen részt vettek az ún. „újjászületési folyamatban”, megkapták a maguk kitüntetéseit, és azóta is jól megélnek belőlük.

A kasztrált történelem

Az „új” történelem új fogalmakat követelt. A „szakértők” fél évig tanakodtak, míg végre megtalálták a hatásos terminológiát: végül a legképtelenebb megoldást, az „újjászületési folyamat” elnevezést fogadták el, a török etnikumot pedig „iszlamizált bolgárokként” könyvelték el arra hivatkozva, hogy a török hódoltság ideje alatt bolgár őseiket erőszakkal a muzulmán hitre térítették. Az itt élő muzulmán lakosságnak jelentős része valóban bolgár eredetű, tényleg léteznek iszlamizált bolgárok, jelen pillanatban azonban semmiféle forrás alapján nem választhatók külön az őslakosok a betelepültektől. Másfelől pedig jelenleg ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Az önmeghatározás, az öntudat az egyetlen döntő tényező.

Akik nemet tudtak mondani

A törökkérdés 1985-től tabutéma lett. A szórványos tiltakozásokra a hatalom a maga ostoba módján reagált: ha török nemzetiségű tiltakozott, rögtön bíróság elé állították, elítélték, bebörtönözték vagy a belenei munkatáborba küldték; ha pedig bolgár, az illetékesek úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának. Igaz, fél kezemen meg tudnám számolni azokat a bolgárokat, akik tiltakoztak az átkeresztelés ellen, de tény, hogy a hatalom nem akart mártírokat csinálni, és látványosan senkit nem üldöztek. Ennek ellenére hosszú időn keresztül egy lépést sem tehettem „kísérő” nélkül, naponta kaptam fenyegető telefonokat, egyszóval a „megfélemlítő ügyosztályt” ellenem is bevetették. Talán még ennél is félelmetesebb volt látni azokat a pogromjelszavakat visszhangozó, nagyszabású nacionalista felvonulásokat, melyek épp az ablakom előtt haladtak el.

A terror az 1989-es esztendőben érte el csúcspontját, amikor a törökök – még a tömeges kivándorlás kezdete előtt – békés tüntetéseket szerveztek. Csak az őket megillető emberi jogokat követelték: a neveiket, a hagyományaik, szokásaik és hitük szabad gyakorlását, párbeszédet a kormánnyal. Felvonulásaikat – természetesen erőszakkal – leverték, amire nekünk, értelmiségieknek reagálnunk kellett valamilyen módon. Őszintén be kell vallanom, rettenetesen féltünk, mégis, miközben gyűltek tiltakozólevelünkre az aláírások, nyílt levéllel fordultam a világ közvéleményéhez a Szabad Európa Rádión és a Deutsche Wellén keresztül.

Terrorizmus és áramkorlátozás

Az 1989-es esztendő folyamán a hatalom kihasználta, hogy néhány bulgáriai török végső elkeseredésében két-három alkalommal erőszakhoz, pontosabban terrorcselekmények végrehajtásához folyamodott. Hatalmas propaganda-hadjárat indult a török lakosság ellen. Történelemhamisító történészekből álló szabadcsapatok járták a falvakat, hogy terjesszék a kasztrált történelmet. Amikor elkezdődött a kivándorlás, azzal riogatták a bolgárokat, hogy a törökök autonómiát követelnek. Ez, bár nyilvánvaló hazugság, nagyon hatásosnak bizonyult: a hatalom eltalálta a bolgárok érzékeny pontját, még az értelmiség túlnyomó része is feltétel nélkül elfogadta a kincstári badarságokat, s ez nagyban hozzájárult a mostani nacionalista hullám létrejöttéhez. A belügyi szervek rémhírterjesztő szolgálata is tökéletesen működött: a törökök között azt terjesztették, hogy az orvosok az életükre törnek. A munkások fejét azzal tömték, hogy a gazdasági válságot a törökök kivándorlása idézte elő, holott a krízis már évtizedek óta tart. A diktatúra utolsó erejével még megpróbált kirobbantani egy óriási nemzetiségkonfliktust, hogy gazdasági sikertelenségét mások számlájára írhassa: nem lehet véletlen az összefüggés, hogy az áramkorlátozások bevezetése és a törökkérdés kiprovokálása időben kísértetiesen egybeesik.

Esély a konszenzusra

Mostanában igen veszélyes folyamat tanúi lehetünk: a törökök és a muzulmán vallású bolgárok (pomákok) egymásra találnak. Egy vallási alapon szerveződő, az arab világ konzervatív köreinek támogatását élvező szervezet bulgáriai térhódítása felmérhetetlen következményekhez vezethet. Az iszlám újjáéledése a török lakosság körében a névváltoztatás óta figyelhető meg: a vallási fundamentalizmus és a fanatizmus jó talajra lelhet a felbőszített emberek között. A feszültség, azt hiszem, nem fokozható tovább, csak egy szikra kell ahhoz, hogy egyes vidékeken elszabaduljon a pokol.

Béke csak akkor lesz újra, ha elítélik a kegyetlenkedő helyi vezetőket, ha napvilágra kerül minden tény arról, hogy milyen kíméletlen erőszakot alkalmaztak a „törökkérdés megoldásában”, hogy halomra lőtték az embereket, s hogy táborokba és börtönökbe zárták az ellenállókat. Ha fény derül minderre, talán a kedélyek is lecsillapodnak, és helyreáll a jószomszédi viszony bolgárok és törökök között.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon