Skip to main content

Szülessenek döntések arról, hogy hová akarunk elmozdulni!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Szűcs László jogásszal beszélget Solt Ottilia a társadalombiztosítási rendszer alternatíváiról


B.: A társadalombiztosítás kérdései érzékenyen érintenek mindannyiunkat. Mi állampolgárok és biztosítottak jól tesszük, ha igyekszünk elmélyedni némileg a szőrszálhasogató részletekben is. Az egyik „iskola” – bőségesen támaszkodva nyugat-európai országok példájára – az univerzális rendszert tartja a társadalmi biztonsághoz vezető legjobb útnak. Vagyis kötelező általános biztosítás, egy „állami” biztosítónál. Ismerkedjünk most ezzel a gondolatmenettel!

Sz. L.: A kötelező tb-n belül három fő tevékenységcsoport rajzolható meg. Az egyik a hatósági jogalkalmazás. Törvény diktálja, hogy ki kap ellátást, ki nem; ki köteles fizetni, ki nem. Kell lennie egy igazgatási apparátusnak, amely ezeket a kötelezettségeket és jogokat megállapítja, az ellátásokat folyósítja. Második nagy feladata, hogy a befolyt pénzeszközöket gazdaságosan forgassa. Ez pénzintézeti tevékenység. A harmadik pedig az érdekegyeztetés. Ezt érdektagolt, a biztosításban érdekeltek teljes köréből leképezett biztosítási képviselői testület, a tb önkormányzati szerve végezheti. A parlament ebben a konstrukcióban mindössze keretszabályozást folytat, például meghatározza a minimális járulékokat „tól–ig” formában. A parlament által kijelölt keretek feltétlenül fontosak egy ilyen, az állam törvényének ereje által is összetartott kockázatközösség működéséhez. Ahhoz, hogy a kötelező kockázatközösség működni tudjon, szükség van még olyasmire is, ami egyáltalán nem tartozik a tb-önkormányzat kompetenciájába. Például a kormányzatnak – az én véleményem szerint erőteljes munkaerő-piaci politikát kell folytatnia. A tb-nek így lesznek járulékfizetői. Azután a kormányzatnak van lehetősége, pénze, eszköze, átlátása ahhoz, hogy népesedéspolitikát folytasson, ha egyáltalán befolyásolni lehet egy ország demográfiai helyzetét. Hogy megszülessenek jövőbeni gyermekei, legyenek járulékfizetők. Ezekért a külső körülményekért a kormányzat felelős, ami persze azt is jelenti, hogy a tb-nek be kell szállni ilyen jellegű programok finanszírozásába.

B.: Foglalkoztatáspolitikát, demográfiai célokat említettél, de számos mást is lehet. Egészséges életmód, táplálkozás. Tulajdonképpen a kötelező tb beleszólhat a társadalom integrációját, szokásrendszerét érintő bármely kérdésbe. S ha a kormány helyesen viselkedik, akkor a tb megjutalmazza egy kis pénzzel? A tb így szuperhatalom! A járulékot a törvény erejével gyűjti be, mint egy adót, előírásokat adhat a kormánynak, hogy segítse őt még több járulékfizetőhöz, még nagyobb hatalomhoz. Hatalmas vagyont adsz a kezébe, hogy a kormányon is számon kérhesse a tevékenységét. A tb-önkormányzat már-már a parlamenttel versenyző hatalom!

Sz. L.: Ne felejtsd el, hogy törvény jelöli ki a tb ellátási kötelezettségét is. A befolyó jövedelem nagy részét erre kell fordítania. A maradék körül folyhat a nagy alku, és ennek az alkunak is legalább három szereplője van. A parlament, a biztosítási önkormányzat és a kormányzat.

B.: Melyik országban folyik ez így?

Sz. L.: Ausztriát tudnám mondani. Ausztriában a kormányzat szerepe a tb-önkormányzat gazdálkodásában sokkal erőteljesebb, mint bárhol másutt.

B.: A társadalombiztosítás „alanyaiként”, főleg a nyugdíjasok, annak a levét isszák, hogy a költségvetés zsákja mindent elnyelt itt az elmúlt 40 évben. Legfőbb erőfeszítésünk, hogy tiszta, áttekinthető viszonyokat teremtsünk a gazdaság és a politika rendszerén belül. De az univerzális rendszer, amit leírtál, megint egymásba fonja az állampolgári jogokat és kötelezettségeket a biztosítási garanciákkal és kockázatmegosztással.

Sz. L.: Ebben a modellben erőteljes hatalommegosztás van a három szereplő: az országgyűlés, a tb-önkormányzat és a kormány között. Rettentően fontos, hogy ezek a szereplők hogyan állnak fel. Hogy szabadok-e a parlamenti választások, legitim-e a kormány. Az is rettentően fontos, hogy a tb-önkormányzat ne delegációs rendszerben jöjjön létre, hanem közvetlen választással. Megteremtődne a biztosítottak és képviselőik között a küldés, visszahívás, ellenőrzés lehetősége. Azután ezt a nagy globális rendszert szét lehet szedni. Az egyes ellátások jól nevesíthetők, ki kell mondani, hogy mi kinek a felelőssége, ki a finanszírozó. Pl. a nyugdíjrendszerben elindulhatunk a hármas nyugdíjmodell irányába. Népnyugdíj – kötelező társadalombiztosítás – önkéntes nyugdíjbiztosítás. A népnyugdíj állampolgári jogon jár, így nem tb-járulék, hanem adó teremthetné meg hozzá a fedezetet.

B.: E célok érdekében mi lehet a legközelebbi lépés?

Sz. L.: A legfontosabb lépésnek nem azt tartanám, hogy mozduljunk az univerzális rendszer felé, hanem azt, hogy szülessenek döntések arról, merre szeretnénk elmozdulni. A szolidaritási elv vagy a biztosítási elv legyen-e túlsúlyban a tb rendszerében.

El kellene dönteni az ország lakosságának egy egészségügyi törvény kapcsán, hogy biztosítási elven szerveződött egészségügyi ellátást akarunk, vagy közszolgálati elven alapulót. Nem zárja ki egyik sem a modern finanszírozást, a biztosítási érdek képviseletét, de mindenekelőtt parlamenti szintű döntés szükségeltetik erről. Mint ahogy arról is, gondolunk-e állampolgári jogon járó népnyugdíjra.

B.: Mindenesetre nem feledkezhetünk meg arról, hogy olyan társadalmi állapotból indulunk ti, melyben az emberek sok éve valamilyen biztonság garanciájának hétköznapi tudatával élnek.

Sz. L.: Például az egészségügyben is fontos, mi legyen a motor: a biztosítás vagy pedig a helyi önkormányzat? Például a tb kifizeti az egészségügy költségeit, az önkormányzat felel azért, hogy legyen kórház, a kórházban fűtés, világítás, minimális fejlesztési alap. A kormányköltségvetés a tudományos kutatásért, fejlesztésért, területi különbségek kiegyenlítéséért felelős. De lehet az önkormányzatnak ennél több a feladata is: felelős lehet az egészségügyi ellátásért is. A helyi önkormányzat maga alkalmazza az orvosokat, a társadalombiztosítás pedig csak akkor és ott kapcsolódik be a rendszerbe, ahol ehhez leginkább érdeke fűződik. Modernebb műtéti technikák vagy diagnosztikai eljárások bevezetésével, amitől az ápolási idő csökken, és ahelyett, hogy a tb fizetne táppénzt, a megint munkaképes biztosított fizet járulékot. Erről szerintem lehet és kell dönteni. Ehelyett azt mondták: igen ésszerű, ha az egészségügy biztosítási elv alapján működik.

B.: Mit kell tennie az új parlamentnek?

Sz. L.: Először is 2-3 hónapon belül törvényt kell hoznia a tb-önkormányzatról. Ebben az önkormányzatban helyet kell kapniuk a munkáltatók és a munkavállalók képviselőinek. Megítélésem szerint a képviselőket listákról kell megválasztaniuk a biztosítottaknak és a nyugdíjasoknak.

B.: Ki állít listát?

Sz. L.: Érdekképviseleti szervek, amelyek a tb-hez fűződő érdekeket fejeznek ki. A szakszervezetek, a mozgássérültek, nagycsaládosok, nyugdíjasok egyesületei.

B.: A munkáltatók is választható listákkal állnának ki?

Sz. L.: Nem. Érdekképviseleti szervezeteik útján delegálnának képviselőket. Az arányokat a befizetett járuléktömeg határozná meg. A munkáltatók delegáltjai és a munkavállalók választott képviselői közötti arányban munkavállalói többséget tartanék jónak, a nemzetközi standard kb. 1/3-2/3. De végül is lehet 50-50%-ban is.

B.: Technikailag hogyan bonyolítható le egy ilyen választás a parlamenti választások, az esetleges elnökválasztási népszavazás, a helyhatósági választások dömpingje közepette?

Sz. L.: Az érdek-képviseleti szervezetek listáit akár postai úton is megkaphatják a biztosítottak, s egyet, a kiválasztott listát akár szintén postán visszaküldhetik. De össze lehet kötni a helyhatósági választásokkal is.

B.: Az eddigiekből következik, hogy az egészségügy finanszírozásának kérdését az új parlamentnek újra föl kell vetni, és felül kell vizsgálni a „forráscserére” vonatkozó döntést.

Sz. L.: 1990-re már nem lehet. De egyébként igen. A kierőszakolt döntés igazán nem volt elvinek nevezhető. Megítélésem szerint az egészségügy közszolgáltatás, melyet csak színezhet és gazdagíthat az önkéntes biztosítás és a társadalombiztosítás részvétele. Szeretném, ha az állami egészségügyi szolgálat intézményrendszere – átgondolt belső reform mellett – kapna még egy sanszot.

B.: Az orvoscéh, és nyomában számos párt, nagyon ellenzi ezt, és biztosítási egészségügyet akar!

Sz. L.: Nem az egész orvoscéh, pl. a szolgálat mellett voksolnak többnyire a körzeti orvosok. A szakma elitje, a jól kereső, jól pozícionált orvosok ellenzik inkább. A magánkezdeményezést, a vállalkozást egyébként az egészségügyi szolgálat nem zárja ki. Finnországban pl. az elmúlt 10 évben az ott helyhatóságokhoz rendelt közszolgáltató egészségügyben felhasznált költségek ugyan 2,5-szeresre nőttek, a magánorvosi szféra is 40%-os növekedést mutatott ez idő alatt. A népbiztosítás növelte hozzájárulását a magánszféra igénybevételéhez. A biztosító térítését most emeli 60%-ról 80%-ra.

B.: Köszönjük a beszélgetést!




















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon