Varga Kristóf

Nyomtatóbarát változat

„Ha hazamegyek innen, nem lesz könnyű valami jót mondani Magyarországról” – villantja rám sajnálkozó mosolyát egy szudáni fiú. A Budapesti Műszaki Egyetem „arab menzáján” beszélgetünk. Az egyetem éttermének ezen a részén az időnként arra sétáló, adóvevővel felszerelt egyetemi őrségen kívül én vagyon az egyetlen magyar. Országunk izgatott vendégei vesznek körül: szudániak, palesztinok, jemeniek, arab emirátusokbeliek, szírek. Sietősen próbálja elmondani mindenki a maga történetét. Ezek ijesztően egyszerűek: számbeli és fizikai túlerőben levő skinheadek támadtak meg színes bőrű fiatalokat, akik közül nem egy kórházban végezte. Kés, láncok, husángok, könnygáz; van minden. A napszak és a hely nem látszik fontosnak: reggel kilenc vagy este tíz, Csepel vagy a Kálvin tér – egyre megy. Biztonságban csak a Váci utcában valutázó külföldiek érezhetik magukat, ők ugyanis az állandóan jelen lévő egyenruhás járőrök védelmében viszik a boltot. Biztosan hálásak is érte.

A diákok nem hálásak. Csalódottak, bizalmatlanok, készülnek haza: „Ha Izrael vízumot ad nekem, akkor ők megvédenék engem Tel-Avivban is, pedig ott ellenségnek számítok. Itt a barátaim már csak csapatosan mernek hazamenni. A kommunizmusban jobb volt a biztonság. A demokrácia ezt eredményezi? A magyarok, az emberek az utcán miért nem szólnak? Látom az arcokon, hogy gyűlölnek minket. Gyűlölik a sötét hajat, a sötét bőrt. Nemcsak fiatalok. Ha villamoson vagy buszon utazunk, halljuk, amint az öregemberek mondják: na baszd meg, jönnek az arabok. Miért? Azért, mert vidámak vagyunk, mert a saját nyelvünkön beszélünk?” „Az arabok többsége diák. A pénzváltók a kisebbség. Ők azok, akik ingerlik a magyarokat. Miért nem tesz ellenük valamit a rendőrség? Amikor itt volt a pápa, akkor bezzeg se valutázót, se bőrfejűt nem lehetett látni. A rendőrség eltakarította őket. Ha akarnának tenni valamit, most is tudnának.”

Szürkén

A színes bőrű diákok gyakran fordulnak nagykövetségükhöz. A követség aztán a Külügyminisztériumhoz címezi panaszait, a külügy a belügyhez passzolt, s mire az ügy végigjárta ezt a rögös utat, már elszállt felette az idő. A diákok nem szívesen fordulnak közvetlenül a rendőrséghez. Szerintük a bőrfejűek éppúgy élvezik a rendőrség bizalmát, mint a valutázók. „Gyűlölet nemcsak a skinheadekben van, meg az emberekben, hanem a kormány embereiben, a rendőrökben is” – állítja Ahmed Palesztinából. Ezt támasztják alá a felsorolt „sztorik” is: a rendőrről, aki a fehér barátnőjével sétáló szudáni fiatalembert ért brutális támadást így kommentálta: „ja, nem kellett volna kurvázni!”; vagy a színes bőrű diákoknak a rendőrségen időnként „leeső” pofonokról, legyenek bár ők a feljelentők. Jemeni fiúk mesélik el, hogyan bízta az intézkedő járőr 15 skinhead „gondjaira” őket október 12-én este kilenckor a budai Skála előtt: amikor ennek az egésznek vége lett a rendőrökkel, akkor érkezett a villamossal 15 skinhead. Leszálltak, és vártak ránk a következő sarkon. A rendőrök is látták őket. Mi kértük a rendőröket, hogy ne hagyjanak minket ott, mert a skinheadek meg fognak verni. Akkor a rendőr azt felelte: „A kurva édes anyádba menjél haza!” Amikor tovább kértük őket, és mutattuk a skinheadeket, akkor az egyik rendőr körülnézett, és azt mondta, hogy ő nem lát egyet sem, és otthagytak minket. Ha nem jön arra éppen két taxi, akkor mi most kórházban volnánk.

Az ügyben érintett XI. kerületi kapitányság gyakran foglalkozik a skinheadek és a külföldiek közötti konfliktusokkal, tekintve, hogy a Műszaki Egyetem és kollégiumai is ebben a kerületben vannak. Győri Imre, a kerület rendőrkapitánya: „Ilyen bejelentés nem érkezett a rendőreim ellen. Amennyiben érkezne, természetesen fegyelmi felelősség terhe mellett kivizsgálnám. Részrehajlást, azt nem tűrök. A rendőr az intézkedés elmulasztása miatt is felelősséggel tartozik. Ami a skinheadeseteket illeti, számuk növekedett. Az idén nyolc ilyen esetünk volt, mind a nyolc a diákok feljelentése nyomán. Ezek közül hét esetben felderítettük az elkövetőt, és az ügyet vádemelési javaslattal átadtuk az ügyészségnek. A diákok sokszor későn tesznek feljelentést. Van, hogy két-három hét is eltelik. Ők előszeretettel fordulnak a külképviseletükhöz, a Külügyminisztériumhoz, és ez hosszú időt iktat az eset és a nyomozás közé.” Ezt az időt remélhetőleg csökkenteni fogja az a megállapodás, melyet a Martin Luther King Egyesület és a kapitány úr kötött egymás folyamatos és kölcsönös tájékoztatásáról.

Fehéren

Dr. Ill Márton, a Martin Luther King Egyesület szóvivője: „Ha pénteken lejössz a Kókusz Klubba (a Magyarországon tanuló „távoli külföldiek” klubja), amikor túlnyomórészt csak feketék vannak ott, az első pillanatban a kijárat jut az eszedbe! Pedig semmi különös nem történik ott. Emberek ülnek, beszélgetnek, nevetgélnek, táncolnak. Képzeld magad az ő helyzetükbe, amikor idejönnek Magyarországra.”

– Honnan jött az ötlet, hogy megalakítsd az egyesületet?

– Amikor fölkerültem Pestre, a kollégiumban egy ghánai és egy jamaicai fiúval kerültem egy szobába. Az első nap elmondták nekem, hogy én mindenféle rosszat fogok hallani róluk, hogy homokosok, hogy izélgetik a lányokat, hogy koszosak, büdösek stb. A beszélgetés végén csak arra kértek, hogy ha valami bajom van velük, akkor mondjam meg nekik, de ne a hátuk mögött beszéljek. Én ezt az egészet stupid dolognak tartottam. Aztán találkoztam az ismerősökkel, mindenki nagyon örült, hogy én is kollégista lettem. Persze kérdezték, kik a szobatársaim. Amikor megmondtam, elszörnyedtek, és kérdezték, tudom-e, hogy azok… És akkor visszamondták mindazt, amit a szobatársaimtól már hallottam. Amikor már tíz-tizenöt embertől hallottam ugyanazt, már örültem, hogy előre figyelmeztettek. Később jóban lettem a két fiúval, és kezdtek közös barátaink lenni. Volt egy fekete barátnőm, három évig jártunk együtt. Akkoriban aztán egész közelről tapasztaltam mindent, amit él tudsz képzelni. Békásmegyeren, ahol laktunk, például egyszerűen leütöttek. Lenyomták a folyosón a biztosítékot, és ahogy kinyitottam az ajtót, ott állt egy pasi a kilencedikről, és azt mondta: „Ide figyelj, nekem elegem van abból, hogy ebbe a házba mocskos négerek járkálnak, takarodjatok innen” – és azzal úgy leütött, hogy elvesztettem az eszméletemet. És persze nem egy ilyen történetem van.

Ha színes bőrű barátaid vannak, vagy fekete lánnyal jársz, amikor látod az eldobott kesztyűt, fel kell venned. Tudod, én állatorvos vagyok, és arra esküdtem föl, hogy ha beteg állatot találok, akkor kötelességem meggyógyítani. Akkor most, ha látom, hogy nem egy kutyának fáj a lába, hanem egy embert vernek véresre. Vagy ne-legyünk ilyen drasztikusak, „csak” leköpnek, megaláznak, akkor emellett menjek el szótlanul? Az emberek többsége közömbös, jó esetben elfordítja a fejét. Az az egyoldalú kép él bennük, amit például a média sulykol: az arab mind terrorista, olajáremelő, valutázó, diszkóban bicskázó vagy debreceni túszszedő. Nem az a baj, hogy a negatív eseteket is bemutatják. A baj az, hogy az nem hír, ha Szudánból érkezik hazánkba szívsebész, hogy olyan műtétet végezzen, amit magyar orvos még nem csinált. A summa cum laudéval végző arab diák senkit nem érdekel, csak a belvárosi pénzváltók. A féligazság rosszabb, mint a hazugság.

Az egyesület alapítása idején úgy láttam, nagy az információhiány mindkét fél részéről, és a bizalom is egyre fogy. Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak – ez alapvető. De tolerancia is kell. Egy arab diák 18 évesen érkezik ide, szigorú muzulmán neveltetésből kiszabadulva. Itt aztán kezébe nyomnak egy rakás pénzt, és belecsöppen egy olyan környezetbe, ahol például kiplakátozzák városszerte: „le az arab disznókkal!” Mit várhatsz egy ilyen diáktól? Hogyan illeszkedjen be? Jelenleg a nálunk tanuló külföldiek túlnyomó többsége önköltséges diák, aki általában angol nyelven tanul. Ők abszolút el vannak szigetelve a magyaroktól. Találkoztam olyan szudánival, aki már három éve itt van, de magyar emberrel, néhány hivatalos alkalomtól eltekintve, nem beszélt. Hát akkor minek van itt? Nemcsak a diplomáját kéne megszereznie, hanem jó volna, ha megismerne egy az övétől eltérő kulturális miliőt, ahelyett hogy 800 másik honfitársával együtt egymást gyúrnák közös problémáikkal, mintha egy szigeten élnének.

Az egyesület a mostanában annyit emlegetett polgári önszerveződés szívet melengető szép példája. Alapszabálya szerint „minden szélsőséges ideológiai irányzattól mentes, minden pártállástól független neutrális emberi jogi szervezet. Célja morális és jogi segítséget nyújtani tagjainak az őket kisebbségi mivoltukban ért, fizikai integritásukat sértő vagy korlátozó erkölcsi vagy jogi sérelem esetén”. (…) „Elő kívánja mozdítani a távoli országokból érkezett külföldiek beilleszkedését, a magyar állampolgárokkal való kapcsolatok javítását” (…) „Ezen célok elérésére kulturális rendezvényeket szervez a nem európai kultúrák bemutatására.”

Jelenleg nem sok idő marad az emelkedettebb célokért fáradozni. Nem európai kultúrák bemutatásáról szó sincs. A pőre valóság az, hogy az egyesület munkájának 99 százalékát a rendőrségi eljárásokban való részvétel teszi ki. Hétvégeken kénytelenek készenléti ügyeletet tartani, hogy az újabb támadásoknál már a kezdetektől segítségére lehessenek a színes bőrű diákoknak, kórházban, rendőrségen. Napra nap, hétre hét jön, mindenütt bőrfejű fiatalok fejtik ki munkásságukat Budapesten és országszerte. Szorgos kezük foszlatja az álmot, melyet demokráciáról, emberi jogokról, jogállamiságról szövögetünk. Kívánatos volna, hogy a kormány előbb legyen talpon, mint az ébredező magyarok.

Epilógus

November 9., szombat, hajnali három óra, Ferenc körút. Budapesti tabló: két szudáni mérnökhallgató áll tarkóra tett kézzel, összevissza rugdalt gépkocsija mellett. Mögöttük két bőrfejű, akik pisztolyt szegeznek rájuk. Sokáig kellett rugdosniuk az autót, mire az utasok kiszálltak, de buzgalmuk nem volt hiábavaló. A harmadik szudáni úr a Dixi büféből lép ki, kezében a késői vacsorával. Sarkon fordul, és kéri a büfést, hogy hívja a rendőrséget. Azután kiszalad társai segítségére. Dulakodás támad, lövés dörren, ekkor derül ki, hogy ezúttal szerencsére csak gázpisztoly volt a bőrfejűeknél. A lövés nyomán a közeli kocsmából vagy negyven skinhead érkezik, s az időközben véletlenül arra járó két társukkal öt főre szaporodott szudáni társaságot csépelni kezdik. Hogy azért bátorságból is példát mutassanak, a többség csak dobálja a falhoz szorult szudániakat: a kocsmából hoznak üvegeket, székeket, hamutartót, ami a kezük ügyébe kerül. Néhány magántaxis is bekapcsolódik a küzdelembe a skinheadek oldalán, s még arra is szakítanak időt, hogy az ott parkoló gépkocsikat is összetörjék egy kicsit. Idő meg van bőven, mert a rendőrségnek fél órájába telik, míg a városnak e távoli pontjára eljut. Intézkednek is azonnal: három szudánit bevisznek a IX. kerületi kapitányságra, ahonnan másnap reggel engedik el őket.

A szudániak mozgalmas éjszakát okoztak a rend őreinek. Először három társuk érkezett Dr. Ill kíséretében, hajnali négy felé, hogy feljelentést tegyenek. Ezért büntetést nem is kaptak, csak megmotozták őket, azonmód az utcán, a kapitányság előtt, majd átkutatták az autójukat. A feljelentésre nem kerülhetett sor „jöjjenek vissza holnap”. Lapzártáig még nem sikerült a kapitányság dolgozóinak időt szakítani a feljelentés rögzítésére, pedig három ízben jártak ott a diákok. Az eseményeknek volt egy magyar tanúja is, aki vette a fáradtságot, és szintén bement még aznap hajnalban a kapitányságra, hogy tanúskodjék. Valahogy az ő vallomása számára sem akadt papír, viszont alaposan lehordták, hogy nem szégyelli magát, fehér létére a feketék mellett tanúskodni. A további akadékoskodó szudániakat avval szerelték le, hogy csak egyeden budapesti kórház által kiállított látleletet fogadnak el bizonyítéknak. Amikor pedig a kórház címe után érdeklődtek, azt a felvilágosítást kapták, hogy „ott van a Keletinél, keressétek meg!”

Obeid Abdel Gadir úr, az Általános Szudáni Diákszövetség elnöke szerint eddig több száz honfitársa döntött úgy, hogy elhagyja országunkat. Ő maga két nap múlva indul. Tudja, hogy sok az engedély nélküli lőfegyver az országban. Tudja, hogy a rendőrség nem védi meg. Nem akarja megvárni míg agyonverik, vagy lelövik a pesti utcán.

• Belföld