K. I. [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

Csaknem kéthetes huzavona után, kedden délelőtt végre eldőlt, ki lesz Oroszország első embere: minimális többséggel ugyan, de végül is a radikális Borisz Jelcint választották meg az orosz népképviselők az Oroszországi Legfelsőbb Tanács Elnökévé, szemben Gorbacsovék kedvencével, Vlaszovval, aki mint SZKP KB–PB-tag eddig az oroszországi minisztertanács elnöke volt. A kora délutáni hírek már koalíciós kormányzatot helyeztek kilátásba, ami még inkább megkérdőjelezi Jelcin amúgy is kétes értékű győzelmét. Még az sem ad okot egyértelmű optimizmusra, hogy végül is Jelcin mögött sorakozott föl az egész „Demokratikus Oroszország” elnevezésű képviselőcsoport. A csoport egyik legtekintélyesebb tagja, Viktor Akszjucsic (a kereszténydemokraták egyik vezetője), a választás előestéjén azt nyilatkozta, hogy „igen, sajnos én is Jelcinre fogok szavazni”. Ami azt jelenti, hogy a Jelcin-választók egy része is csak kényszerűségből „jobb híján” szavazott rá.

Mindez arra enged következtetni, hogy megint előre megrendezett színjáték tanúi lehettünk. A pártokratáknak ez volt az utolsó esélyük arra, hogy az orosz parlamenten belül megőrizzék pozíciójukat. Nem véletlen, hogy az üléseken egy olyan SZKP KB-tag elnökölt mindvégig, aki nem is volt képviselő, tehát merőben alkotmányellenesen rendelt el szavazást, adott szót egyes képviselőknek, s vont meg szót másoktól. A színjáték dramaturgiája ugyanis mindenekelőtt arra irányult, hogy az olyan elemeket tegyék „feketelistára”, akik végképp elfogadhatatlanok az apparátus számára. Például azt a Nyikolaj Travkint, aki nemrégiben demonstratív módon kilépett az SZKP-ból, s most a május elején megalakult Munkáskonföderációt kívánja az SZKP-t ellensúlyozó tömegpárttá tenni. Erre az alakuló kongresszuson részt vevő bányászok, olajmunkások kommunistaellenes hangulatát látva meg is van az esély.

Jelcintől viszont távol áll az efféle kemény radikalizmus. Ő ugyanis hiába bírálja nagy hanggal a Gorbacsov-rendszert, mégiscsak belül van rajta, hiába szégyelli, mégis az ínyencfalatokkal teli Kreml-ellátmányt kapja (lásd e számunkban közölt „gyónását”), míg honfitársai üres boltok előtt állnak sorba. S mért is ne fogadná el az efféle privilégiumokat, elvégre itt nem morális kérdésekről, hanem arról a súlyos tényről van szó, hogy Jelcin ugyanúgy annak a gorbacsovizmusnak terméke és fenntartója, amelyet az utca embere előtti pillanatnyi népszerűsége kedvéért látszólag megtagad. Oroszország szuverenitására vonatkozó programja például annyi kompromisszumot tartalmaz, hogy igen nehéz megkülönböztetni leendő koalíciós partnere elképzelésétől.

A napokban kialakult, szó szoros értelmében vett katasztrófahelyzet mindenesetre – lelkialkatától függetlenül is – súlyos helyzet elé állítja Jelcint. Azzal a kérdéssel is szembe kell néznie, hogy ezen a rendszeren belül, vagy hangzatos ígéreteit beváltva a Gorbacsov-rendszer ellenében tesz kísérletet arra, hogy megküzdjön az éhínség és polgárháború fenyegető rémével.

• Külföld