Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A magyar forradalmak mindenkor nemzeti függetlenségi harcok is voltak, és – valamennyit – az 1848–49-es szabadságharcot, a 1918–1919-es és az 1956-os forradalmat – külső erő verte le. Az 1848-as és az 1956-os belpolitikailag egyértelműen győzött: csak az első világháborút követőknek volt számottevő hazai ellentáboruk. A levert forradalmak egy része olyan követelésekkel lépett fel, amelyeket, mint a kor parancsát a győztes restauráció is kénytelen volt megvalósítani. Ez történt a francia forradalommal 1815 után, s a magyar ’48-as forradalom esetében is, amely az 1867-es kiegyezéssel mégis győzött. Más esetekben a levert forradalmakat követő győztes ellenforradalom rosszabb helyzetet teremt a forradalom előtti állapotnál. Ez történt Magyarországon 1919 után: a fehér kurzus és a belőle kinőtt Horthy-rendszer a demokratikus-liberális értékek és több tekintetben a modernizáció szempontjából is „visszalépést” jelentett a dualista rendszerhez képest. Így alakult Csehszlovákiában is 1968 után: a Husak-rendszer keményebb diktatúra volt, mint az 1963–1968 között már sok területen fellazult, kései Novotny-rendszer.

Forradalmak és legendáriumuk

A Kádár által létrehozott ellenforradalmi rezsim köztes helyet foglal el a két típus között. Nem valósított meg semmit a forradalom követeléseiből, de a forradalom sokkhatására kereste a politikai feszültségek csökkentésének módját, és egy sor engedményt tett a levert társadalomnak, amelyek még belefértek a kommunista rendszer politikai kereteibe. Ez változtatta a Kádár-rendszert a „szocialista tábor legvidámabb barakkjává”. A rendszer jellege nem változott, de az enyhítések „otthonosabbá” tették a diktatórikus rendet. Ez volt a forradalom reális utóélete.

Egy forradalom nem csupán történelmi esemény, amely meghatározza az utána következő történelmi időszak menetét, akkor is ha leverték, hanem az utókor tudatának is része, legendája az egész társadalomnak, vagy legalább a társadalom egy jelentős részének. A kiegyezés utáni rendszer lényegében „’48-at”, az 1848-as áprilisi törvényeket valósította meg, ugyanakkor azonban magas színvonalon teremtette meg azt a felső értelmiségnek szánt politikai kultúrát, amely elutasította a forradalmat. Ennek alapját Kemény Zsigmond Forradalom után című, már 1850-ben megjelent röpirata vetette meg. Ez az előzménye annak, hogy az értelmiség elitje a reformkor nagyjai közül egyoldalúan Széchenyivel azonosult és azonosul a mai napig: a forradalmat fanyalgás lengi körül, szimbólummá emelkedett vezetőjét, Kossuthot pedig hisztérikus gyűlölködés. Ugyanakkor mindenki Kossuth-kultuszról beszél, és ez ellen hadakozik. Ez a kultusz létezett – kivehetően a kilencvenes évekig – a „politikai Magyarország” felszíne alatt, a „földalatti Magyarország mélyében”. Abban a paraszti tömegben, amely nem jelenhetett meg a politikában, mert nem volt választójoga. A parasztság ’48-szemléletét sejtetik a parasztházak falain a ’48-as olajnyomatok, amelyeknek naivságán csak gúnyolódni volt szokás.

Az első világháborút követő két forradalomnak nem alakult ki legendája. Az 1918-as demokratikus forradalom híveit elbizonytalanította, hogy a forradalom átcsúszott a kommünbe, hogy felelőssé tették Trianonért, és hogy 1919 után olyan népi rétegek is csatlakoztak az ellenforradalom gyűlölethadjáratához, amelyekre az októbristák számítottak volna. Akik a maga idejében lelkesedtek az őszirózsás forradalomért, utólag úgy érezték, jobban jártak volna, ha nem kerül rá sor, akkor nem köszönt be a Horthy-rendszer. A Tanácsköztársaságot a kommunista mozgalom is megtagadta, szimbólummá vált vezetője a moszkvai perek áldozata lett.

Az 1956-os forradalom utóélete: hallgatás

Az 1956-os forradalomnak sem volt legendája. Ebben kisebb része van annak az említett, az értelmiség nem kommunista részében folyamatosan áthagyományozódott politikai kultúrának, amely az 1867 utáni forradalomellenesség eszmei örökségét folytatta, és amely az 1956 utáni helyzetre könnyen alkalmazni tudta gondolati sztereotípiáit. Ennek triviálisan összefoglalható lényege: mindig reform, kiegyezés, békés átmenet – sohasem forradalom. A forradalom 1848-ban is, 1956-ban is csak megzavarta a már megindult reformok menetét, amelyek áldozatok nélkül is többet értek volna el, mint a forradalom. Az 1956 után a magyar értelmiségben újraéledt Széchenyi-kultusz az új helyzetben bővítetten újratermelte azt a Horthy-időkben már kialakult értelmezést, amely nem csupán a forradalmat, hanem általában a politikát vetette el. Széchenyi a politikai eszközökről lemondva tisztán a „civil társadalom” építésével akarta elérni mindazt, amiért annak idején Kossuth – majd a Nagy Imre vezette pártellenzék – politikai eszközökkel harcolt. Magánbeszélgetésekben mindennapos volt az a vélemény, hogyha nem tör ki a forradalom, az ország tovább jutott volna azon az úton, amelyen 1956 júliusában Rákosi leváltásakor elindult.

Ennél jóval nagyobb jelentőségű, hogy nem volt olyan felszín alatti, népi legendája a forradalomnak, amilyen 1848-nak. A rendszer ezt egyrészt a hatvanas évek eleji, az amnesztiát követő „megbékélési politikával” érte el. Mivel a forradalom valóban az egész nép, az egész nemzet ügye volt, annyian „kompromittálódtak” benne, hogy az 1956–1960-as ellenforradalmi kurzusnak le kellett tennie a teljes körű megtorlásról. Így sokan „megúszták”. Amikor a rendszer a hatvanas évektől kezdve a mocskolás agit-prop. gyakorlatáról az elhallgatás, az elfeledtetés gyakorlatára tért át, az ötvenhatos ügyben elkötelezett emberek tömegének volt érdeke a felejtés, hiszen nem kellett többé szoronganiuk: ha nem történt meg 1956, ők sem csináltak semmit. Ezek az apák nem meséltek fiaiknak a forradalomról, nem mondták el élményeiket, mint a két világháború frontkatonái. Azok a generációk, amelyek ma a társadalom arculatát és közérzetét meghatározzák, úgy élték le az elmúlt évtizedeket, mintha 1956 nem is lett volna. Ez határozza meg a Kádár-rendszer jótéteményeihez való viszonyukat is. Nem tudták és nem tudják, hogy a „legvidámabb barakkot” a Corvin közben és a Széna téren harcolták ki. Nem gondolkodtak eléggé a politika részleteiben ahhoz, hogy rádöbbenjenek: miért van ilyen vonzó puha diktatúra a lágerben csak egyedül Magyarországon. A Kádár-rendszernek tulajdonították és tulajdonítják ma is e „kedvezményeket”, s úgy vélik, ha 1956 júliusában nem Gerőt, Nagy Imrét, hanem Kádárt választják Rákosi utódjául, már akkor is ezt a puha diktatúrát kezdte volna kiépíteni, és ha a forradalom meg nem zavarja a folyamatot, a diktatúra azóta vajpuha, a barakk pedig még vidámabb lenne. Ezek az emberek ma, amikor a forradalmat rehabilitálták, elsősorban arra ügyelnek éberen, hogy az egykori résztvevők ne kovácsolhassanak politikai tőkét, ne húzhassanak anyagi előnyt az ügyből, amellyel ők sohasem azonosultak.

Mit üzen a forradalom?

Mindennél fontosabb a forradalom mai megítélésében egykori politikai tartalma, ami meghatározza mának szóló politikai üzenetét. 1848 tavalyig aktuális volt, mivel fontos követelései nem valósultak meg, az ország nem volt független, és nem létezett magyar parlamenti demokrácia. 1956 egykori politikai tartalma nagyrészt ugyancsak azért vesztette el – örvendetes módon – politikai aktualitását, mivel megvalósult. A magyar forradalom lényegében három nagy követelést hirdetett: a nemzeti függetlenséget, amelyet az ország a külpolitikai semlegesség formájában akart elérni, a parlamentáris demokráciát és a munkavállalói önigazgatást, amely akkor a munkástanácsok formájában jelent meg a politika színterén. Az ország ma független, a Varsói Szerződésnek nem csupán nem vagyunk tagjai, hanem már maga a paktum sem létezik. Az ország külpolitikailag semlegesnek tekinthető, mivel nem tartozik katonai tömbökhöz, és nem kötött katonai szerződést semmilyen országgal. Ugyanakkor a deklarált semlegességet a külpolitikai mozgástér túlzott beszűkítésének tekintjük. A forradalomnak ez a hagyománya sem aktuális. A parlamenti demokrácia megvalósult. A termelői önigazgatás eszméje ma életidegen utópikus eszmének tetszik. Mivel a közelmúltban megbukott rendszer baloldalinak nyilvánította magát, ma minden politikai tényező, amely az előzőtől el akar határolódni, jobboldalinak próbál látszani. Az ötvenhatos forradalom pedig baloldali arculatot mutat, már azzal is, hogy forradalomnak deklarálta magát, holott ez kompromittált, baloldali kifejezés, és kompromittált a politikai harcnak ez a módszere is. Baloldali, mert nem 1945-höz nyúlt vissza, hanem 1848-hoz. A Horthy-rendszertől ugyanúgy elhatárolódott, mint a Rákosi-rendszertől. Ez a mai politikai Magyarországon számos táborban félkommunista magatartásnak minősül. Ehhez járul még a kommunista pártellenzék kimagasló szerepe a forradalomban. A termelői-munkavállalói önigazgatás titoista gondolata pedig már egyenesen szélsőbaloldali eszmének hat.

A politikai Magyarországnak az a része, amely gyökeresen szakítani akar az előző rendszerrel, ma jelentős részben úgy érzi, hogy ezt csak a Horthy-Magyarország rehabilitálásával teheti, mivel a kommunista rendszer – szavakban legalábbis – az 1945 előtti rezsimtől határolta el magát a legerőteljesebben. Azok számára, akik a deáki mellényt nem 1956-hoz akarják visszagombolni, hanem 1945-höz, a harmincöt évvel ezelőtt lezajlott forradalom lényegében a kommunista rendszer történetének egy epizódja. Az egész 1945 utáni történelmet kívánják megtagadni, zsákutcának, történelmi kitérőnek tekintik, amely után a magyar történelem visszakanyarodik normális fejlődésének medrébe. 1956 az eltorzult fejlődéssel szállt harcba, de úgy, hogy maga is a folyamat része volt: korrekciókat akart végrehajtani a torz folyamatra épült politikai struktúrában, de célja nem az „1945”-ben megszakadt „normalitáshoz” való visszatérés volt.

Az új közfanyalgás közepette elvész 1956 örökségéből az az üzenet, amely ma aktuálisabb, mint valaha. A forradalom volt a magyar történelem utolsó eseménye, amelyben a nemzeti és a demokratikus eszme – s tegyük hozzá: a szociális is, hiszen a munkástanács-gondolatban ez jelent meg akkor korszerű formában – megbonthatatlan egységben, szintézisben, harmóniában lépett fel. A semlegesség nem csupán külpolitikai program volt, lehetőséget teremthetett volna a magyar nemzeti identitástudat megújulására. Keretet és eszmét adott volna e kis nép feladatkeresésének, amely új méltóságot biztosít számára. Ma a monopolhelyzetet élvező magyarságideál újra a sosem volt középkori nagyhatalmiság nosztalgikus visszavágyása. Hiába bizonygatják sokan verítékes erőlködéssel, hogy az 1938 körüli Magyarország vérbeli és kifogástalan nyugati ország volt. Nyugat felé ma is 1956 lángoszlopa vezet bennünket.

• Beszélő