Skip to main content

Expo-számtan

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A fordítóknak tudvalevőleg azt kell bizonygatni, hogy a világkiállítás „vállalkozási alapon” megrendezhető, vagyis hogy hazai és főleg külföldi tőkével előteremthetőek azok a beruházási költségek, amelyeket közpénzekből nem lehet megfizetni. Ekképpen érdekük a fordítóknak minél alacsonyabbnak feltüntetni a program költségeit, az odaítélendő költségvetési támogatást pedig feltétlenül szükségesnek ábrázolni, azaz – legalábbis egyelőre, amíg megszületik a döntés – megint csak jó alacsonyra beállítani. Mármint viszonylag. A költség és az állami támogatás közötti különbözetet pedig, amelyet az órendszer leírói beruházási felszültségnek hívtak, kockázatnak becézi a vállalkozói nyelv.

Persze, finom distinkciót kellene tennünk, hiszen a világkiállítási kormánybiztos több költségvetési támogatást akart, mint amennyit a kormány múlt heti ülésén feltétlenül szükségesnek ítélt (30 milliárd forint), és különösen mint Thuma József pénzügyminisztériumi államtitkár-helyettes, aki egy április 11-i parlamenti bizottsági ülésen azt fejtegette, hogy a 40-50 milliárd óriási kockázat, a 10 milliárd viszont, amiről a leváltott Rabár Ferenc idejében döntöttek, zökkenőmentesen beilleszthető a Kupa-programba. Ugyanő, ugyanezen az ülésen békés szópárbajba keveredett Kálnoki-Kis Sándor közlekedési államtitkár-helyettessel, melynek végén egybehangzóan megállapították, hogy bár az M1-es autópályának csehszlovák határ felé vezető leágazására is, az M0-s körgyűrű befejezésére is, Bécs–Budapest gyorsvasútra is, sőt az M4-es és az M5-ös fejlesztésére is szükség van, és mindez a KÖHÉM szerint megvalósítható, mégsem tartozik a világkiállítás minimálprogramjába, legföljebb alapprogramjába vagy oda sem. Vagyis, ha jól értjük, a minimálprogram – ez a minden korábbinál csakugyan szűkebb csomag – a skrupuluózus pénzügyiekkel kötött kompromisszum eredménye.

Viszont még így is, hogy a kormány csupán a minimálprogramra kiáltja ki a kötelezettségvállalást: át kell hidalni a szakadékot a teljes számla és a közkassza szűkös állapota között. Erre vonatkozólag igazította útba az említett alkalommal a költségvetési bizottságot „A Világkiállítás fejlesztéseinek finanszírozhatósága” című apparátusi anyag, amelyet a kormányzati – igenlő – döntést előkészítő ad hoc bizottság állított össze. Mindössze négy beruházásra dolgoztak ki megvalósíthatósági tanulmányt (alaposabb becslést), és észleletünk szerint e négy esetben feltételezett inflációt vették át a többi programra is.

Az ekképpen csakugyan minimálisnak tekinthető összeállításból a döntés-előkészítők a helyszíni beruházásokat, az idegenforgalmi fejlesztéseket és a fővárosi közművesítést kizárólag vállalkozói alapon képzelik el, a hírközlést koncesszió (állami és önkormányzati javak haszonbérbe adása) révén, az országos közlekedést részben költségvetésből, részben koncesszióval vélik fellendíthetőnek, a fővárosi tömegközlekedésről és a kultúráról viszont az anyag is megállapítja, hogy ide csakis költségvetésből lehet beruházni. E két tétel – egyszerű paraszti számítás szerint – már eleve csaknem 38 milliárdra rúg; igaz, áthidalja ezt az aggályt, hogy a lágymányosi hidat és kapcsolódó útjait 2/3 részben koncesszióba tervezik adni (vámszedő sorompókat állítva esetleg szép fővárosunk déli tekéjén), a villamosokat is átvállalná egy haszonbérlő (a menetjegyár-megállapításban a BKV-vel versenyezve), sőt hogy a dél-budapesti országutakat is nagy részben külföldi tőkepénzesek kötik be.

Az előkészítők ekképpen összesen 25 milliárd forint költségvetési forrással kalkulálnak, továbbá 3,2 milliárd forint önkormányzati forrással (a főpolgármester kockázata az – magyarázta azon az ülésen Thuma József Demszkynek –, hogy az előre elképzeltnél több és több telket visz be a vállalkozásba, esetleg mind rosszabb áron). Mármost az anyag szerint további 23 milliárd forintnyi – számításunk szerint 28 milliárd forintnyi – kockázatot vállal a költségvetés (mármint arra a kedvezőtlen esetre, ha a hiátust mégse fedezné a külföldi tőke). Végül is tehát a kormány elég visszafogottnak mutatkozott, amidőn végül is csak 30 milliárdra mondott áment.

De hát, épp ez volt a cél: megvan a vállalkozási alap!












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon