Rostás Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Rostás Zoltán, a Beszélő bukaresti tudósítója a Székelyudvarhelyen élő Kolumbán Gábort, az RMDSZ társadalomszervezési alelnökét kereste meg.

Beszélő: Mennyire új keletűek az aradi ülésen kipattant nézeteltérések?

Kolumbán Gábor: A szervezet jelenlegi intézményi válsága már születésekor kódolva volt. Már a májusi marosvásárhelyi kongresszus előtt egyre többen érzékelték, hogy működésképtelen az az egység, amely mögött nem állnak jól körülhatárolt célok és koalíciós tárgyalások. Az ilyen egység teljesen fölösleges, értelmetlen, s tulajdonképpen nem is létezik. Egyes elemzések szerint az RMDSZ-ben jelenleg lényegében két politikai vonal létezik: kétféle, egy radikális és egy mérsékelt felfogást megtestesítő politikai személyiségek párviadaláról van szó. Én ezt akkor is felületes elemzés eredményének tartottam. Marosvásárhelyen a kongresszus tétje az intézményesülés volt: sikerül-e olyan alapszabályzatot elfogadtatni a kongresszussal, amely lehetőséget nyújt a politikai és a mozgalmi vonal szétválasztásához. Vásárhelyen úgy láttam, van esélye a reformkezdeményezésnek, ezért is vállaltam el az alelnöki tisztséget. De a reform elakadt, s éppen azok a politikai vezéregyéniségek állították le, akik úgy érezték, hogy az RMDSZ-nek hatszázezer taggal rendelkező egységpártként kell működnie. Úgy vélték, minden platformosodási kezdeményezés, ideológiai érdekcsoportok szerinti tagozódás végveszélyt jelent a szövetség és közvetve a magyarság számára. Én azonban hiszek az olyan intézmény lehetőségében, amelynek az alapszabályzata kellő biztosítékot tartalmaz arra, hogy egyes személyiségek ne sajátíthassák ki a maguk számára a szervezetet.

Beszélő: Ez az intézményteremtési gyakorlat ez idáig nemigen volt jellemző nálunk: akkor lehetett például lapot csinálni, ha volt egy főszerkesztő, akinek személye kellő garanciát jelentett. Az értelmiség politikai kultúrája még ma is ezt a mentalitást követi. Tehát ellenállásra lehet számítani?

K. G.: Megtörténhet, hogy belebukom ebbe a kísérletbe, mert nem tartozom sem a radikálisokhoz, sem a mérsékeltekhez. Az aradi vitát követően a Hargita népében megjelent interjúm sokakat felháborított, mert azt mondtam, hogy ha a két Géza (Domokos Géza és Szőcs Géza) nem tud megegyezni egymással, akkor a válság legegyszerűbb kezelése az, hogy leváltjuk őket. Szerintem a romániai magyarság kultúrája ma már eléggé fejlett ahhoz, hogy belássa: nincsenek helyettesíthetetlen személyiségek.

Beszélő: A ’89-es fordulat óta az egész romániai magyar közéletben, sajtóban eluralkodott egy veszélyes mentalitás: csínján bíráljuk egymást, mert csak magunknak ártunk vele. Meghonosodott tehát egy másfajta öncenzúra.

K. G.: Aradon személy szerint is vádoltak bennünket, hogy úgymond kiengedtük a kezünkből a gyűlés vezetését. Pedig nem történt egyéb, mint az, hogy hagytuk felszínre gyűrűzni a válság tüneteit. Valószínűleg fizikusi előképzettségemből, korábbi munkám szelleméből fakad, hogy a folyamatokat egyszerűen mint létezőket tudomásul veszem. Egyes politizáló társadalomtudósok viszont úgy vélik, hogy vannak jelenségek, amelyeket ha nem nevezünk meg, akkor nem is léteznek.

Beszélő: Hogyan értékeled az RMDSZ kormányalakítási stratégiáját?

K. G.: A kormányalakítás idején újólag élesen szembeötlött, hogy a szövetség képtelen komoly kihívásokra gyorsan válaszolni. Pedig a szervezetet minél előbb működőképessé kell tenni, mert jönnek a választások. Egyesek szerint most csak át kell vészelni a választásokat, és majd utána rendet teremtünk a szövetségben. Valószínűleg, ők előre látják, hogy azok a válságkezelő stratégiák, amelyeket javasolni készülök, kereszteznek bizonyos politikai ambíciókat. Az aradi Küldöttek Országos Tanácsa után egyébként nyilvánosan is elmondtam, hogy kritikus ponthoz érkeztünk. Mindenki számára evidenciává vált, hogy a feltétel nélküli egység mítosz. Arad után senki sem beszélhet a romániai magyarság nevében. Tudatában vagyok kijelentésem politikai súlyának, annak, hogy talán hetven esztendő hazai magyar politizálási stratégiáját kérdőjelezem meg vele, a két világháború közötti magyar párttól az RMDSZ-ig. Az RMDSZ-nek érdekegyeztető koalícióként kell működnie. Kisebbségi parlamentnek is nevezhetném ezt az intézményt, amely hetekig vagy állandóan ülésezhet, és bizottságokban szakértőket foglalkoztatva dolgozhat ki lényeges döntéseket, és bizonyos távolságtartást valósíthat meg a napi politikától. Ellenkező esetben az RMDSZ-t besodorjuk a politikai csatatérre, ami szerintem nagy kockázattal jár. Nem látok más kiutat ebből a helyzetből, minthogy a társadalomban megjelenő érdekeket külön erre a célra létrehozott struktúrák vállalják fel.

Beszélő: Pártok?

K. G.: Igen, pártok, és ezek próbálják meg a politikai küzdőtéren érvényesíteni a különböző érdekeket. Ez nem akadályozná meg a magyar képviselők bejutását a román parlamentbe. Nem igaz, hogy ha bizonyos plafont írnának elő, akkor ezek a kis magyar pártok elvéreznének a választási küzdelemben, különben sem jönne létre szerintem két-háromnál több magyar párt, és ezek majd tárgyalások során választási koalícióba léphetnek.

Beszélő: Nem magyar politikai pártokkal is?

K. G.: Természetesen. A politizálásnak ugyanis külön kell válnia a kisebbségi parlament tevékenységétől. Az eddigi elemzéseim arra a következtetésre vezetnek, hogy nem lehet az RMDSZ-t politikai pártként működtetni. És ha nem lehet, akkor kár erőltetni.

Beszélő: Szerinted már kirajzolódnak azok a csoportok, amelyek politikailag képesek sajátos érdekeik megjelenítésére?

K. G.: Nyilvánvaló, hogy minden ilyen strukturálódásnak szembe kell néznie súlyos helyzetünkkel. Erőforrásokban szegény környezetben dolgozunk. Az érdekek azonban léteznek, de mert nem tudnak felszínre törni, intézményesülni, a társadalom mélyrétegeiben állandóan konfliktusos állapotot tartanak ébren. Ezt azonban mint fizikus olyan állapotként is értelmezem, ahol a társadalom alapszintjén zajló konfliktusok azt az energiát is kitermelik, amelyik megszüntetné ezeket a struktúrákat. De ha ezek a konfliktusok nem nyernek egy látható jövőbe mutató fejlődési irányt, egyszerűen felemésztik a kreatív energiát is. A román kormány válsága és az autonómia körüli botrány számomra megjelenített néhány alapvető érdekeltséget. Például azt, hogy a székelyföldi vállalkozók, a nagyvállalkozókat is beleértve nem érdekeltek az autonómiában. Ezt meg is fogalmazták. Azt az állítást is megkockáztatnám, hogy a piacgazdaságra való áttérés kemény gazdasági törvényei bizonyos kollektív jogok érvényesítésének belső akadályaként is megjelenhetnek. A csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi magánvállalkozó csak úgy érhet el profitot a mai korrupt gazdasági viszonyok között, ha jó kapcsolatokat tart fent befolyásos román körökkel. Minthogy ezek már régen a román politikai erők közelébe férkőztek, kézenfekvő a következtetés. A székelyföldi vállalkozó csak úgy tud megélni, ha közeli kapcsolatban áll a hatalmi körökkel. A másik érdeket a falun élők fogalmazták meg. Ez igen bonyolult világ. A földosztás annyira polarizálta az érdekeket, hogy a falvakon belül megjelentek a téeszpárti és a magángazdaság-párti frakciók. Ezek kialakították függőleges kapcsolataikat, és nem tartom kizártnak bizonyos román hatalmi körök befolyásának érvényesülését. Sajnos az RMDSZ ezeket az érdekeket nem tudja külön-külön megjeleníteni és szószólóikat tárgyalóasztalhoz ültetni. Lényeges problémákban tehát az RMDSZ-nek nincs olyan stratégiája, amit egy minimális konszenzussal elfogadhat a romániai magyar társadalom. Ezért történik az, hogy a felülről szerveződő strukturálódás nem találkozik szervesen a lent zajló folyamatokkal, és ilyen értelemben a felülről szerveződő intézményeknek nincs vezérlő szerepük a társadalmi folyamatokban.

Beszélő: Miként lehet kimozdulni a holtpontról, s miként lehet elkerülni, hogy ne fulladjanak személyeskedésbe a viták?

K. G.: El kell érnünk a rendkívüli kongresszusig, hogy a romániai magyar nyilvánosságban végre megfogalmazódjanak a válaszra váró alapvető problémák s a végrehajtáshoz szükséges stratégiák, mégpedig úgy, hogy vitáinkba bevonjuk a román szakembereket és politikusokat is. Ha ezt az eljárást követtük volna a székelyföldi autonómia ügyében is, akkor Katona Ádám és csoportja nem hirdetett volna meg egy célt úgy, hogy még saját bevallása szerint sem volt konkrét végrehajtási elképzelése.

Beszélő: Ugyanez vonatkozik minden bizonnyal az oktatásügyi elképzelésekre és a többi, mindent átfogó kulturális és tudományos társaságokra…

K. G.: Amelyek jelenleg nem működnek. Itt ugyanis először csupán formákat hoztak létre, és utána próbálták tartalommal megtölteni. Vagyis nem az Erdélyi Múzeumegyletet kellett volna létrehozni, hanem átfogóbb keretet biztosítani a tudományos életnek. Senkit sem akarok megbántani, de ha valaki a XX. század végén tudományos életet akar megalapozni, az dollármilliókról beszél, és nem hagyományokról…

Szerencsére a román politikai közeg és a román politikai nyilvánosság véleményem szerint eljutott arra a szintre, hogy alapvető érdekeink megfogalmazását ne kezeljék életveszélyesként, hanem toleránsán viszonyuljanak hozzá. Számomra az autonómiabotrány legnagyobb tanulsága az, hogy a legdurvább reagálások sem váltottak ki tömeges reakciót. Miután egyes politikusok a hadsereg, a rendőrség bevetésére szólítottak fel, letartóztatásokat követeltek stb., a sajtó már másként reagált, elemzéseket, hozzászólásokat közölt, egyáltalán: lehetett beszélni a dologról. Úgy érzem, hogy eljött az a pillanat, hogy ha mi tárgyilagosan megfogalmazzuk az érdekeinket a romániai magyar és román nyilvánosság keretei között, akkor a problémák kezelhetővé válnak.

• Külföld