Oblath Gábor

Nyomtatóbarát változat

Megkérem szépen Langmár Ferencet: mielőtt újabb hazai áldozataira lecsapna, és további kollegákat is gyanúba keverne – amivel legutóbb engem tisztelt meg a Beszélő 1993. február 20-i számában –, ugyan vegye elő a Balance of Payments Yearbook legutolsó számát (IMF, Washington, 1991), lapozza fel annak 268. oldalát, s miután konstatálta, hogy 1990-ben, Németországban a vámstatisztika és a fizetési statisztika szerint értelmezett kereskedelmi mérleg közel 70 milliárd márkával (mintegy 45 milliárd dollárral, vagyis a kivitel 12 százalékával) különbözött egymástól, foglalkozzék kissé a németországi manipulációval is – a hazai manipulációt ugyanis már oly sokszor és nagyon leleplezte, hogy némi leleplezés lassan más országoknak is kijárna.

Itt legszívesebben befejezném, mivel Langmárnak a külkereskedelmi statisztika ürügyén született legfrissebb kirohanását nem igazán szeretem, gondolni is rossz rá. De veszélyesnek és erősen manipulatívnak tartom: olyan próbálkozásnak, amely nem csupán az én lejáratásomat célozza, hanem mindazokét, akik egy ideje igyekeznek a figyelmet felhívni arra, hogy a külkereskedelemmel alighanem bajok lesznek, s ennek megelőzésére lépéseket kellene tenni. Ezért tartom fontosnak, hogy cikkére válaszoljak.

Azért nehéz az írásra felelni, mert szerzőjét nyilvánvalóan nem az érdekli, mi történik a külkereskedelemben; az hajtja, hogy az adott héten is leleplezzen: megtámadjon, gyanúba keverjen valakiket. Ezúttal a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma (NGKM) mellett én lettem a kiszemelt áldozat. Langmár azzal gyanúsított meg, hogy a HVG 1993. február 6-i számában megjelent cikkemmel, manipulált statisztikák felhasználásával, magam is hozzájárultam ahhoz az állítólagos manipulációhoz, amely szerinte az NGKM-ből indulna ki. Okfejtésének íve a következő: bizonyos gonosz erők – s azok ügynökei (ezek közé tartoznék én) – mindig hazudnak és manipulálnak, ekképpen tehát bizonyára most is hazudnak és manipulálnak.

A külkereskedelmi vámstatisztika rossz – írja Langmár, nem először. Valóban: csakúgy, mint minden más – így az áru-devizaforgalmi vagy a nemzetgazdasági – statisztika. Például 1993 februárjának végéig nem látott napvilágot az 1991. évi magyarországi GDP (a bruttó hazai termék) végleges értéke. Pedig az MNB éves jelentésében, 1992 közepén már megjelent egy előzetes adat. (Emögött is manipulációnak kell lennie.) A statisztikák csakugyan kifogásolható minőségűek, ettől azonban nem kellene paranoid módon viszonyulni hozzájuk, készítőikhez és azokhoz, akik ezeket közzéteszik. De talán még csak azokhoz sem, akik használják e statisztikákat.

Az áru-devizaforgalmi és a vámstatisztika eltérése – Langmár egyik fő gondja – nem magyarországi sajátosság; erre írásom elején utaltam már. A hazai fizetési mérleg azonban csakugyan hibásan könyveli az import egy részét (az exportnál ennek csekély a gyakorlati jelentősége). A behozatalból ugyanis kihagyják a tárgyi apportként beáramló működőtőkét. A korrekt eljárás az lenne, ha e tétel áruimportként szerepelne a folyó fizetési mérlegben, és ezt – nem készpénz formájában beáramló tőkeként – ellentételezné egy azonos összegű tétel a tőkemozgások mérlegében. Ha a korrekció megtörténne, csökkenne az az eltérés, amely egyfelől a fizetési mérlegben szereplő (áru-devizaforgalmi), másfelől a vámstatisztikára támaszkodó kereskedelmi mérleg között tapasztalható.

Ennél azonban fontosabb, hogy mi történik a külkereskedelemben. A HVG-ben megjelent cikkben az export éven belüli változása a számos figyelmeztető jel közül az egyik volt csupán, amely arra utal, hogy baj lesz a kivitellel. Más érveket és megfontolásokat is felsoroltam, Langmár azonban csak ennek ment neki; azt állította (illetve sugallta – eljárásának módszertani megalapozását nem sikerült megértenem), hogy az év egészére vonatkozó adatok nem mutatják a kivitel dinamikájának csökkenését. Ezt azonban semmivel sem igazolta, mindössze azt a „sejtését” közölte, hogy ennek nincs alapja.

Ám írásomban az éven belüli trendváltozás valóban csak az érvek egyike volt; ezzel kapcsolatban is óvatosan fogalmaztam. Emellett szó esett az exportáló vállalatok várakozásainak kedvezőtlen alakulásáról és arról, hogy az ipari export veszteséges; arra is utaltam, hogy az 1991. évi kiugró nyugati viszonylatú exportnövekedés több egyszeri tényezőnek volt köszönhető. Langmár egyetlen érvemet sem vitatta tényszerűen. Két fontos körülményről azonban nem szóltam; szeretném pótolni a mulasztást. Legnagyobb exportpiacunk, Németország éppen recesszióban van, s Nyugat-Európa más országainak gazdasági kilátásai sem biztatóak; mindez nem segíti a hazai exportot. Eközben számos olyan vállalat, amely jelentősen hozzájárult a kivitelhez, felszámolási vagy csődeljárás alatt áll; ez is erősen beárnyékolja az exportnövelés esélyeit.

Langmár Ferenc cikke rosszkor és rossz irányba támadott. A kivitel növekedésének megtorpanása, illetve annak visszaesése súlyos veszély, amire idejében fel kellene figyelni, a gazdaságpolitikának pedig azelőtt kellene erre reagálnia, hogy túlságosan késő lenne – például mielőtt megszűnnek azok a vállalatok, amelyek exportálni tudnak. Úgy látom, valójában Langmár cikke próbált manipulálni mindannyiunkat azzal az üzenetével, hogy e veszélyek kitaláltak, nem érdemes velük törődni, csupán egy a lényeg: a vámstatisztika leleplezése.

• gazdaság