Rostás Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Rendkívül heves reakciót váltott ki Bukarestben a székelyföldi autonómiaügy. A maroknyi második vonalbeli RMDSZ-tisztségviselőre hivatkozva az egész kisebbség érdekképviseletében fellépő RMDSZ-t hűtlenséggel, románellenességgel vádolták. A kampány a múlt hét végére csillapodott valamelyest. A jelenség könnyen minősíthető, magyarázata, értelmezése azonban sokkal fontosabb.

Lélektanilag teljesen érthető az, hogy sok erdélyi magyart és románt szorongással, félelemmel töltött el a néhány napos kampány. Ahhoz ugyanis hozzászoktak, hogy létezik néhány uszításra szakosodott, szélsőségesen soviniszta, antiszemita lap, és hogy a hatalomhoz közel álló kiadványok is gyakran megengednek maguknak kisebbségellenes kirohanásokat, de ilyen mérvű és koncentráltságú össztűz rég nem zúdult a magyar kisebbségre és az RMDSZ-re.

Az viszont már kevésbé érthető, hogy még a politizáló kisebbségi elit sem veszi észre: ez a kampány semmiben sem különbözik a korábbiaktól, elindításának és lebonyolításának módja teljesen megegyezik az előzőekkel. Íme, néhány érv.

Mi kell egy botrányhoz?

A botrány nem akkor robbant ki, amikor (hónapokkal ezelőtt) lábra kapott a mendemonda, hogy néhány székelyföldi RMDSZ-tisztségviselő az októberi agyagfalvi emlékgyűlésen fel akarja vetni: referendum döntsön a Székelyföld autonómiájáról. Ha a hatalom tényleg reális veszélyt sejtett volna a tervezgetésben, akkor nyilván lecsaptak volna a „bűnösökre”. (Mert az kizárt dolog, hogy a hírszerző szervek ne tudtak volna róluk.) De a botrány épp akkor robbant ki, amikor az RMDSZ-küldöttek aradi tanácskozása elvetette a kezdeményezést, s erről megjelent egy hírlapi tudósítás egy helyi lapban. Tehát most sem hiteles dokumentum alapján kezdődött az RMDSZ és természetesen az egész kisebbség bűnösként való megbélyegzése, hanem amikor erre bizonyos okoknál fogva szükség van. Minthogy a kampány méreteihez kevésnek bizonyult a lapban megjelent tudósítás, egyáltalán az egész autonómiatervezet, a parlament „hirtelen” helyet adott egy bizottsági jelentés felolvasásának is – egyenes közvetítésben a televízió nyilvánossága előtt. Ennek a különbizottságnak – a vizsgálatot kezdeményezők szerint – az 1989 decembere után Hargita és Kovászna megyéből elüldözött románok helyzetét kellett volna tisztáznia. A vizsgálatot ugyan lefolytatták, de mert az nem jogszerűen zajlott, s a jelentés lényegében a soviniszta sajtóban amúgy is megjelent magyarellenes vádak gyűjteményévé vált, a különbizottságba kijelölt két RMDSZ-képviselő nem írta alá, hanem megfogalmazta és felolvasta a – kizárólag e tárgyra vonatkozó – bírálatát.

Mi kell egy kampányhoz?

A mostani kampány abban is félelmetesen hasonlít a korábbiakhoz, hogy programozott jellegétől semmi nem téríti el. Hiába határolja el magát az autonómiaügytől az RMDSZ központi és érdekelt helyi szervezete, hiába mondja le az autonómiát kezdeményező csoport is a 19-ére meghirdetett gyűlést, a kampány nem lankad. Sőt, hiába jelend ki egy RMDSZ-képviselő a parlamentben immár sokadszor, hogy szervezete határozottan elutasít minden Románia területi integritását megkérdőjelező törekvést, az utána felszólaló frontos honatya mintha semmit sem hallott volna. Újfent felszólítja az RMDSZ-t, hogy foglaljon állást… S ugyanígy hiába cáfolták adatok az említett különbizottsági jelentést is…

Mi volt az ürügy?

Az uszításnak ma már koránt sincs akkora hatása, mint egy évvel vagy fél évvel ezelőtt. Most már a valóban ellenzéki lapok és pártok inkább arra keresnek választ, hogy miért éppen mostanra időzítette a hatalom ezt a diverziót. Mielőtt megpróbálnék erre válaszolni, ki kell térnem a kampány ürügyére. Megfigyelésem szerint az olyan kisebbségi megfogalmazások, megnyilvánulások, kezdeményezések keltik fel a nacionalista hatalmi körök figyelmét, amelyek éppen az ő gondolkodásmódjukat tükrözik. Egy összefüggő társadalmi-ökológiai régió civil társadalma például igen nehezen támadható, ha megszervezi önmagát, éli a maga gazdasági, kulturális, társadalmi életet, annál hevesebb reakció várható a nacionalista hatalmi csoport részéről, ha valahol valakik történelmi hagyományra hivatkozva etnikai alapon autonómiát akarnak deklarálni. Valójában nem a másként gondolkodás, nem a másként megszervezett élet, hanem a más nyelven fogalmazott, de ugyancsak nemzeti retorika vált ki agresszivitást.

Ma e hipotézis szellemében reflektálunk a történtekre, akkor az RMDSZ felelősségének a felvetése sem kerülhető meg az időnként ismétlődő hasonló kampányok vizsgálatakor. Az ilyen esetek elemzéséből könnyen kiderül, hogy éppen mert egyedül vállalta, monopolizálta a kisebbségi érdekképviselet egészét, ha bárhol, bárki elkövet valamilyen politikai hibát, akkor az az egész szervezetre, az egész kisebbségre kihat. Meg lehetne azt is vizsgálni, hogy vajon az alternatívákat kísérő egység abszolutizálása fékezi le, teszi olykor lehetetlenné az egész nemzetiségre káros hatású törekvések semlegesítését.

Persze hipotéziseimet visszautasíthatják, akik azt hiszik, hogy az RMDSZ-t és a magyarságot ért támadások csupán a gazdasági nehézségek leplezését célozzák. Csakhogy el kell végre fogadni azt, hogy a politikai szféra viszonylagos önállósága miatt még az aránylag jó gazdasági feltételek közepette sem oldódnak fel a nacionalista görcsök. Ha ez így van, akkor a gazdasági helyzetre való hivatkozás csak önfelmentésnek tűnik a konfliktus magyarázatában.

Az autonómia gondolatának felvetése nyilván elégséges ürügy volt, de időzítése nem volt a véletlen műve. A bányászakció hátterében meghúzódó hatalmi harc annyira szétzilálta a kormánypártot, hogy az újonnan megalakított „nemzeti egységkormány” összefogására szükség volt valamilyen szerves egységet teremtő tényezőre, vagyis közös ellenségre. Kézenfekvő e magyarázat, de ennél valószínűleg többet nyom a latban az, hogy az autonómiagondolat démonizálásával alaposan be lehetett tartani az új, még kidolgozás alatt lévő helyi közigazgatási törvénynek, s megmentődött az állami beleszólás lehetősége. Az autonómiaügy igencsak kapóra jött a konzervatívoknak, mert székely specialitásként bélyegezhették meg. S ezzel háttérbe lehetett szorítani egy olyan fogalmat és gyakorlatot, amely nélkül pedig aligha érdemes demokráciáról beszélni.

• Külföld