Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Ugyan kit választhat a mai BM? Netán Szemere Bertalant? Bizonnyal nem. Erről a ’49-es jakobinusról szó sem lehet a koronás köztársaságban, jóllehet még a magyar királyság idején neveztek el utcát róla, Rákosinál pedig rosszul állt, mert Marx valahol a Herr Vogtban írt róla valami csúnyát. A közbiztonság állapotára való tekintettel gondolhatnánk arra, hogy a BM netán a magyar belügyi múlt nagy rendcsinálóját, Ráday Gedeont, a „Lélekidomárt” teszi meg közbiztonsági példaképnek, és vegyes érzelmek kíséretében felmerül bennünk, hogy az előd netán Keresztes-Fischer Ferenc lesz, aki a rendőrállamiság megalapozása mellett kétségtelenül sokat tett azért, hogy a nyilasokat a harmincas években visszaszorítsa, és oszlopos alakja volt a háború idején a kiugrási politikának. Ha találgatnál, Nyájas Olvasó, hát Keresztes-Fischer „langyos”. A választott nagy előd Keresztes-Fischer titkárságvezetője, pontosan: a Belügyminisztérium elnöki osztályának vezetője Keresztes-Fischer minisztersége idején. Nem a nagy formátumú, ámde dubiózus miniszter, hanem titkára, akiről csak az tud bármi rosszat mondani, aki ismeri a nevet.

Ki volt a nagy O’sváth?

E sorok írója a korszak specialistájának tartja magát, de szégyenkezve beismeri, hogy O’sváth László nevét most hallja először. Gyorsan felütötte a Keresztény Magyar Közéleti Almanachot, de O’sváth neve itt sem szerepel. Finom megoldás. Akinek Keresztes-Fischer kell, az örülhet, hogy a kényes problémát ilyen ügyesen áthidalták, akinek pedig valami baja van Hetényi és Schweinitzer felettesével, annak nincs mibe belekötnie.

A példaképválasztás mindenkor aktualizál. O’sváth mint a menekültügy humánus intézésében érdemeket szerzett köztisztviselő azonkívül, hogy újra emlékeztet a miniszterelnök atyjára, aki ennek a fontos problémának megbízott intézője volt ekkor, útnak indít egy legendát: a magyar belügyminisztériumok a múltban ilyen vöröskeresztes dolgokkal foglalkoztak, nem pedig politikai ellenfelek nyilvántartásával. A méltató centenáriumi beszéd diszkréten jelzi azt is, hogy O’sváth fő tevékenységi területe volt a Magyary Zoltán eszmei útmutatása nyomán kezdeményezett közigazgatási reform érvényre juttatása. Szó sincs tehát egy rendőr-minisztérium titkárságvezetőjéről, jóllehet miniszteréről jobbára egy rendőrminiszter képe maradt meg a hazai politikai emlékezetben.

Régi rang a hierarchiában

Az ünnepséggel a BM visszanyerte régi rangját a minisztériumok hierarchiájában. Egyetlen más minisztérium sem büszkélkedhet ilyen reprezentatív példaképpel. Boross minisztériuma visszakapta a kiemelt jelentőségű kormányszerv, az élcsapat élcsapata helyzetet az új rezsimben is. Nyilván az időpontot sem egy születési centenárium esetlegessége szabta meg az élminisztérium jelentőségének kiemelésére. Küszöbön áll a rendőrségi törvény. A minisztérium arculatát ez fogja meghatározni, és a jelenlegihez képest is megnöveli súlyát a kormányhierarchiában, az ország egész életében. A miniszterelnök hangsúlyozottan nem a Belügyminisztérium rendőri, hanem közigazgatási feladatát helyezte előtérbe. Mondandója a demokrácia távlatait tekintve nem volt kifejezetten megnyugtató. A szöveghűség tekintetében legautentikusabbnak tekinthető Új Magyarország közlése szerint a kormányfő azt mondotta, hogy a Belügyminisztérium 1848-tól számított fennállása alatt „a magyar történelemben irányító szerepet töltött be”. Ugyanez a Magyar Nemzet tudósításában: „Azzal pedig, hogy alkotmányos keretek között koncentrálta a hatalmat, vitathatatlanul az 1945-öt megelőző időszak legmeghatározóbb minisztériumává vált.” A „hatalom koncentrálása” valószínűleg programnak tekinthető. A hatalom tehát nem a törvényhozásban összpontosul, nem is a kormányban mint egészben, hanem legdemokratikusabb hagyományainkat követve a Belügyminisztériumban. Az igazgatási hatalom azért koncentrálódott a Belügyminisztériumban, mert az „olyan szervezet volt, amely sikeresen látta el az ország életműködési folyamatainak irányítását”.

Miért nem szeretjük?

Valóban, a lényegnél vagyunk, fő ellenlábasunk pontosan az a szemlélet, amely számára az „ország életműködési folyamatai” nem spontán folyamatok, hanem olyanok, amelyeket hatalmi szabályozásnak kell alávetni. Minél több hatalom, minél több állam, minél több igazgatás, annál jobban koordinálódnak ezek az életfolyamatok. A szövegben említett példák szerint a Belügyminisztérium ellenőrzése és koordinációja alá tartozik egészségügy, szociálpolitika. Körvonalazódik az a koncepció, amely a minisztériumok kihelyezett hivatalait, az ún. decentralizált szerveket a hatalmi minisztérium, a belügy közvetlen ellenőrzése alá akarja vetni.

A közigazgatás előtérbe állítása azonban ne terelje el figyelmünket arról, hogy a BM felmagasztalásának apropója mégiscsak a rendőrségi törvény, s arról, hogy a mai Belügyminisztériumnak elsősorban rendőr-minisztérium jellege van. A rendszerváltás két éve alatt ez a jelleg a korábbi népi demokratikus rendőrállamisághoz viszonyítva is inkább erősödött, mint csökkent. Horváth István, de meg Horváth Balázs is megszólaltak néha közigazgatási kérdésekben. Borosst az állampolgár nemigen hallhatta másról, mint rendőrségi ügyekről.

Az a régi nem volt annyira…

Nem fölösleges figyelmünkbe idézni, hogy a magyar Belügyminisztérium azokban az 1945 előtti időkben, amelyhez a hagyományteremtés most is visszanyúl, ilyen mértékben nem volt rendőr-minisztérium. Elsősorban közigazgatási minisztérium volt. A magyar helyi közigazgatás bonyolult szövevényének kormányzati kezelése volt fő feladata. A korszakban az 1867-től kezdve folyamatosan ható igazgatási centralizáció ellenére a magyar közigazgatás még sok autonóm szektort tartalmazott, és ha az igazgatási autonómia távolról sem jelentett ezekben a korszakokban demokratikus intézményt, igazgatási decentralizációt igen, s ez bőségesen adott munkát a közigazgatás ügyeivel foglalkozó kormányszervnek. A városok jelentős autonómiával rendelkeztek. A megyék igazgatási apparátusa is részben autonóm felépítéssel bírt, ez azonban inkább a helyi nagybirtokosok, mint az állampolgárok önkormányzatát jelentette. A rendészet már csak azért sem állt egészében a belügyminiszter parancsnoklása alatt, mert nem volt egységes. A minisztérium csak állományi ügyekben volt gazdája az összes rendészeti szervnek, hatalmilag nem rendelkezett velük korlátlanul. A vidéken működő csendőrséggel esetenkénti alkalmazását tekintve a megye autonóm része rendelkezett. Gyakorlatilag a járások élén álló főszolgabíró. Összmegyei bevetés esetén elvileg az alispán, ilyesmire azonban a Horthy-rendszer idején nem került sor. A csendőrség helyzetét még az is bonyolította, hogy katonai alakulat is volt, tisztjeit, altisztjeit a honvédtiszt-, illetve altisztképzés keretében képezték ki. Kiképzésüket „főfelügyelőként” honvédtábornok ellenőrizte. A csendőrségnek csupán tisztjei és altisztjei voltak, jogi végzettségű hivatalnokai, „fogalmazói kara” nem. A vidéki rendőrséggel a városok polgármesterei rendelkeztek. A fővárosi rendőrség tartozott csupán centralizáltan a budapesti főkapitány parancsnoklása alá. A miniszternek jelentős befolyása volt a főkapitányra, de „szolgálati elöljárója” nem volt. A csendőrségnek nem volt szolgálatilag elkülönített politikai karhatalmi alakulata, a fővárosi rendőrség kötelékében a lovas rendőrség volt bizonyos mértékig ennek tekinthető. A mai Nemzetbiztonsági Hivatal feladatát rendőrségi keretben a budapesti főkapitányság politikai osztálya látta el országos hatáskörben, néhány tucat detektívvel.

Boross Péter hatalma

Keresztes-Fischer rendőrminiszteri hatalma nem hasonlítható Boross Péteréhez. Nem volt a kezében a szocialista belügytől örökölt karhatalmi rendőrezred, és nem rendelkezett a külön fegyveres erő jogi státusában levő Határőrség jelentős erejével. Az 1945 előtti rendőri szervek alapvető feladata a közbűntényes bűnözők elleni harc volt, s nem az államrend védelme politikai veszélyekkel szemben. Ma félreérthetetlenül ez az erőszakszervezeti „közrendvédelem” a fő feladat, amit a „szocialista” rendőri szemlélet nyíltan a rendőrség első feladataként vallott. Az új rezsim visszacsinálja azt a rendőrállami jelleget csökkentő intézményt, amit a Németh-kormány utolsó pillanatában létrehozott, amelyben a belügyminiszter nem közvetlen parancsnoka, katonai nyelven szólva „szolgálati elöljárója” a rendőrség felett közvetlenül parancsnokoló országos rendőrfőkapitánynak. A rendőrség ilyen jellegű autonómiája erősítené és előtérbe helyezné a rendőrség közszolgáltatás jellegét, s csökkentené uralombiztosító erőszakszervezet voltát.

E sorok írója nem kívánja idealizálni az 1945 előtti rendőrséget, de felidézi gyermekkori emlékeit arról, hogy mit kell érteni a rendőrségi szolgáltatás jellegén. Az iskolában is, szüleink is azt verték fejünkbe, hogy ha az utcán elveszünk, akkor szóljunk a „rendőr bácsinak”, annak az a dolga, hogy hazakerülésünkről gondoskodjon. Tartok tőle, hogy a mai rendőr ezt távolról sem sorolja feladatai közé. A rendőr „mindentudó” zsebkönyvéből meg tudta adni a tájékoztatást. Ha a minisztérium a közigazgatást összehangoló és politikai ellenőrzése alá vető szuperhatóság, s az összpontosított hatalmat birtokló miniszter még szolgálati elöljárója is a rendőrségnek, a demokráciára veszélyes hatalmi koncentrációval fenyeget. Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy mintha a kormány a titkosszolgálatokat is vissza akarná tagolni a Belügyminisztériumba – hiszen nincs nyoma annak, hogy Gálszécsy utódjaként új tárca nélküli minisztert akarnának kinevezni –, Boross ideiglenesnek bejelentett helyettessége perpetuálódni látszik. A patrónus büszkén tekinthet le a Duna Palotára. Bízhat benne, hogy neve hamarosan előbukkan az általános ismeretlenségből. Természetesen hátterében Keresztes-Fischer diszkréten misztikus alakjával.

• Beszélő