nagy

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Lajos, miért nem jöttetek eddig, és mi változott most?

Koncz Lajos: Sokan úgy éreztük, és a barátaim közül sokan még ma is úgy érzik, hogy a Magyarországra való beutazás a kommunista pártállam elismerését jelentette volna. És ezt személyünkben nem akartuk megadni ennek a pártállamnak. Ami az én lépésemet illeti, úgy látom, hogy a pártállam összeomlott, és tíz napon belül a magyar nép szabad választáson dönt a sorsa felől. Most már számomra – és hangsúlyozom: számomra – nincs politikai tartalma annak, hogy ne utazzam Magyarországra.

B.: Magyarországi benyomásaitok? Durván kérdezzük: lesz ebből modern és fejlettnek mondható demokratikus berendezkedés?

K. L.: Ez az utóbbi fél évszázad fordulópontja. Nehéz mindennapi benyomásokról beszélni, hiszen majdnem kizárólag csak a választások előkészületeit nézzük. Én nagyon egészségesnek tartom a vitát. Még akkor is, ha olykor éles. A nyugati demokráciákban is mindenütt éles választási hadjárat folyik. A lényeg az, hogy a választás után azok, akik a kampány előtt barátok voltak, barátok maradjanak, bárki is nyer. A kérdés másik feléről: lehet, hogy túl optimista vagyok, de jelenleg semmi olyat nem látok, ami megakadályozná egy demokratikus szabályoknak megfelelő új kormány létrejöttét. Remélem, félreértett nagyvonalúságból ebben nem adnak helyet a bukott rendszer képviselőinek.

B.: Térjünk kicsit vissza a múltra és a tengerentúlra! A hetvenes évek elején, amikor a körötök megalakult, itthon semmilyen ellenzék vagy látható demokratikus mozgalom sem létezett. Joggal gondolhattátok volna, hogy nem is fog. Miben reménykedtetek mégis?

K. L.: Én annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik már ’56 előtt Nyugaton élt. És egyszer már megéltünk egy történelmi meglepetést. A teljes reménytelenségből egyszer csak kipattant egy nemzeti méretű ellenzék. Joggal remélhettük hát, hogy valamilyen formában, valamikor ismét elérkezünk ’56 eszméihez. Hogy ez mennyi időt igényel, azt nem tudhattuk. De őszintén mondva, nem gondoltuk, hogy erre még az életünkben sor kerül.

B.: Milyen politikai információitok voltak ebben a korai időben?

K. L.: Nagyon kevés hiteles információnk volt. Tudniillik akik Nyugatra utaztak, azok vagy a rendszer emberei voltak, vagy pedig óvatosnak kellett lenniük. Ugyanakkor megindult egy hivatalos, állami akció az emigráció felé. Ezt főleg a Magyarok Világszövetsége folytatta, és az amerikai magyarokat vette célba. Embereket küldtek Nyugatra, értelmiségieket, írókat, irodalmárokat, akiknek az volt a feladatuk, hogy a nyugati magyar ellenzékiséget befolyásolják és tulajdonképpen depolitizálják. Azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a kádári rendszerben most már minden rendben van, és a kádári rendszer aggódva tekint a nyugati magyarok nyelvi megmaradása felé. Ugyanakkor köztudott volt, hogy az utódállamok területén élő magyar kisebbségek érdekében semmit sem tesz a magyar kormány.

K. J.: Egyébként ennek a magyar belügyminisztérium által kezdeményezett akciónak nagyon kevesen estek áldozatul. Az amerikai emigráció túlnyomó többsége elutasította. A mi körünket teljesen elkerülték ezek a hivatalos akciók. Mi mindig egyéni kapcsolatok révén szereztük az előadóinkat.

B.: Milyen változást hozott, hogy az ellenzék itthon, Magyarországon is megjelent?

K. L.: Igazolt bennünket. Hiszen ők voltak azok, akikre több mint két évtized óta vártunk. Elsőnek az akkor már emigrációban élő Kemény István adott hírt az itthoni ellenzéki fiatalokról. A feleségem azután a magyarországi utazásai alkalmával felkereste és meghívta őket. Hogy amennyiben kijutnak Magyarországról, keressenek fel bennünket Bostonba.

Koncz Judith: Legelőször Bibó Istvánt kerestük meg. Bár akkor még nem lehetett szó meghívásról, mert neki már elutasították az útlevélkérelmét. Sajnos, nem sokkal ezután Bibó István meghalt.

B.: A szamizdatról milyen formában értesültetek? Mikor láttatok Bostonban először tárgyi valójában szamizdatot?

K. L.: Emlékezetem szerint a feleségem kézzel lemásolta és feladó nélküli borítékban elküldte a Bibó Emlékkönyv előszavát. Egyébként a szamizdatból a nyugati magyar sajtó sokat átvett.

B.: Eredményezett-e a hazai ellenzék megjelenése változást az amerikai magyarok politikai beállítódásában? A lapok vagy csoportok álláspontja változott-e a korábbiakhoz képest?

K. J.: A hivatalos magyar befolyásolási kísérletek sosem érték el, hogy az emigráció ne állt volna ki egységesen az üldözött ellenzékiek mellett. Csak az utóbbi években látható polarizáció, nagyjából megfelelően a magyarországinak. Napjainkban Amerikában már élesebben támadják egyik vagy másik pártformációt, mint itt, Magyarországon.

B.: A kommunista-demokrata ellentét helyét lassacskán itt a népies-urbánus csatározások foglalják el. Hogyan néz ez ki az amerikai emigráció szemszögéből?

K. L.: Sajnos, talán a tájékozatlanság miatt, az amerikai magyarság egy része ugyanannak a propagandának esett áldozatul, amivel a kommunisták itt, Magyarországon is megosztották az ellenzéket. Éppen az urbánus és népi-nemzeti ellentét kiéleződésére gondolok. A hivatalosan irányított kultúrpolitika mindig a népi-nemzeti irányt állította előtérbe. Hozzá kell tenni, jó érzékkel találták ki, mivel válthatnak ki legkedvezőbb visszhangot a „hazájuktól távol élő” magyarok körében.

K. J.: A népi-nemzeti irányban a hangsúly az úgynevezett „nemzetmentésre” esett. Az amúgy is majdnem felhőtlen Kádár-korszakban nem okos dolog folyton okvetetlenkedni, mert ezzel e nemzetet veszélyeztetjük. Ez volt az a propaganda vagy üzenet, ami polarizálta az emigrációt.

B.: Ti vagy a bostoni körötök miért nem az úgynevezett népnemzeties irányhoz kapcsolódtatok?

K. L.: Mi sosem gondolkoztunk a népnemzeti-urbánus kettősségben. Ezt a kört mindig szabad fórumnak képzeltük, ami nem elkötelezettje semmilyen irányzatnak sem. Ebben a szellemben vagyunk tagjai az Észak-Amerikai Magyar Szervezetek Koordináló Bizottságának, amelynek Gereben István a motorja. Az előadókban mi a modern magyar szellemiséget kerestük. Járt nálunk Pilinszky és Csoóri, Für Lajos és Kis János. Vagy ma már különbözőképpen gondolkodó ötvenhatosok, mint Rácz Sándor, Mécs Imre, Nagy Elek, Göncz Árpád, Krassó György.

B.: Mi akkor a megkülönböztető jegy?

K. J.: Ez a körülményekből adódik. Boston olyan város, ahol négy egyetem és nagyon sok főiskola van. Tehát kifejezetten értelmiségi környék. A körben részt vevők többsége is sikeresnek mondható ember. Sokuknak egyetemi állása van vagy egyetemi hallgató. És nem élünk szűk, elkülönült magyar közösségben. Az utóbbi öt-hat évben a csoport Magyarországról érkező fiatalokkal is kiegészült: egyetemen tanító és a computeriparban dolgozó értelmiségiekkel. Úgyhogy az átlagos életkor is alacsony a csoportunkban.

• Belföld