Happy enddel zárult a parlament legutóbbi ülésének vitája – olvasom –, ahol „késhegyig menő, kőkemény alkukban megformálódtak … a kompromisszumok” – fogalmazott a múlt hét csütörtökén a Magyar Hírlap közgazdász szerzője a tanulságokat elemezve. Sikerült a parlamentnek rászorítania a kormányt a tartalékok feltárására, állapította meg elégedetten. Mindezt éppen aznap írta, amikor a nyomdából kikerült az 1990. évi gazdaságpolitikai program új változata. Eszerint a költségvetés ez évi hiánya már nem 19-20 milliárd forint, hanem 45-50. Igaz, a források is „kibővültek”. Hirtelen az derült ki, hogy a lakossági megtakarítás 1989-ben nem 4, hanem 15 milliárd forint lesz. A jövő évre pedig a két héttel korábbinál jóval drasztikusabb megszorító programot fogalmaztak meg. A kormány számára azonban megnyugvást jelenthet, hogy – mint a Magyar Hírlap is kiemeli – a jövő évi költségvetés összeállításakor már számíthat a most már törvényben rögzített adóbevételekre – amit a honatyák még a megszorítások előző fokozatát ismerve fogadtak el.
Az új tervek szerint 1990-ben a költségvetési hiányt az 1989-es tervhez – s nem a ténylegeshez! – képest a felére kell csökkenteni, s például az összes támogatás további 10-20 milliárd forinttal csökken, a lakással kapcsolatos kamattámogatások is 7 milliárd helyett a duplájával csökkennek.
Az idei áralakulás legfontosabb újdonsága a termelői áraknak a korábbi évekhez képest rendkívüli, 13 százalék körüli emelkedése. Két héttel korábban még a termelői árak növekedésének 1,5-2,5 százalékos mérséklődését ígérték, most már 16-16,5 százalékos emelkedésével számolnak, ami a fogyasztói árszínvonal közel 20 százalékos tervezett növekedését is jelenti.
Mi történt? Mióta Németh Miklós tavasz végén bejelentette, hogy az államháztartás adóssága 950 milliárd forint (ami a forintleértékelés és egyéb tényezők miatt év végére várhatóan 1100 milliárd fölé nő), világos volt, hogy előbb-utóbb a többi eltitkolt makrogazdasági adatot is nyilvánosságra kell hozni. Az említett államadósság ugyanis nem volt egyeztethető a Magyar Nemzeti Bank (MNB) nyilvánosságra hozott mérlegeivel, a parlament által elfogadott költségvetési hiányokkal. Az államadósság belső struktúrájának pontosabb ismerete azonban nem hagyhatta érintetlenül a finanszírozás egyik lényeges tételét, a külföldi hiteleket sem.
A novemberi, drámainak szánt bejelentés szerint az ország bruttó külföldi adóssága 3 milliárd dollárral nagyobb a bevallottnál. Év végére meghaladhatja a 20 milliárd dollárt – mondta Németh Miklós –, amihez azért tegyük hozzá, hogy ez alsó becslés. Az eltérés magyarázataként csupán annyi hangzott el, hogy 1981-ben, a Nemzetközi Valutaalapba való belépéskor 1,5 milliárd dollár volt a különbség a tényleges és a bevallott között, amit az ország hitelképességének megőrzése végett továbbra is eltitkoltak.
Németh Miklós és az utána fölszólaló Bartha Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank elnöke sem szólt arról, mitől is nőtt az 1,5 milliárdos eltérés a duplájára. A devizák árfolyamváltozása vagy más ok volt-e a döntő? A devizaárfolyamok nyolcvanas évekbeli változásai valószínűtlenné teszik, hogy ez lehetne az eltérés növekedésének magyarázata. Ráadásul a kormány adatainál megbízhatóbb információk szerint 1981-ben a külföldi adósság publikus és tényleges adatának eltérése 3-4 milliárd dollár volt. Az eltérés csökkentésének egyik lehetséges technikája, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlegét megváltoztatják (a hiányt megnövelik, a többletet csökkentik). Például úgy, hogy a folyó fizetésen belüli áruforgalmi egyenleget rontják le. Az így produkált eltéréssel csökkenthető a közölt külföldi adósság torzítása.
Szűkebb szakmai körökben „köztudott” volt a tényleges külföldi adósság (erről nem egy alkalommal valós adatok is megjelentek, mint például a Világgazdaságban 1988 elején, amikor a következmény csak a szakavatott rendőri beavatkozás volt). Az sem maradt ismeretlen, hogy a nyolcvanas évek második felében volt olyan év, amikor manipulálták a folyó fizetési mérleget. Tehát előfordulhatott, hogy torzították a gazdaság reálfolyamatainak adatait. Egy ilyen kozmetikázásnak célja a külföldi adósság „javítása” is lehet. Nem véletlen, hogy a novemberi parlamenti ülés előtt – amikor már lehetett tudni a bejelentésről – több pénzügyi szakember is úgy vélte, mindez túlságosan is rontja adósi megítélésünket, ezért a fizetési mérleg több éven keresztüli rontásával kell eljutni a „valósághoz”. De hát a gondot éppen az okozza, hogy a fizetési mérleg egyenlege amúgy is nagy hiányt mutat.
Lehetséges persze, hogy a szavahihetőség számonkérésén túl ennek a fölemlítése csak a szakértő egy perverz vágyának kielégítését szolgálja, hogy megtudja, milyen stációkon keresztül rohant a csődbe a gazdaság. A politikai pártokról mindenképpen el kell ismerni, a perverzió e válfajának nem rabjai. Nagyobb részük azért nem, mert ismerethiány miatt nem ismeri az ízét. A Fidesz és az SZDSZ pedig azért nem, mert nem lépett föl az adatok nyilvánosságra hozataláért.
Visszatérve a külföldi adósság adatainak meghamisítására, az ország pénzpiaci megítélésétől való félelem csak az egyik lehetséges magyarázat. A másik a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején fölhalmozott, ámde eltüntetett költségvetési hiány, mely ma több mint 300 milliárddal növeli az államháztartás adósságát. Hiszen a hetvenes években – tudjuk – a szocializmusban nincs számottevő költségvetési hiány, s az olaj- és egyéb válságok csak a nyugati világban hatnak. A valós külföldi adósság bevallása ezt az önképet cáfolta volna.
A jubileumi, tizenötödik évébe lépő adósságválságról annyit feltétlenül meg kell említeni, hogy a külföldi eladósodás nem, vagy legfeljebb minimális külső erőforrások bevonásával járt az időszak egészét tekintve. Egy – igaz, csak a korábbi publikus adatokkal végzett – elemzés szerint 1970–1989 között már több kamatot fizettünk, mint amennyi hitelt fölvettünk. A hitelek nagy részét elfogyasztottuk vagy elpazaroltuk, s például exportfejlesztő beruházásokra csak 10-15 százalékát fordították. Az erőforrás-pazarló gazdaságpolitika miatt az irdatlan eladósodás nem jelentett pótlólagos erőforrást az ország számára – két periódus kivételével.
1970–1979 között az eladósodási folyamat elején jelentős forrásbevonás történt 1979–1984 között a gazdaság javuló pénzügyi mutatói azt is jelentették, hogy már erőforrás-kivonás ment végbe, ami csak a gyászos emlékű, az adósságállományt mértéktelenül megemelő dinamizálási kísérlet közben, 1986-ban szakadt meg egy évre. A legutóbbi két évben ismét jelentős forráskivonás történt.
Közvélemény-kutatások – és a napi tapasztalat is – évek óta tanúsítják, a lakosság nagy része sokkal kedvezőtlenebbül ítéli meg saját és családja helyzetét, mint az országét. Ezért a súlyos következményekkel járó, a radikális gazdasági változások társadalmi fogadtatását rontó tévesztésért jelentős részben az állam gazdálkodásának homályban hagyása okolható. De hát hogyan is lehetett volna mindezt nyomon követni, amikor a költségvetés évről évre, állandóan, esetleges jelleggel változott, s a különböző évek adatai gyakorta nem voltak egymással összehasonlíthatók.
Persze a következményeket érzékeltük. Például azt, hogy az állam nem piaci kamatokat fizetett és fizet az adóssága után. Jogosnak tűnik az érvelés, miszerint a jegybanknak fizetett, a mostaninál magasabb kamatok a mai rendszerben csak addig a pontig érintik az államháztartás egyenlegét, amíg az MNB minimális nyereségre szert nem tesz. A költségvetés ugyanis a nyereségének 90%-át elvonja. Tehát a többletkiadást ugyanattól visszavenné! A valóságos kamatoknak azonban az is lenne a jelentősége, hogy láthatóvá tenné az államháztartás túlköltekezésének azt a mai hitelkiszorító hatását, amellyel csökkentve a gazdálkodóknak és a lakosságnak jutó egyéb hiteleket, erőteljesen növeli a kamatlábat, korlátozva a pénzforrásoknak az államénál jóval nagyobb hatékonyságú hasznosítási lehetőségeit.
Az államháztartás adósságának közlése után tehát a külföldi adósság bevallása következett a novemberi parlamenti ülésen. A bejelentést azért – nagyon helyesen – jól körülbástyázták, s megszerezték a legfontosabb nyugati országok és szervezetek (pl. az NSZK, a Közös Piac s az általuk is mérsékletre intett IMF) jóváhagyását és tevőleges támogatását. De tárgyaltak öt párttal is, tájékoztatva a kormány tervezett lépéséről.
A racionális gazdasági döntésekhez szükség volna egy végre jól használható információs és statisztikai rendszerre. Emellett a legszűkebb hatalmi elitet két oldalról is nyomás érte a lépés megtételére. Egyrészt a kormányzat – pontosan informált – közgazdászai, másrészt a politikai változások szorították őket. Mert igaz ugyan, hogy az adathamisítással, s ami ezzel egyenértékű, a terhek továbbgörgetésével az indokoltnál kedvezőbb képet festhet magáról ideig-óráig a kormány, de a – közép-európai változásoktól elválaszthatatlan – politika átalakulása kézzelfogható közelségbe hozta azt a lehetőséget, hogy egyes pártok fellépése nyomán mindez többszörös politikai teherként zúdul vissza az MSZP fejére. Így lett tehát a harmadik lépés a költségvetés ez évi hiányának a bevallása. Míg a novemberi ülésre készített tájékoztatók szerint az éves költségvetési hiány 19-20 milliárd forint lesz, addig a december elejei szerint 45-50 milliárd. A valós helyzet „finomításának” módszere a tavalyihoz lett volna hasonló. Az idei évet terhelő kiadási kötelezettségekből például 13 milliárd forintot terveztek „átcsúsztatni” a következő évre az MNB-nek járó kamatkötelezettségből, 6,2 milliárdot az Állami Fejlesztési Intézetnek a nagyberuházások után befolyó járadékok kiegészítéséből.
S megjósolhatjuk a következő lépéseket is. Az egyik az általunk devizában nyújtott külföldi hitelek sorsáról való beszámoló lehetne – kiknek, milyen kamatokkal? –, a másik pedig az amúgy is szupertitkos hitelmérleg rejtélyes egyéb – cirka 30 milliárd forint nagyságrendű – tételének némi részletezése. Már csak azért is, mert az „új” gazdaságpolitikai programban előbukkant egy 32 milliárd forintos megtakarítás, ami feltehetően ez a tétel lehet.
S még valami. Medgyessy Péter még a nyár közepén mondta: kénytelenek leszünk a valóságos adatokat előbb-utóbb ismertetni, mert a racionális gazdasági döntések különben megindokolhatatlanok maradnak. Nincs kétségem afelől, hogy a parlament a következő ülésén minden lényeges kérdésben elfogadja a kormány javaslatát. Elfogadja az adósságfinanszírozás ma követelt útját, a jövő évi költségvetést, a nadrágszíjmeghúzást. De szakmailag is hiteles parlamenti kontrollban és a válságból való kilábalás társadalmi elfogadásában csak a szabad választások után reménykedhetünk.
Hacsak nem azoknak lesz igaza, akik a választásoktól leginkább a harmincas évek demagógiájának és kurzusának visszatértét várják…
- gazdaság [6]