Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Lírai prológus

1970-ben, szinte véletlenül, úgy csöppentem bele a magyarországi cigányok életkörülményeit és társadalmi helyzetét vizsgáló, nagy, átfogó kutatásba, hogy semmit nem tudtam a cigányokról.

A legkevésbé sem volt jó véleményem a rendszerről, amelyben éltünk, mégis sokkolt egy akkoriban idekeveredett bolíviai ismerősöm megjegyzése. A messziről jött ember szerint Magyarországon sokkal rosszabbul bánnak a cigányokkal, mint az USA-ban a feketékkel, holott ez utóbbit naponta leplezte le az antiimperialista propaganda.

Aztán – mielőtt kérdőívünkkel tiszteletemet tettem volna az első cigánytelepen – szorgalmasan elolvastam mindent, ami a tárgyról hozzáférhető volt, Wislocki Henriktől Erdős Kamillig. Majd rögtön az első óbudai putriban elemelték a nálam lévő százforintost. Mivel dolgozni akartam „ezen a terepen” (szakzsargon), csöndben tudomásul vettem, hogy célszerűbb lesz otthon hagyni a fölösleges ingóságokat. Kész. Elvégre én akartam valamit, én voltam a betolakodó. (Megjegyzem, az elkövetkező évtizedekben alig-alig volt az elsőhöz hasonló kellemetlen élményem.) Jártam a cigánysorokat, faluszéli és erdei telepeket tovább, és egyre jobban szerettem a legkülönfélébb cigányok társaságát. A megismerés vágya hajtott, és volt mit megismerni. A nyomott, hazug, elfojtott kádári Magyarországon a felszabadult kedvesség végtelenül meghitt és bensőséges világa nyílt ki előttem, ahol az emberek közötti közvetlen érintkezés súlya sokszorta nagyobb volt az információáramlásban, a személyi viszonyok alakításában, mint az addig megismert társadalmi közegek bármelyikében, ahol a kifejezési formák ennek következtében sokkal inkább követték a naiv művészet szabályait, mint az anyagelvű racionalitást, ahol a kisgyerekeket sokkal kevesebb agresszió, sokkal több türelem és gyöngédség vette körül, mint e közösségeken kívül bárhol. Nemcsak engem kapott el ez a varázs: többen is voltunk, akik szinte menekültünk a korai hetvenes évek elviselhetetlen konszolidációjából a cigányok közé. Nosztalgia. Romantika.

Lehetséges. De a felébredő rokonszenv fogékonnyá tett bennünket a végtelen szegénységben megbújó emberi értékek iránt, melyek itt sem teremnek kevésbé, mint másutt.

Persze volt egyéb is. Sok ronccsá vált személyiség, szétesett, riasztó közösség. Nem lehetett nem észrevenni, hogy az, ami helyén van az összecsiszolódott közösségben, nem talál helyet magának e közösség határain kívül. A mesebeli harmóniában cseperedő élénk kisgyerekek teljes kudarcot vallanak az iskolában, s kiskamasz korukra megpecsételődik a sorsuk.

Ám a hetvenes évtized elején mégis különösen szerencsés s azóta szomorúan véget érő történelmi pillanatban találkoztunk a magyarországi cigányokkal. A közepesen felvilágosult abszolutizmus nagy kísérletének elején, amelyet a cigányok boldogítására, s nem utolsósorban az extenzív gazdasági növekedés munkaerőéhségének csillapítása céljából kezdeményezett – kerül amibe kerül, tetszik az érdekelteknek, cigány kisebbségnek és nem cigány többségnek, vagy nem. A cigányok előtt a csúcsból vezényelt program mindenesetre azt az ígéretet villantotta fel, hogy kitörhetnek évszázados nyomorú gettóikból, s ugyanolyan emberekké válhatnak, mint a többi. Az ígéretből nem lett semmi. A cigányok tömegei megörökölték a magyar társadalom legnyomasztóbb életformáját, az ingázó segédmunkásét. Kihajtották-kicsalogatták őket hagyományos telepeikről, és beköltözhettek a nem cigányok elhagyott házaiba halálra ítélt falvakban, vagy újabb gettókat építettek nekik a faluszélen. Közelebb kerültek, s a többség védekezni kezdett e riasztó, szokatlan közelség ellen. Az intézmények – iskola, helyi közigazgatás, munkaszervezet és erőszakapparátus – a felpuhult, engedményes diktatúrában e védekezés eszközeivé lettek. Tehetetlenül és reménytelenül néztük végig ezt a fordulatot, melybe a cigányok közösségei nagyrészt belepusztultak. Helyettük a színes bőrű kisebbség nagy, szomorú és jóval ellenségesebb közössége épül. Itt tartottunk a rendszerváltás pillanatában.

Kormányzati cigánypolitika

Nem nagyon meglepő, hogy a gazdasági válsággal küzdő, politikai válsághelyzetek között bukdácsoló kormány nem mutatott fel semmiféle irányvonalat ebben a tekintetben. Mindeddig szótlanul tűri a Németh-kormánynak az európai jogállami normákhoz igazodó gyors intézkedései nyomán indukálódó feszültséget. Holott a szegényedő, s szegényedéstől rettegő többség erős ingerültséggel nyugtázza az 1990 óta állami juttatásként minden gyereket megillető családi pótlékot, ami minden korábbinál biztosabb jövedelmet jelent a gyerekekkel bőven megáldott cigány családoknak.

A rendőrállamra jellemző jogintézmények, a bizonyított bűnelkövetés nélkül is foganatosítható kényszerintézkedések – rendőri felügyelet, kényszerlakhely-kijelölés, szigorított javító-nevelő munka stb. – eltörlése, amit egyes MDF-es körök, pl. Csurka István, s egyszer-egyszer maga a belügyminiszter is, mint kártékony, avagy meggondolatlan liberalizmust emleget, alaposan megnehezíti, hogy a rendőrség gettóik falai közé szorítsa és megfélemlítse a cigányokat. Sőt, a nevezetes MDF–SZDSZ-paktum által teremtett békés parlamenti napokban végrehajtott alkotmánymódosítás a nemzeti kisebbségeket megillető jogokat garantálta a cigány kisebbségnek, és ezen belül a különféle csoportoknak is, mikor a nemzeti kisebbségekre vonatkozó paragrafusokat generálisan „nemzeti és etnikai kisebbségekre” írta át. Ez nem kevesebb, mint a politikai jogok biztosítása.

Ám e csorbítatlan és a politikai nyilvánosság előtt soha meg nem kérdőjelezett intézményes biztosítékok burkában a kormányzati végrehajtó hatalom szervei nem egyszer diszkriminatívan lépnek fel. Főképpen rendőri atrocitások esnek meg, amelyek csak akkor kerülnek nyilvánosságra, s csak akkor követi őket valamilyen retorzió, ha egy külső, legtöbbször cigány szervezet tiltakozik. Semmi jele, hogy maga a hatóság figyelne erre, és hivatalból lépne fel a cigányokkal szembeni jogtalanságok ellen. Sőt, a régi hatáskört visszakívánó rendőri szervek hatékony, s néha durva cigányellenes propagandát fejtenek ki bevált sajtókapcsolataikon keresztül, anélkül hogy bármely kormányszerv szóvá tenné. Kirívó példája a rasszista megnyilatkozásoknak a Pesti Hírlapban „Magyarok, sírjatok!” címmel október 30-án és 31-én megjelent kétrészes interjú Borgulya Gyula rendőr őrnaggyal. Nincs okunk feltételezni, hogy holmi újságírói felelőtlenséggel állunk szemben, hiszen a következő napokban az őrnagy ismét nyilatkozott: felettesei engedélyezték az interjút, s azóta sem kifogásolta senki az abban foglaltakat. A „Magyarok, sírjatok!” körül akkora botrány kerekedett, hogy a kormány Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatala – szintén a Pesti Hírlapban, 12 nappal az inkriminált írás megjelenése után – visszautasította a rendőr őrnagy állításait, az egész cikk cigányságot sértő hangnemét, beleértve a lap szerkesztőségének saját szövegét is. (Tudomásunk szerint képviselők a legfőbb ügyészhez, a belügyminiszterhez, az országos rendőrfőkapitányhoz is fordultak írásos beadványokkal Borgulya őrnagy megnyilatkozása miatt, lapzártáig válasz sehonnan nem érkezett.)

Szeretnénk határozott politikai jelentést tulajdonítani a Kisebbségi Hivatal gesztusának. Erre a reményre jogosít az a tény, hogy a kormányszerv hibátlan, s nemcsak az Antall-kormány időszakában, hanem az elmúlt évtizedekben is példa nélküli nyilatkozata 12 nap alatt született meg, tehát alighanem átesett némi egyeztetésen. A Magyar Köztársaság demokratikusan választott parlamentjének felelős kormánya végre nem tűri el köztisztviselőitől (hiszen egy rendőrtiszt az!) a cigányellenes uszítást. Ez a minimum – de nagyon sok.

Ám, hogy mit kezd a kormány a többségi társadalomban nyilvánvalóan erős, talán erősödő cigányellenes indulatokkal és a diszkriminációt követelőkkel, az rejtély. Pedig a csöndben megtűrt, csöndben gyakorolt félénk védekezés, pl. a határokon nem fogja leszerelni őket.

Mit csinál a szabadelvű önkormányzat

Kilakoltat. Nemcsak a zuglói. S többnyire cigányokat.

Persze a legtöbb önkényes lakásfoglaló – cigány.

Dr. Kardos Zsuzsa zuglói polgármester a leghatározottabban visszautasítja, hogy itt cigánykérdésről lenne szó. A liberális válasz tehát nem vesszük tudomásul, hogy a következetes, szigorú törvényesség pl. november 7-én, csütörtökön is kizárólag cigányokat fenyegetett.

A napi konfliktusok szorításában hatalmat gyakorló önkormányzat nem térhet ki olyan elegánsan, mint a hétköznapi ütközésektől messze lebegő kormány. (Ami azt illeti, a rendőrség sem. Azért van azzal a legtöbb baj a kormányfelügyelet alá tartozó szervek közül.)

Kínkeservesen, saját testületi vitái, ilyen-olyan egyesületek élénk támadásai közepette birkózik a helyzettel.

Zuglóban már valahogy elrendeztek több tucat önkényes lakásfoglalót, de hiába fogytak el egyszer, lettek megint. Egyre többen. Most vagy kétszáz lakásban.

A Szatmár u. 26. például már többször kiürített, bontásra ítélt ház, csak lebontani nem lehet, mert késik a fővárosi engedély. Legalábbis ezt mondja a polgármester. S hiába helyeztek el már egyszer mindenkit valahogy, a lakások fele megint tele van. Pedig időközben lebontották a roskatag födémet tartó dúcokat.

A Szatmár u. 26. előtt november 7. délelőttjén tekintélyes gyülekezet fogadja az arra járót. Három jól elkülöníthető, bár időnként egymásba vegyülő csoport. A kilakoltatással fenyegetett, eredetileg Mátészalka környékéről való elég jól öltözött szép cigányok: ránézésre egy jó nagy nemzetség. Néhány méltóságteljes idősebb asszony és férfi, számosabb, most hevesen gesztikuláló és hangos fiatalasszony, karjukon melegen öltöztetett kisgyerekek, csöndesebb fiatal férfiak s csak kevés nagyobbacska gyerek. A többi óvodában-iskolában. Egy-két gádzsó szomszéd, ők nem önkényesek, maradhatnak még az életveszélyes házban. Velük szemben, az utca túloldalán az ítéletvégrehajtók: a legerősebb, zömök férfi (öltönyben, valami aranyláncfélével) a főnök: vállalkozói korunk szelleméhez méltóan vállalkozó, ilyen minőségben szerződött a polgármesteri hivatallal. Emberei, alighanem jórészt alkalmiak, sok kilóval soványabbak, inkább rongyosak. A főnök nem öltözött pakoláshoz. Két bezárt arcú asszony a szélen, láthatóan szorongva. Ők a gyámügy: a gyerekeket el kell helyezni átmeneti intézeti gondozottként. Oldalt, kissé távolabb, rendőrök. Vagy tíz tányérsapka. A két csoport között a nyomásgyakorlók: három fiú a Máltai Szeretetszolgálat egyenruhájában, egy fő Menhely Alapítvány, egy fő Szeta vagy parlamenti SZDSZ-frakció, ahogy tetszik, s különféle cigányszervezetek emberei. Azt hiszem háromfélék. Az események egyik fordulataként a kiűzendők Daróczi Ági vezetésével énekelni kezdik a cigány himnuszt. Mint a taxisblokád ellen az MDF, mint egy másik kilakoltatás ellen vagy tíz éve Iványi Gáborék Szegeden. A rádió mikrofonnal, a televízió kamerával – a Phralipe értesítette őket. Később megérkezik még a kormány Kisebbségi Hivatalának cigány munkatársa is. (A kerület SZDSZ-es képviselőit a máltaiak riasztották előző este, ők telefonon igyekeztek győzködni a polgármester asszonyt.)

A máltaiak, a fideszes alpolgármester kezdeményezésére két hete tárgyalásban állnak a polgármesterrel: átvennék és rendbehoznák a házat, krízismenhelyt csinálnának belőle. Első krízislakóik éppen a bent lakó önkényesek lennének. (A máltaiak korábban még nem jártak cigányoknál. Egy este látogattak ide először, féltek egy kicsit, s őszintén meglepődtek, amikor beléptek a szépen rendbehozott, takaros lakásokba.) Nem értik, hogy most miért lakoltatják ki mégis a népes családokat. Levélben értesítették a polgármestert, hogy a kilakoltatást fizikai jelenlétükkel igyekeznek megakadályozni.

Délután kettőre győznek az „önkényes cigányok” és segítőik, akik annyifélék, mintha egy demokráciatankönyv (kezdőknek) „társadalmi kontroll”, avagy „a hatalmat korlátozó polgári ellensúlyok” c. fejezetének megelevenedett bekezdései lennének. Pedig voltak forró pillanatok. Megindult az „üvegszállító” feliratú szerződtetett teherautó. Elébe álltak. Később a rendőrök parancsnoka mondott is valamit hatósági intézkedés akadályozásáról, de csak példálózásképpen. Aztán, miközben a társadalmi szervezetek egy része átvonult a polgármesterhez a nyilvánosság egyik részével együtt, a Szatmár utcában megjelent a Hivatal embere, s végrehajtásra szólította fel a vállalkozás tagjait, ám azok nem engedelmeskedtek. Azt mondták, addig nem, amíg még tárgyalás folyik.

Délután kettőkor a polgármester asszony maga megy a helyszínre – most először jár ott –, s ő közli az érdekeltekkel: egyelőre maradhatnak.

Zuglóban így történt november 7-én, különösen kerek drámai előadásban, de nagyon hasonló történetek esnek meg két éve a város, sőt más varosok különféle pontjain. November 7-én pl. még Angyalföldön is, a zuglói eseményekkel párhuzamosan.

Valami ilyesmi az önkormányzati cigánypolitika. Naponta vívott ütközetekben, keservesen, a szakadék szélére sodorva a szereplőket, talán először az újkori magyar történelemben társadalmi konszenzus formálódik. Csak kitartson az érdekeltek türelme!

• Beszélő