F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

– Mikor és miért indultatok útnak?

Pesty László: 19-én éjszaka indultunk el, és reggel hat órára értünk Marosvásárhelyre. Amikor február elején ott jártunk, és láttuk a Vatra Romaneasca alakuló ülését, kapcsolatba léptünk az ottani magyar szervezettel, és megkértük őket, hogy ha valami történik, akkor riasszanak bennünket. Telefonálni nem tudtak, megkértek egy magyar fickót, aki felhívott, hogy azonnal induljunk Vásárhelyre, mert baj van.

– Hajnalban értetek oda?

P. L.: Háromnegyed hat körül értük el a város szélét. Elég meglepő élményben volt részünk. Az ember korábban megszokta, hogy háromnegyed hatkor ezek a vidéki kisvárosok éppen csak ébredeznek: asszonyok, férfiak álldogálnak a buszmegállóban, néhány munkás biciklivel igyekszik a gyár felé, szürkület van, és alapjában kihalt a tájék. Ezzel szemben most arra lettünk figyelmesek, hogy egy 1000-1500 fős, meglehetősen felajzott tüntetőkből álló román tömeg nyomul nagy lendülettel, zászlókkal a kézben a város központja felé. Jelszavakat skandáltak: le a magyarokkal; harcolunk, meghalunk, de Erdélyt nem adjuk, ilyesmiket.

Mi is továbbindultunk a város központja felé. Egyszer csak föltűnt egy taxis, aki kézzel-lábbal integetett felénk. Megálltunk, ő mellénk gurult, és keresetlen egyszerűséggel közölte, hogy ha jót akarunk, azonnal tűnjünk el ezzel a magyar rendszámú autóval, mert bármikor feldobhatjuk a bakancsot. Megbeszéltük, hogy otthagyjuk a kocsit, elmentünk a kapcsolatunkhoz, ahol találkoztunk az RMDSZ két vezetőjével, Dósa Jenővel és Király Istvánnal. Ők részletesen elmondták, hogyan verték szét előző nap az RMDSZ székházát. Hogy ment oda tömeg, hogy szorította fölfelé emeletről emeletre azt a 72 magyar embert, aki bent volt az épületben. Hogy jöttek ki, végül hogy verték meg őket, és mi történt Sütő Andrással. Pontosan fél kilenc volt, amikor befejeztük az interjút, és egy autóval elmentünk az említett épülethez. Addigra hatalmas tömeg verődött ott össze: az előző esti események hírére odagyűltek a magyarok. Előző este azért sikerült a románoknak elhurcolni Sütőéket, mert ők felszólították az embereket, hogy ne tüntessenek, hanem menjenek el a térről. Nyomatékosan felkérték a magyarokat, hogy tartózkodjanak mindenféle megnyilvánulástól. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a helyi magyar vezetés végig békés megoldásra törekedett, tehát el akart kerülni minden konfrontációt. De volt egy taktikai ok is. A magyar vezetők tudták, hogy ha konfrontációra kerül sor, utólag mindent a magyarok nyakába fognak varrni, mert hiába zajlott le a forradalom, a nemzeti médiák még mindig monolit szerkezetűek. Tehát nemcsak azért kell a konfliktust elkerülni, mert mi békés platformon állunk, hanem azért is, mert utólag mindent a mi rovásunkra fognak írni.

Ezután érkezett oda pár száz fanatikus román nacionalista, tehát nem tíz-húsz ezres tömegben kell gondolkodni. A székházat ripityára verték. A több száz éves faragott ajtókat, a másfél millió forintot érő fénymásoló berendezést, az ajtó fölötti Kós Károly-képet, mindent. Dósa Jenő elmondta, hogy fölszorultak a padlásra, és iszonyatos halálfélelmük volt. Kaszákkal, vasvillákkal fölfegyverkezett románok ostromolták az épületet, miközben őket az eltorlaszolt ajtó mögött a legsötétebb rémképek gyötörték. Attól féltek, hogy annyira össze fogják őket kaszabolni, hogy a holttestük felismerhetetlenné válik. Ezért írtak egy névsort. Innen tudják, hogy pontosan hetvenketten voltak. Dósa Jenő azt is elmesélte, hogy a padlásajtót éppen akkor vágták fejszével ripityára, amikor megérkezett a rendőrség. Az alattuk lévő szinten tüzet gyújtottak. Ők megpróbáltak némi homokot meg cserepet leszórni, hogy elfojtsák a tüzet. A román sajtó ezt úgy interpretálta, hogy ők az alattuk lévő békés tömeget cserépdarabokkal hajigálták. A következő 48 órában a román sajtó azt írt, amit akart, semmiféle más, objektív interpretáció a sajtóba be nem juthatott.

– Kanyarodjunk vissza oda, hogy 20-án fél kilenc tájban odamentetek a székház elé.

P. L.: Benn az épületben a magyar vezetőség izgatottan, idegesen tanácskozott arról, hogy hogyan tudná az épület előtt összegyűlt kb. ezer magyart lecsillapítani, hogy ki menjen ki a nép közé, mit mondjon, hogy mondja, hogy ez az ezer magyar nehogy valami hasonló dolgot kövessen el, mint előző nap a pár száz román. Ezt felvettük. És fölvettük a tömeget, amely izgatottan várta, hogy a vezetőség mit mond.

Ezután valaki elvitt minket egy másik konspiratív kapcsolathoz, aki átadott minket egy harmadiknak, és így végül bejutottunk a kórházba, ahonnan azonban Sütőt – mert vele szerettünk volna interjút csinálni – már elvitték. Az orvosával tudtunk csak beszélni, aki elmondta a látleletet, majd elsírta magát. Egyébként a kórházon belül is konspirálni kellett. Nekem például prosztatafájdalmakat kellett imitálni. Csaba támogatott, és mind a ketten fehér betegköpenyben voltunk. Akik bejuttattak minket a kórházba, ragaszkodtak ezekhez a rendszabályokhoz, mondván, hogy különben őket fogják kinyírni.

Bátonyi Csaba: Mentek be forgatni marosvásárhelyi videósok is, tőlük elvették a kazettát. Egy főorvos, aki a Vatra vezetőségi tagja, úgy intézkedett ott, mint egy hatóság. Ahhoz még csak lett volna joga, hogy kiküldje onnan az embereket, de hogy bármit elkobozzon, ahhoz nem.

P. L.: Tehát az történt, hogy felvettünk egy nagy fehér köpenyt, gézzel betekertük a kamerát és úgy mászkáltunk. El kellett játszanunk a beteg szerepét. És nem csak önmagunk miatt. Ennek á kórháznak az egyik főorvosa a Vatra egyik vezéralakja. És azt az orvost vagy a civilt, akár a kórházhoz tartozik, akár nem, aki oda bevitt minket, másnap esetleg megszúrják egy utcasarkon.

Ezután visszamentünk a város központjába, és láttuk, hogy többezres tömeg tölti meg a főteret. A mi szempontunkból az volt a kellemetlen, hogy egyáltalán nem lehetett tudni, hogy ez egy román vagy egy magyar tömeg. Abban a percben, amikor mi oda bementünk, nem tudtuk, hogy az magyar vagy román tömeg. Ezért angolul beszéltünk, mosolyogtunk, és mutogattuk a V betűket, ami a bizalom jele, és arra utal, hogy együtt fogunk győzni, tehát abból baj nem lehet. És akkor egyszer csak megjöttek a magyar jelszavak, és akkor rájöttünk, hogy ez harmincezer magyar. Hihetetlenül forró volt a hangulat, izzott a levegő. Vissza Kincsest! Kincsest vissza! Vissza Temesvárt! Meg kell jegyeznem, hogy a magyar jelszavak mértéktartóak voltak, semmiféle tagadást vagy agresszivitást nem tartalmaztak. Ugyanakkor nagyon erős volt az érzelmi töltése, de az más, hogy valami izzik, és más, hogy agresszív. Nem akartak senkit leváltatni, eltüntetni, felakasztani, megszüntetni. Kérték vissza Kincsest, kérték az anyanyelvi oktatást stb.

Állt, mit tudom én, harminc vagy nem tudom hány ezer ember a téren, és a magyarság helyi vezetői az erkélyről beszéltek a tömeghez. Csillapították őket. Örülök, hogy eljöttetek, örülök, hogy itt együtt tüntetünk, de legyünk békések, legyünk türelmesek, minden meg fog oldódni, követeljük a jogainkat, de véletlenül se törjünk össze semmit, ne támadjunk meg senkit. Tiltakozzunk, de békésen, tisztán.

Déli 12 óra volt. El kellett indulnom Pestre. Elmentem, Kolozsvár érintésével hazajöttem, és este a tévéhíradóban egy percet láthattak a tévénézők azokról a dolgokról, amikről mostanáig beszéltünk. A Csaba pedig ott maradt.

B. Cs.: Egy órakor visszamentem a térre. Láttam, hogy kivágott közepű román zászlók lengnek a tömegben itt is, ott is. Gondoltam, lesz, ami lesz, és bemasíroztam a román tömegbe; Mindenkire mosolyogtam, és úgy látszik, ez olyan hatásos volt, hogy egész közelről tudtam venni az eseményeket. Fiatal lányok habzó szájjal ordibáltak, de akkor már keményen mindenfélét.

– Kiderült, hogy mit?

B. Cs.: „Harcolunk, meghalunk, de Erdélyt nem adjuk.” Én persze nem értettem, de fordították nekem a magyarok. „Harcolunk, meghalunk, de Erdélyt nem adjuk.” Ki kérte? – válaszolták erre mindig a túloldalról a magyarok. Szépen haladtam előre a tömegben, kezemben a bekapcsolt kamera, és elérkeztem egy egészen gyenge rendőrkordonig, amely a két tábort választotta el egymástól. A rendőrök barátságosan beszélgettek a vátrásokkal.

– Az teljesen egyértelmű volt, hogy a rendfenntartó erők a vátrások oldalán állnak?

B. Cs.: Ez képileg bizonyítható. A vátrások a „V” jelzést nemcsak a győzelem jeleként használják, ez a Vatra jele is. És a képen is látható, hogy a vátrások „V”-t mutogatnak, és a rendőrök is bemutogatják a kamerába a „V” betűt. Telt-múlt az idő. Bementem a városházára, ott voltak az RMDSZ aktivistái. Jöttek a hírek, hogy kocsival hozzák a románokat faluról. Ezek a kocsik a főtérre befutó mellékutcák túlsó végén megálltak, és onnan próbáltak beszivárogni a románok.

Ekkor a magyarok elhatározták, hogy eltorlaszolják a főtérre vezető mellékutcákat. Szabályszerű barikádokat építettek, mert már azt is tudni lehetett, hogy fegyveresen jönnek a románok. Botokkal, kaszákkal, kiegyenesített sarlókkal, miskárolókésekkel felfegyverkezve. Sőt dömperrel hozták a köveket.

– Mindezt a saját szemeddel láttad?

– Föl van véve videóra, hogy állunk egy mellékutcában, és a mellékutca végét, ami szintén egy kis térre nyílt, lezárják a románok. Lehet látni a teherautót – kék dömper –, ami tele van emberekkel, furkósbottal. Ugyanebben a mellékutcában a magyarok egy kis zsinórt húznak ki, hogy na, eddig a mienk, és elkezdenek szervezkedni, és csinálják a barikádot. Közben egy szakállas fiú csitítgatja a tömeget, hogy gyerekek, mi nem megyünk oda. Ha idejönnek, nem engedjük be őket, de mi nem megyünk oda!

– Miből csinálták a barikádot?

– A városházáról kihozott székekből, padokból. És amikor látták, hogy a románoknak fegyverük van – természetesen a furkósbotokra és kaszákra gondolok –, akkor például a városházán a szőnyegleszorító vasakat fölszedték, és kidobálták az ablakon, a padokról föltépték a deszkákat, hogy legyen mivel védekezni. Közben mentem vissza a városháza felé, amikor egyszer csak női sikoltozásra lettem figyelmes, majd egy véres fejű magyar férfit hoztak a tömegen keresztül. A városháza erős épület, oda rohantak be sikoltozva, egymást tiporva a nők és a gyerekek, mert megindultak a románok – hallottuk mindenfelől –, és botokkal, késekkel felfegyverkezve csépelik a magyarokat. Megfutamodtak a magyarok, mert teljesen váratlanul érte őket ez a támadás. Fejvesztve menekültek visszafelé. Én is rohantam, mint az őrült, be a tanácsházára. Az előcsarnokban véres fejű emberek tántorogtak, én fölszaladtam a lépcsőn, ki a tanácsháza erkélyére, és onnan is filmeztem. Tehát a románok támadnak, az emberek bezúdulnak a városházára, asszonyok, nők, gyerekek, férfiak is természetesen, bezúdulnak a városházára, én fölrohanok az erkélyre. Amíg áttörök a tömegen, amíg fölérek, az egy perc vagy kettő maximum. De addigra a padokról föltépett deszkákkal meg az ablakon kihajigált fémrudakkal már megindult az ellentámadás. Ez azért fontos, mert ezt az ellentámadást mutatta később a román televízió úgy, mintha ezzel kezdődött volna az egész. Egyébként nem nagyon lehetett mást csinálni, mert a térről elmenekülni nem tudtak, lévén hogy a mellékutcák le voltak zárva. Az erkélyről láttam, hogy megindult az ellentámadás. Na mondom, akkor nekem is ott a helyem az első sorokban. Szaladok vissza. És ahogy jövök lefele a lépcsőn, akkor mondják ott az emberek, hogy vannak nagyon-nagyon súlyos sebesültek, sőt, egy halott is van. Volt egy öreg bácsi, még élt, hörgött, de föl volt vágva a hasa, és ömlött belőle a vér. Arrébb egy asszony próbált lelket verni a halott férjébe, akit szabályosan agyonvertek valamivel.

– És a rendfenntartó erők?

B. Cs.: Szőrén-szálán eltűntek a területről, amikor megindult a román támadás. Úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Amikor megindult a magyarok ellentámadása, akkor bejött a térre két gumikerekes páncélautó. Ezek a géppuskáikat szembefordították a magyarokkal, és fedezték a visszavonuló románokat. A magyarok közben azért elkaptak egy-egy románt, és azokat agyba-főbe verték, ez kétségtelen. Legyünk objektívek, ne kövessük el azt a hibát, amit a román sajtó, akkor bizony román vér folyt. És megvertek ott úgy embereket, hogy talán még bele is haltak.

– Azt nem tudod biztosan, hogy volt-e román halott?

– Azt nem tudom, de láttam embereket, akiket 5-6 magyar vert egyszerre, mert románok voltak, de közben megjöttek a páncélautók, és egy bizonyos idő után a magyarok visszafordultak. Én is kirohantam a kamerával egészen odáig. Nem tudtam védeni magam, és záporoztak körülöttem a kövek, üvegek. A körülöttem lévő magyarok lecibáltak egy pár kör alakú alumínium jelzőtáblát, és a fejem fölé tartva próbáltak védeni, úgy hátráltunk vissza, mert a románok újabb ellentámadásba lendültek.

– Ezt a páncélautók nem próbálták megakadályozni?

B. Cs.: Nem. Egyáltalán nem. A filmen látni lehet, hogy a tankok jönnek előre, és mögöttük a románok, ahogy ezt az oroszok csinálták valamikor.

– Később sem történt kísérlet a rend helyreállítására?

B. Cs.: Később kialakult egy frontvonal. Bejöttek a harckocsik, két sorban felálltak, így egy sor, meg így egy sor, és köztük egy ötvenméteres üres sáv. Ekkor dobálózás kezdődött, köveket, üvegeket dobáltak át a tankok fölött. Ezt a katonaság szó nélkül tűrte. Még egy figyelmeztető lövés sem dördült el. Sőt a románok részéről megkezdődött a benzinespalackok hajigálása. A tankokból vették le hozzá a benzint.

P. L.: A román sajtó úgy tálalta a dolgot, hogy kizárólag magyar részről dobálták a benzinespalackokat. A Csaba által készített fölvétel egyértelműen bizonyítja, hogy a román sajtó hazudik, mert a felvételen jól lehet látni, hogy honnan repülnek a benzinespalackok.

B. Cs.: A lényeg az, hogy a semleges rendfenntartó román tankoktól kapták a román tüntetők a benzint.

– Mi történt a palackokkal? Repültek, leestek?

B. Cs.: Repültek, leestek, felrobbantak. Egyeseken meggyulladt a ruha, volt akinek a haja perzselődött meg. Később a magyarok kitalálták, hogy a városházán lévő tűzoltáshoz használt tömlőket vízágyúként használják

– Mitől csillapodtak le végül a kedélyek?

B. Cs.: Ott még nem tartunk. Egész éjszaka folyt a harc. Legalább reggel 4-5 óráig. Percenként hozták be a sebesülteket, az elfogott román túszokat.

– A tanácsházára?

B. Cs.: Igen. Az volt a magyar főhadiszállás. Oda hozták be a sebesülteket. Nagyon súlyos sérülések voltak. Sebtében kialakítottak egy „fogdát”, ahova a könnyebben sérült románokat bevitték. Elkérték az igazolványukat, és ebből kiderült, hogy nagyon kis részük marosvásárhelyi. A környező román falvakból hozták be őket, sőt némelyiket 40-50-100 kilométeres távolságból. Sok részeg is volt közöttük. Többen elmondták, hogy leitatták és lefizették őket.

– Ez ott egyértelműen kiderült?

B. Cs.: Igen. Sokan írásban is nyilatkoztak erről. Már akik tudtak írni. Mert sok analfabéta is volt közöttük. Elmondták vagy le is írták, hogy mennyi pénzt kaptak, ha kaptak. Volt, aki azt is elmondta, hogy életében nem volt még Marosvásárhelyen. Éjjel két óra tájban megérkeztek a cigányok. Eléggé abszurd dolog, hogy egy ilyen helyzetben megjelenik 150 felfegyverzett cigány, és nem tudod, hogy most mi fog történni. Egy pillanatra csönd lett, és akkor fölhangzott az induló, hogy „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” Éjjel kettőkor hármas sorban, teljesen fegyelmezetten, furkósbottal, késsel, kaszával, villával megjelentek, hogy „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” Tulajdonképpen egy felmentő sereg volt, ők hozták a fegyvereket. Az igazi fegyvereket.

A csatározások kb. hajnali 4-ig folytatódtak. Másnap reggel aztán az egész teret körbevette a katonaság. Lezárták a térre vezető utakat és a tanácsháza előtti részt U alakban. A fölső rész a magyaroké volt, a szálloda előtti rész a románoké, mert a szállodát, azt szabályszerűen elfoglalták a románok.

Néhány órával később pedig megkezdődtek a tárgyalások.

• Külföld