Bozóki András

Nyomtatóbarát változat

A háromoldalú politikai tárgyalásokon a 2. albizottság a pártok működésének jogi szabályozásával foglalkozott. Az 1988 őszén elfogadott egyesülési törvény után sokan vitatták ugyan, hogy szükség van-e egyáltalán párttörvényre, nem lenne-e helyesebb a pártokat is az egyesülési törvény hatálya alá helyezni. Az igazságügy-minisztérium jogászai azonban – a parlament felhatalmazása alapján – nem a liberális angolszász modellt, hanem a nyugatnémet mintát követték, s ennek szellemében dolgozták ki 1989 áprilisában a párttörvényre vonatkozó javaslatukat. Ennek a parlamenti napirendre tűzését ugyan sikerült megakadályozni, de a párttörvény szükségességével az ellenzéki pártok egy része is egyetértett.

Ezután az EKA-n belül már nem voltak lényeges nézetkülönbségek a törvény alapelveiről, s a háromoldalú tárgyalásokon egészen július végéig eredményes munka folyt. A felek megállapodtak abban, hogy pártoknak tekintendők mindazon szervezetek, amelyek bejegyzett tagsággal rendelkeznek, és amelyek bejegyzésükkor alávetik magukat a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló törvény rendelkezéseinek. Elfogadták azt is, hogy a bírák, ügyészek, ülnökök és közszolgálati alkalmazottak párttagságát – különböző módon – korlátozni kell.

Az Ellenzéki Kerekasztal – abból kiindulva, hogy az állami költségvetésnek a többpártrendszer ne kerüljön többe, mint az egypártrendszer – azt követelte az MSZMP-től, hogy adjon kimutatást vagyonáról, és az esélyegyenlőség szellemében ebből a vagyonból biztosítsa az újonnan alakult pártok működési-infrastrukturális feltételeit. (A kormány ugyan megajánlott 50 millió Ft-ot az ellenzéki pártok részére, de ezt azok többsége éppen a fenti okból nem fogadta el.)

Ekkor robbant a bomba! Július 26-án az MSZMP mégsem írta alá az addig általa is kidolgozott megállapodástervezetet, ehelyett egy levelet juttatott el a tárgyalófelekhez. Ebben leszögezte, hogy „az MSZMP vagyonát – négy és fél évtized alatt – törvényesen szerezte, arról számadással csak tagságának tartozik, arra más pártok, társadalmi szervezetek semmilyen jogcímen nem tarthatnak igényt. Ehhez képest a tárgyalások középszintű bizottságának nincs miről döntenie”.

A levél hideg zuhanyként érte a tárgyalófeleket. Még a Harmadik Oldal képviselői is rámutattak arra, hogy ez a nyilatkozat „ellentétben áll az MSZMP eddig képviselt álláspontjával, s veszélyezteti a konszenzus létrejöttét”. Ez a levél eltekintett attól, hogy az MSZMP vagyona döntő részben állami tulajdon, aminek a párt csupán kezelője. Eltekintett attól, hogy az MSZMP csak 1956-tól létezik, s más megnyilatkozásaiban mindent megtesz azért, hogy elhatárolja magát a Rákosi-korszak bűneitől. Ugyancsak eltekintett attól, hogy a megbillent költségvetés már nem terhelhető tovább, s nem élősködhet a kommunista párt az adófizetők pénzén. Végül ez a levél eltekintett attól a ténytől is, hogy az MSZMP valójában sohasem számolt el tagságának a vagyonával. A Budzsáklia Mátyás által aláírt levél mögött Fejti György húzása állt, aki Pozsgay engedékenyebb stílusával szemben az MSZMP kemény vonalát képviselte a tárgyalásokon.

Az Ellenzéki Kerekasztal szakértői ekkor egy feljegyzést juttattak el a tárgyalófelekhez, amelyben leszögezték, hogy amíg az MSZMP nem változtat álláspontján, a további tárgyalások értelmetlenek. A megbeszélések ezzel megszakadtak.

Hosszú hetek múltán telefonon üzent az MSZMP egyik képviselője, hogy pártja hajlandó felújítani a tárgyalásokat. Az EKA válasza az volt, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a kommunista párt visszatér eredeti álláspontjához, és írásban kötelezettséget vállal arra, hogy elszámol vagyonával. Miután az MSZMP ettől nem zárkózott el, a felek augusztus 21-én ismét találkoztak, de az írásbeli „mea culpa” elmaradt. Ezzel a 2. számú albizottság befejezte munkáját, és az érdemi kérdések tisztázása a tárgyalások középszintjére maradt. Időközben augusztus 26-án, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának 200. évfordulóján Demszky Gábor leleplezte az MSZMP titkolt vagyonátmentési akcióit, a Next 2000, a Cimbriana és más kft.-k létrehozását. Kiderült, hogy az MSZMP a nyár elején valóságos „gründolási lázban” égett, menteni próbálta a menthetőt, miközben a nyilvánosság előtt megújuló, demokratikus és európai pártként próbált megjelenni. Demszky bejelentése fölkavarta a közvéleményt, mindez azonban nem változtatta meg az MSZMP merev magatartását a tárgyalásokon. Az MSZMP képviselői pusztán arra tettek ígéretet, hogy a párt vagyonával majd az októberi pártkongresszuson számol el tagságának. Az EKA tehát e kérdésben tárgyalásos úton nem tudott eredményre jutni, mint ahogy nem sikerült kiharcolni a pártok munkahelyi működésének tilalmát sem. Pozsgay Imre ugyan ígéretet tett arra, hogy pártja december 31-ig kivonul a munkahelyekről, de az MSZMP Központi Bizottsága azon nyomban ezt is elvetette. A helyzet 1989 szeptemberében tehát a következő volt: megszületett a párttörvény tervezete, de az MSZMP megtagadta, hogy a társadalom előtt elszámoljon a vagyonával, s kivonuljon a munkahelyekről.

A politikai egyeztető tárgyalások harmadik témaköre a választójogi törvény alapelveinek megalkotása volt. Ez volt az egyik olyan kérdéscsoport, amelynek megoldására az Ellenzéki Kerekasztal annak idején megalakult. Még a háromoldalú tárgyalások megkezdése előtt magán a Kerekasztalon belül is élesen eltérő felfogások kaptak hangot és ütköztek meg. A „történelmi” pártok a tiszta listás, illetve túlnyomórészt listás választási rendszer mellett álltak ki, bízván abban, hogy jól csengő nevük ellensúlyozhatja országosan ismert személyiségeik hiányát. A Kereszténydemokrata Néppárt például úgy érvelt, hogy „a magyar nép viselkedési kultúrája nem alkalmas az egyéni választókerületek rendszerének bevezetésére”, mert ha személyek, s nem irányzatok küzdenek meg egymással, nagyobb a választások eldurvulásának a lehetősége. Ezzel szemben elsősorban az SZDSZ volt az a párt, amely az egyéni választókerületek legalább 75%-os dominanciáját követelte, hiszen ebben az akkor még viszonylag ismeretlen nevű pártban sok átlagon felüli képességű politikus és szakértő tömörült. Más okból, de ehhez a megoldáshoz állt közel a háromoldalú tárgyalásokon az MSZMP is, melynek neve ugyan túlságosan is jól ismert volt, de a kommunista párt épp ennek a hátrányaitól tartott. Végül az MDF kompromisszumos javaslata fogadtatott el: az egyéni és listás rendszer arányát a felek 50-50%-ban állapították meg.

Hasonló viták előzték meg a lista jellegének meghatározását, amelyben végül a „történelmi” pártok javaslata győzött, s így a felek a megyei listás rendszert fogadták el a közvetlenül választható országos vagy regionális lista helyett. Létrehozták az országos lista intézményét is, de ez csupán arra szolgál, hogy az egyénekre és megyei listákra leadott, önmagukban nem hasznosuló töredékszavazatokat összeadva kompenzálják a választási rendszerből adódó aránytalanságokat. Az EKA „nem történelmi” pártjai (FIDESZ, MDF, SZDSZ) eredetileg a mainál lényegesen kisebb, kb. 250 fős parlamentet képzeltek el, amely azonban a vegyes, kétszavazatos, megyei listás választási rendszer elfogadásával politikailag kivihetetlenné vált. Végül a három tárgyalófél 350 fős egykamarás parlamentben egyezett meg, s ezt a számot az ősszel összeülő Országgyűlés még tovább emelte 386-ra.

Komoly nézetkülönbségeket okozott a jelöltállítás kérdése és a kvótarendszer bevezetése. Az MSZMP amellett kardoskodott, hogy a jelöltek 1000 jelölőcédula összegyűjtése esetén indulhassanak, míg a kispártok kizárására egy 5%-os küszöböt tartott szükségesnek. Az Ellenzéki Kerekasztal viszont az 500 jelölőcédula és a 3%-os limit mellett volt. Az EKA képviselői úgy érveltek, hogy egy frissen kialakuló demokráciában nem szabad magas küszöböt állítani az újonnan megszerveződő pártok elé. Akaratát azonban nem tudta keresztülvinni a tárgyalásokon, s így született meg politikai kompromisszum eredményeként a jelöltállításhoz szükséges 750 jelölőcédula követelménye és a 4%-os korlát.

Az egyéni választókerületek esetében valószínűnek tűnt, hogy a legtöbb helyen kétfordulós szavazásra lesz szükség, mert a sok jelölt miatt általában nem várható, hogy bármelyikük már az első fordulóban abszolút többséget ér el. A nyári időközi választások ellenzéki sikerei arra intették az MSZMP-t, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, amikor a második fordulóban egy kommunista és egy nem kommunista jelölt kerül szembe, mert az ellenzék egyesült fellépéssel ilyen esetekben győzni tud. Hosszú alkudozás után a tárgyalófelek végül azt fogadták el, hogy mindazon jelöltek továbbjutnak, akik az első fordulóban a szavazatok legalább 15%-át megszerezték, illetve bekerültek az első három közé.

A választások ideális időpontjaként a legtöbb párt már akkor 1990 márciusát jelölte meg. Ekkorra már az MDF is letett az őszi választások követeléséről, egyedül a Magyar Néppárt tett előterjesztést egy december első felében megtartandó választásra.

Helyszűke miatt nincs arra mód, hogy a választási rendszer hosszú vitájának valamennyi kérdésére kitérjünk. Az azóta elfogadott törvényt különböző irányból, több ponton bírálták. A bírálatok többsége kifogásolta, hogy a törvény nehezen érthető, bonyolult, a nagypártoknak kedvez, a jelölőcédulák révén részlegesen „nyílt szavazásra” kényszeríti az embereket, nem teszi lehetővé, hogy egy állampolgár jelölőcédulájával több pártot vagy jelöltet is támogasson stb. Kétségkívül, a kialakított választási rendszer egy kényes politikai kompromisszum eredménye. Az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok azonban legalább beleszólhattak abba, hogy milyen legyen a törvény, s bár felhatalmazást erre a társadalomtól nem kaptak, részvételükkel megakadályozták, hogy a rendszerváltás legitimitáshiányos politikai életében az uralkodó párt önkényesen döntsön egy Magyarország jövőjét lényegesen befolyásoló kérdésben.

• Belföld