Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Pozsgay Imre átülése óta már-már magától értetődővé vált az az eljárás, hogy a pártlistán bejutott képviselő úgy fordul szembe pártjával, hogy közben meg is tartja képviselői mandátumát. De mi az igazság abból a vádból, hogy az SZDSZ szembefordult a megalakulásakor, illetve a választások idején hirdetett elveivel?

Az első konfliktust a kárpótlási törvény feletti szavazás jelentette. A kárpótlással, ha részlegesen is, teljesült az 1947-es földtulajdonviszonyok visszaállításának kisgazda-követelése, kiterjesztve a mezőgazdaságon kívüli kistulajdonra is. Ezzel kapcsolatban az SZDSZ választási programja egyértelműen leszögezte: „Nem javasoljuk az 1947-es földtulajdonviszonyok helyreállítását. …E tekintetben sem lehet meg nem történtnek tekinteni és visszacsinálni mindazt, ami az elmúlt harminc évben történt, nem lenne helyes újabb, nem kevésbé súlyos igazságtalansággal tetézni a korábbi igazságtalanságot.” Választási kampányunk során végig hangsúlyoztuk ezt, és elleneztük, hogy a kárpótlás legyen a tulajdonviszonyok átalakításának kiinduló elve. A kárpótlási elv parlamenti vitája során a parlamenti frakció eltért ettől, s ez az eltérés mind tagságunkat, mind szavazóinkat megzavarta. Ez azonban nem változtat azon, hogy egyértelműen a kárpótlási törvényjavaslat elutasítása következett választási programunkból, és az került szembe a programmal, aki rá szavazott.

A második konfliktust a volt egyházi ingatlanokra vonatkozó törvény váltotta ki. Az SZDSZ elődje, a demokratikus ellenzék küzdött a vallásszabadságért, és programunkban követeltük is az állam és egyház teljes szétválasztását, a maradéktalan vallásszabadságot, az egyházak autonómiáját, a felekezetek egyenjogúságát. A kék könyv úgy megfogalmazott, hogy szűnjön meg „az egyházi pénzügyekhez való általános költségvetési hozzájárulás”, „az egyházak maguk fedezzék személyi és dologi kiadásaikat”, mert ez felel meg a társadalmi igazságosságnak és az egyházak függetlenségének. Ezért az SZDSZ olyan ellenkoncepciót terjesztett elő a parlamentben, amely e téren is elutasította a korábbi viszonyok helyreállításának elvét, viszont megteremtette volna az egyházak függetlenségének gazdasági alapjait, a valóságos szükségletekhez igazította volna vagyoni ellátásukat, és egyenlő feltételeket teremtett volna a különböző felekezetek számára. Amikor az SZDSZ a kormány törvényjavaslata ellen szavazott, akkor nem vallásellenes, nem egyházellenes magatartást tanúsított, hanem csak azt a módot ellenezte, ahogyan a kormánypártok az egyházak társadalmi szerepét, egyház és állam viszonyát évekre előre rendezni kívánták. Az SZDSZ a szabad vallásgyakorlás, az egyházak szabadsága mellett lépett fel, ismét azt a programot követve, amellyel egy évvel korábban a választók elé állt.

A harmadik konfliktus a Zétényi–Takács-féle törvény körül alakult ki. Az SZDSZ mindig a kommunista rendszer következetes ellenfelének mondta magát, és sohasem e rendszer egyes képviselőit kívánta megfélemlíteni. Tamás Gáspár Miklós az 1989-es küldöttgyűlésen nyugtatta meg azokat a névteleneket, akik a rövid „o” betűs „LOGNI FOGTOK!” fenyegetéssel riogatták az SZDSZ vezetőit: ha mi kerülünk kormányra, nincs félnivalójuk. A kék könyvben az SZDSZ egyértelműen leszögezte: az 1956 utáni megtorlások felelőseivel szemben is lemond a megtorlásról, és kifejezetten lemondott az elévülés megkérdőjelezéséről: „Az SZDSZ álláspontja szerint… a független politikai szervezeteknek… vállalniuk kell… hogy nem kezdeményezik, illetve nem támogatják, hogy eddig politikai tevékenységéért, döntéseiért bárkit büntetőjogilag felelősségre vonjanak, vagy más módon külön hátrányokkal sújtsanak; a törvénytelenségek elkövetőire a köztörvényes bűncselekmények elévülési szabályait tekintik irányadónak…” Azok igazodtak tehát az SZDSZ 1989 elején kiadott programjához, akik a Zétényi–Takács-féle törvény elutasítását szorgalmazták, és azok fordultak szembe az SZDSZ korábban is hirdetett elveivel, akik mellette szavaztak, vagy a tartózkodást szorgalmazták.

Állandó vita folyik akörül, hogy vajon beváltjuk-e korábbi ígéreteinket, amikor nem szorgalmazzuk a régi rendszerből maradt vezetők széles körű leváltását. A kék könyv ebben a kérdésben is egyértelműen beszél: „…az igazgatási apparátusok depolitizálása jegyében a változás nem eredményezheti a korábbi tisztségviselők kampányszerű lecserélését, tevékenységük általános felülvizsgálatát.” Kis János a választások előtti utolsó tv-vitában is leszögezte: köztisztviselők és kiváltképp gazdasági vezetők esetében nincs helye politikai szempontok érvényesítésének. Az szakít tehát az SZDSZ elveivel, aki az MDF szélsőségeseivel versenyre kelve, politikai indítékból követel tömeges vezetőváltást.

Bilecz Endre egyik nyilatkozatában azt is megemlítette: a világkiállítás kérdésében is eltért a véleménye a frakció hivatalos álláspontjáról. Nos, a világkiállításról már a kék könyv így írt: „…nem szabad belefogni semmilyen olyan, önmagában véve esetleg célszerűnek mutatkozó akcióba sem, amely a kilencvenes évek elején pótlólagos népgazdasági terhet jelent, és csak a későbbi időszakra ígér – bár valószínűsíthető, de bizonytalan mértékű – többlethozamot. Ilyen akciónak tekinthető a Bécs–Budapest világkállítás is…” A választási program pedig leszögezte: „Nem látjuk indokoltnak közpénzek felhasználását a bécs–budapesti világkiállításra sem: magyar részről ez az utóbbi évtizedek legkevésbé megalapozott, a leginkább kockázatos beruházási programja.” Ezeket a korábbi SZDSZ-állásfoglalásokat érvényesítette a Fővárosi Közgyűlés és az Országgyűlés szabaddemokrata-frakciója, amikor elutasította a kormány világkiállítási törvénytervezetét. Akkor csapták volna be a képviselőink a választókat, ha nem így jártak volna el.

Igaz, a választópolgárok millióitól nem várhattuk el, hogy alaposan tanulmányozzák programunkat, mielőtt szavaznak. Ha közülük mondják azt egyesek – mint a Pető–Kónya-vita egyik nézője –, hogy választási kampányunk atmoszférája, egymondatos jelszavaink alapján más politikát várt tőlünk, mint az Országgyűlésben vagy az önkormányzatokban tapasztal, végig kell gondolnunk: mindig jól fogalmaztunk-e, helyesen súlyoztunk-e annak idején. Viszont attól, aki képviselő-jelöltséget vállal egy párt színeiben, már elvárható, hogy ismerje az SZDSZ programját, a kék könyvet és a választási programot. Ha valaki az SZDSZ listás jelöltjeként indult el, joggal feltételezhettük: azt kívánja képviselni, amit ezekben a programokban leírtunk.

Ha Bertha Zoltán vagy Bilecz Endre nem véli összeegyeztethetőnek politikai elveivel és lelkiismeretével azt az állásfoglalást, ami napirenden levő kérdésekben az SZDSZ programjából következik, akkor lássa be, hogy tévedett. Aligha tisztességes eljárás megtartani az SZDSZ programjával szerzett mandátumot, még ha Pozsgay Imre tette is meg ezt először az MSZP-vel. De Pozsgay legalább megszerezte ehhez a Bács-Kiskun megyei MSZP-sek hozzájárulását…

• Belföld