Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Az SZDSZ-ben két irányzat küzd egymással. Ez a két irányzat alkalmas arra, hogy reá politikai platform épüljön. A két irányzat nem ideológiai, világnézeti különbség alapján határolódik el, hanem két stratégiai orientációt jelent:

1. A „rendszerváltás” platformja

Lényegi alapelve az, hogy az SZDSZ legfőbb stratégiai célja a rendszerváltás végigvitele. Ebből következik, hogy aktuális ellenfelei a korábbi vezető pozícióból még el nem távolított kommunisták. Hozzátehetem: általában a kommunisták. Ebben természetes szövetségese az MDF, amely éppen most gyürkőzik neki az eddiginél radikálisabb rendszerváltásnak. Legalábbis, ami néhány látványos húzását illeti: Iustitia, Lex Zétényi, a Kónya-papers-ben meghirdetett program, a besúgók kitisztogatása.

2. Az „ellenzéki” platform

Ez úgy véli, hogy az SZDSZ a polgári demokrácia pártja. Fő feladata a még csak épülő demokráciát megóvni minden diktatúraveszélytől. Ez a platform úgy ítéli, hogy a háborút vesztett kommunisták részéről nem fenyeget diktatúraveszély. „Feladták”, az átállás lehetőségeit keresik. A rendszerváltó platform éppen ebből akarja őket – mint méltatlanokat – kizárni. Az ellenzéki platform az SZDSZ aktuális ellenfelének az MDF et Co. kormányt tartja, az ő oldalukról lát olyan tendenciákat, amelyek nem illeszkednek be az új demokratikus rend politikai arculatába, erről az oldalról látja fellépni a reális diktatúraveszély tényezőit. Minél szorosabb ellenzéki együttműködést akar, azt, hogy az ellenzék ki tudjon szabadulni mai ellehetetlenült helyzetéből és – ellenzéki feladatát betöltve – nyomást tudjon gyakorolni a kormányra. Kényes pont, hogy ebbe az ellenzékbe beleértendő az MSZP is, a diktatúra utódpártja, de aktuális diktatúraveszély az ő részéről nem fenyeget.

Fantomok

Nem látok az SZDSZ-ben másfajta elkülönülést. A „rendszerváltó” platform hívei mindenáron szeretnének egy szociáldemokrata szárnyat látni az SZDSZ-ben, hogy a párton belüli harcban jól körvonalazott ellenség(kép) ellen lépjenek fel, és ezzel mentesítsék magukat az MDF-szervilizmus vádja alól. Nem megy a dolog. Szociáldemokrata szárny nincs. A politikai helyzet alakulása nyilvánvalóvá tette, hogy Orbán Viktornak van igaza: azért nem tudott lábra állni semmiféle magyar szociáldemokrácia az 1988-at követő rendszerváltás során, mert nincs rá társadalmi igény. Azt fölösleges bizonygatni, hogy az eszdéeszes liberalizmus nem antiszociális, sőt ellenkezőleg. Szociális érdekeket megfoghatóan a rendszerváltás után leginkább az SZDSZ képviselt. Az SZDSZ ismert „thatcheriánus” ideológusa csupán egy nyugati szociáldemokrata modellt ítél el, arról, hogy a mai Magyarországon antiszociális politikát akarna, sohasem volt szó. A „szociálliberális” sem jelent külön irányzatot, mivel ilyen eszmeáramlat egyszerűen nem létezik. „Szociálliberális” az NSZK-ban nem pártálláspont, hanem a szocdem-szabaddemokrata-pártkoalíció neve volt.

Egyetlen elkülöníthető áramlat

Az SZDSZ-ben egyetlen elkülöníthető eszmei áramlat észlelhető: a Beszélő kör: Solt Ottilia, Iványi Gábor, Kőszeg Ferenc, Havas Gábor polgárjogi irányzata. (Semmi köze a szociáldemokráciához: ha valamihez, akkor bizonyos nyugati alternatív törekvésekhez, de sokkal inkább a térség korábbi ellenzéki polgárjogi mozgalmaihoz: a „Chartához”, a KOR-hoz.) A vezetés többi része eszmeileg mindig egyetértett ezzel a polgárjogi orientációval, csupán esetenként taktikai kérdésként merült fel, hogy mennyire vállalhatja ezt a törekvést az SZDSZ, nem fenyeget-e elszigetelődés veszélyével.

Az SZDSZ elemdéefesítése

A küldöttgyűlés előtt, az eszmei, stratégiai tisztázódást remélve örülnünk kell annak, hogy az egyik platformot most világosan megfogalmazták, végiggondolták.

A végiggondolás következtében a Bilecz–Rab-platformból világos; szövetségesünk az MDF. Írásuk ennek minden konzekvenciáját tartalmazza – legalábbis implicite. A szövetségesi viszonynak nem kellene többet jelentenie annál: nekünk minden jó, ami polgári, ami nem kommunista. Ettől még saját identitásunkba nagyon sok nem emdéefes dolog belefér.

A Bilecz–Rab-platform azonban messze túlmegy ezen. Horizontja nem szövetségeskeresési horizont. Az írás minden ízében MDF-es írás. Szemléletébe fia eszdéeszesség nem szorult, teljes egészében az MDF-es politikai filozófia alapján áll. Az SZDSZ-en számon kért politikai mulasztások, az SZDSZ-nek ajánlott megújulási lehetőség, mind ismert MDF-jelszavak. A régi kommunista zsargonban ezt a pozíciót az „MDF előtti hajbókolásnak” nevezhetném. Mészáros Istvánnak a tatai frakcióülésen használt kifejezésével élve: az SZDSZ „elemdéefesítéséről” van itt szó.

A külpolitika finomságai

A hajbókolás leginkább megütközést keltő példája Rab és Bilecz írásában a jelenlegi kormány külpolitikája melletti kiállás. Az SZDSZ-nek mindmáig egyik legerősebb politikai érve volt a kormánnyal szembeni polémiában, hogy a kormány külpolitikájának kritikáját olyan hazai és külföldi erők is elfogadták tőle, amelyek egyebekben távolról sem voltak az SZDSZ szövetségesei vagy szimpatizánsai. Távolról sem csupán eszdéeszes és hasonszőrű politikai tényezők tartják úgy erről a külpolitikáról, hogy – Rákosi elvtárs formuláját használjam – „békés átmenet” a botrányos és a katasztrofális között. „A közvélemény számos kérdésben támogatja a kormány nemzeti érdekeket képviselő külpolitikáját” – írja a cikk. A számos kérdés gondolom kettő. A kormány kiáll a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek mellett, s ebben valóban támogatja a közvélemény. A másik a legáltalánosabb értelemben vett nyugati orientáció. A közvélemény valóban ilyen külpolitikát akar, de hát – tisztelt szerzők – ebben a dologban nem mi volnánk az autentikusabbak? (Már csak azért is, mert az SZDSZ-ben nem létezik Nyugat-ellenes irányzat, míg az MDF „Csurka-műhelyében” nagyon is van ilyen.) Nehéz a kormány külpolitikájának ezt a feldicsérését másként érteni, mint hogy e két általános egyetértést élvező kérdésben Bilecz és Rab elfogadja a kormány monopóliumát. „A külpolitikai koncepcióváltás elkerülhetetlen, mivel az Európai Közösség határozza meg kontinensünk politikai fejlődését” - írják a szerzők. Nyilván elsősorban a „pax sovietica” megszűntével létrejött vákuumhelyzet folyományainak „meghatározásáról” van szó. Csakhogy mindeddig ezt a meghatározást az jellemzi, hogy nyoma sincsen. Nyugat-Európa országainak nincs erejük sem arra, hogy a szovjet uralom alól felszabadult térséget gazdaságilag szanálják, sem arra, hogy a „pax sovietica”-t valamiféle „pax europaeica”-val helyettesítsék katonailag. Ha erre van erő, az Amerikában van. Ha egyszer esetleg „Washington locuta” – Washington szólt –, akkor lesz rendezés. Minden egyéb, amit a cikk is visszhangoz, az az MDF külügyi dilettantizmus zsargonja. Ami a nemzeti érdekeket illeti: világosan el kell különítenünk a jelenlegi kormánypropagandát körüllengő nacionalista gőzt és azt, hogy vajon ez a gőzpolitika szolgálja-e éppen a nemzeti érdekeket. A legnagyobb mértékben árt nekik! Árt a szomszéd országok magyarsága érdekeinek, mert egyszerűen nem tud nem lekicsinylőén megszólalni a szomszéd népekről. Sokat ártott az ország érdekeinek az is, amit ez a kormány a csapatkivonások során a szovjet–magyar viszonyon rontott. A cikk írói azonban nem merültek el a külpolitikai problematika részletfinomságaiban. Megelégedtek azzal, hogy hatalmas komplimentet tegyenek a kormánynak éppen azon a téren, ahol az legkevésbé érdemli meg.

Amiképpen megkérdeném Balsai miniszter úrtól: ugyan honnan veszi, hogy a magyar nép nagy része boldogtalan, amiért a kormányzó őfőméltósága idegen földben nyugszik, akképpen Bilecztől és Rabtól is kérdezem: ugyan honnan veszik, mi a véleménye a magyar közvéleménynek a külpolitikáról?

Nemzeti identitás – keresztény értékrend

„Sarkalatos elvi kérdés annak elismerése, hogy tagjaink többsége magyar nemzeti identitását és a keresztény értékrend elfogadását belső értéknek tartja” – fogalmazzák meg a szentenciát szerzőink. Vegyük szó szerint a mondottakat. Nemzeti identitás: itt valami Bach-korszak lenne, ahol veszélyben van a magyar nyelv használata? Vagy az identitás valamilyen mentalitást jelent? Ha igen, akkor a „magyar identitás” az a magatartás, melyet a mai valóságos magyar társadalom követ! Nem pedig bizonyos „baráti körök” és „műhelyek” kávéházi asztalnál kiagyalt identitásmítoszai, amit az MDF hivatalos ideológiaként az országra akar erőltetni? Mi másról lehet szó a cikkben, mint arról, hogy kapituláljunk eme mítosz előtt? Ne tegyük! Nem polgári radikális és liberál-demo-bolsevik ideológiáktól, hanem a jó ízléstől indíttatva. Kitűnő harcostársunk felvetette a „nemzeti minimum” gondolatát. Ezt úgy definiálnám, hogy e mértéket megüti minden nemzetfelfogás, amelyet másként is ki lehet fejezni, nemcsak giccsben. A nemzeti kultúra tisztaságát óvjuk, ha keményen elutasítjuk a neobarokk giccset.

Nincs másképp a „keresztény értékrend”-del sem. Szóval engedjük át a különböző irányzatú kommunistáknak vagy a kivándorlási fantáziálásnak azt a rengeteg embert, akit taszít a szexuális prüdéria (jön az abortusztörvény!), akik posztmodern tömegkultúrájukat nem akarják felcserélni „repülj páva” kultúrára; a falusiakat, akik máris úgy érzik: a párttitkár ment, jött a plébános? Magam az „ellenzéki” platform álláspontjáról közbevetőleg megjegyzem, hogy valahol ebben a közegben kell keresnünk az SZDSZ bázisát.

„Keresztény értékrend”. A megfogalmazásban eleve van valami árulkodó. Nem „keresztény értékek”-et írnak. Ebben egyetértenénk: mindnyájan számos keresztény érték által vezérelve éljük életünket. Akkor is, ha nem is mindig tudjuk. Itt azonban „értékrendről” van szó. Konzisztens ideológiáról. Nyilván nem az SZDSZ-éről. Mi lehet ez az értékrend, ha nem az MDF ideológiája? Csak a rend kedvéért hozom szóba, hogy hazánk modernkori politikai életében bizonyos időben a keresztény antiszemitát jelentett. MDF-éknél nagyon prüszkölnek ettől a feltételezéstől, de a tiltakozás hangereje azt a gyanút is keltheti, hogy találva érzik magukat. Ha úgy értjük ezt az értékrendet, hogy a kétezer éves európai kultúra alapján állunk, amelyből kioldhatatlan a keresztény összetevő, akkor a követelés semmitmondás. Ki nem áll Európában akarva-akaratlan ezen az alapon? Ha pedig a szoros vallási értelemben vett keresztény tartalomról van szó, akkor erről nyilvánvaló, hogy nem „operacionalizálható” politikai használatra. A hegyi bőszed nem válhat politikai ideológiává.

„Az SZDSZ öncélú ellenzékisége nem folytatható” – bírálja a cikk az SZDSZ eddigi politikáját. Ez az ellenzékiség attól volt öncélú, hogy opponált. Nehéz másként érteni. A nem ön-, hanem nemzetcélú ellenzékiség dolga nyilván az, hogy zárt rendben felsorakozzon a kormány mögött.

De rossz színben láttatja Bilecz és Rab az eddigi SZDSZ-vezetés privatizációs vonalát is, utalva arra, hogy a többcsatornás elképzelés nem zárta ki a lehetőségek közül a menedzserprivatizációt sem. A cikk azonban egy szót sem ejt több csatornáról, s így azt a látszatot kelti, mintha az SZDSZ privatizációs elképzelése kimerülne a menedzserprivatizáció támogatásában.

Az egyik platform zászlót bontott tehát. Úgy tűnik, egyik elnökjelölt sem írta lobogójára, de ez jelentőségét alig csökkenti. Várom a másik platform hasonló módon végiggondolt, következetes megfogalmazását.

• Beszélő