Nánay István

Nyomtatóbarát változat

A siker és a bukás természetrajza igen különböző lehet. Márpedig ebben az évben is hangos sikerek és botrányos bukások ellenpontozták a langyos középszer uralmát.

Jurij Ljubimov ezúttal operát rendezett Budapesten, Mozart Don Giovanniját vitte színre, de az operarajongók – finoman szólva – fanyalogtak, többségük megbotránkozott. Hiszen az orosz rendező felrúgta a „hagyományokat”, s a zenekart felültette a színpadra – ettől egyrészt a tényleges játéktér leszűkült, másrészt a történet megelevenítésével párhuzamosan olyan játékokra nyílt mód, amelyek idézőjelbe tették a „szent” művet. Leporello beszélgetett a zenészekkel, beült közéjük, bratyizott velük, bújócskázott közöttük, tehát a szituációk többsége ironikus fénytörésbe került, hogy aztán a „komoly” jelenetek a maguk tragikusságában és tisztaságában szólaljanak meg. Ez a formabontás akkor még sok volt a magyar közönségnek (igaz, ma sem rajong az újításokért, miközben Európában a legérdekesebb rendezői megoldások rendre az operajátszásban fedezhetők fel).

Bezzeg senkit sem zavart a Madách Színház szenzációs bemutatóján az, hogy sem történet, sem jellemek nincsenek a világhírű musicalben, a Macskákban. Prózai színház vállalkozott az Eliot-költemények alapján íródott Lloyd Webber-musical bemutatására, s még a műfaj s a darab legádázabb ellenzői is elismerték, hogy az előadás profi, a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét. A kivételes eseményre kivételesen magas áron adták a jegyeket, s egy részüket kifejezetten a nyugati turistáknak, üzletembereknek, Magyarországra látogatóknak tartották fenn – valutáért. Betört a kiskapitalizmus a színház berkeibe. S a Madách elindult a kommercializálódás útján.

Egészen másfajta szenzációt keltett az István, a király augusztus 20-án a Városligetben. A Királydombon többnapos és többször prolongált népünnepélyre került sor. Boldizsár Miklós Ezredforduló című történelmi drámája szolgáltatta az alapot a Szörényi–Bródy páros musicaljéhez, amely eredetileg filmnek készült, s Koltay Gábor a film mellett mintegy melléktermékként rendezte meg a nyári látványosságot is. Grandiózus tablók, tüzek, füst, félezer táncos, lángoló kereszt, több tíz méter széles nemzeti színű transzparens – mindez önmagában is lenyűgöző látványt nyújtott, de a formát átlényegítette a nemzeti érzületet sugárzó tartalom. Az új kenyér és az alkotmány ünnepén hosszú idő után először szólt az ünnep Istvánról, az első királyról, s kimondatlanul a szentről. Voltak, akik sokallták a nemzeti színeket, voltak, akiket taszított Novák Ferenc koreográfiája, a jancsói vonulások, s nem lelkesített a gregorián, népzenei és rockelemeket feldolgozó, az érzelmeket megmozgató expresszív muzsika, de a többség őrjöngött, extázisba esett, minden egyes előadás hangulata a focirangadókéhoz hasonlított. A produkció természetesen egyfajta érzelmi szelepként működött, de roppant erős hatásáról még a filmváltozat alapján is képet alkothatunk – s kevesen vannak ebben az országban, akik ne látták volna e filmet legalább egyszer a tévében.

Jancsó Miklós neve azonban nemcsak a királydombi vonulások kapcsán merül fel ebben az évben, hanem mindenekelőtt a kecskeméti „színházfoglalás” egyik szereplőjeként. Az alföldi város teátruma Ruszt József ’78-as (részben kényszerű) távozása óta folyamatos belső viharok színhelye volt. Egymást váltották az igazgatók, főrendezők, vezető rendezők, de az 1982–83-as szezon elején, amikor is Szőnyi G. Sándor televíziós rendező és Tömöry Péter rendező művészi irányításával kezdődött el a munka, úgy nézett ki, hogy megnyugodnak a kedélyek. Az első bemutató – a Bánk bán emberközeli, a főszereplők erkölcsi válságára kihegyezett előadása – az új vezetés ars poeticájának volt tekinthető.

A rendezők azonban nem sokáig építhették az évadot és jövendő társulatukat, ugyanis április 7-én a megyei tanács elnöke, dr. Gajdócsi István rendkívüli társulati ülésen jelentette be: Komáromi Attila igazgató (a helyi pártvezetés fiatal elméleti szakembere) mellé új művészeti vezetők kerülnek: Hernádi Gyula művészeti vezető, Jancsó Miklós főrendező és Gyurkó László vezető dramaturg.

Ez a váltás tulajdonképpen az Aczél–Pozsgay-konfliktus utórezgése volt: Gyurkó otthagyta a Népszínházat, 1981 decemberében kiszavazták őt az Írószövetség választmányából, ugyanakkor o lett Kádár János életrajzának szerzője (Arcképvázlat történelmi háttérrel). De Gyurkó – s Jancsóék – színházat akartak, és végül a kecskeméti tűnt viszonylag könnyen elfoglalhatónak. Tehát megkapták.

Jancsó színházi működését nem szokás komolyan venni, holott 1971-től több előadást rendezett Pesten is, vidéken is. A 25. Színházban két filmjének (Fényes szelek, Vörös zsoltár) színpadi adaptációját, a Népszínházban a Hasfelmetsző Jacket, különböző „alternatív” helyeken a Mata Harit és a Drakulát, Miskolcon a Csárdáskirálynőt, Nyíregyházán a Szép magyar tragédiát, Gyulán a V. N. H. M.-et; szinte mindegyiknek Hernádi Gyula az írója vagy átírója. Az első kettőt leszámítva valamennyi rendezése botrányt kavart, s nagyon illett rájuk Mészáros Tamás meghatározása: blődli. Ezekben a produkciókban semmit és senkit nem kellett és nem lehetett komolyan venni, minden idézőjelbe került, mindent kiforgattak eredeti jelentéséből, fityiszt mutattak szerzőnek, színházi gyakorlatnak, közönségelvárásnak. Ezt az alkotói attitűdöt ma posztmodernnek tekinthetnénk, de akkor mindenkit zavarba ejtett.

Kecskeméten az új vezetők bemutatódömpinggel akarták bizonyítani színházi rátermettségüket és igazolni új színházi szemléletüket. Ha már Kodály városába csöppentek, bemutatták a Háry Jánost – kisiskolásokkal. A csillogó-villogó kiállítású színpadon a kalocsai hímzésű ruhákban pompázó gyerekek csapnivaló teljesítményt nyújtottak – csak a papák-mamák, iskolatársak és ismerősök örülhettek, a produkciótól várt hazai és külföldi áttörés természetesen elmaradt. Két fiatal rendező, Vándorfi László és Gágyor Péter kapott lehetőséget a bemutatkozásra: Vándorfi Lorca- és Blok-egyfelvonásosokat vitt színre, Gágyor a Kocsonya Mihály házassága című népi farce-ot. Madaras József a változatosság kedvéért egy Hernádi-opuszt rendezett: a Királyi vadászatot Bessenyei Ferenc, Kozák András és Drahota Andrea vendégszereplésével (a fővárosi sztárszereposztás ellenére az előadás érdektelenségbe fúlt), míg Jancsó (s hat rendezőtársa!) egy Lüzisztraté-parafrázist (Jöjj délre, cimborám!) mutatott be, amelyben a meztelenség és a jobb, de inkább rosszabb viccelődés jelentette a vonzerőt, amelynek hatását viszont sikerrel semlegesítette a szerkesztetlenség meg a kidolgozatlanság.

A második félév teljesítménye sem volt különb, s Jancsóék alig több mint egy év után távoztak a városból. Romokat hagytak maguk után.

Az ország másik felében, Zalaegerszegen is színházfoglalásra került sor, de ott ez egyben színházalapítás is volt. A megye és a város közönsége el volt kényeztetve, hiszen jó társulatok (például a kaposvári) játszottak ott rendszeresen, de már régóta saját színházat szerettek volna. Pozsgay egyik vívmánya volt, hogy néhány vidéki városban (Eger, Nyíregyháza, Zalaegerszeg) megteremtette az önálló társulatok létrejöttének feltételeit. A zalai városban rekordgyorsasággal alakították át a szakszervezeti művelődési házat színházzá, s igazgató-főrendezőnek azt a Ruszt Józsefet hívták meg, aki híres volt arról, hogy újra meg újra társulatot verbuvál maga köré. Ezt tette ott is, és frissen végzett színészekből, a szegedi s más vidéki színházakból hívott idősebbekből alakította meg együttesét.

A Hevesi Sándor nevét felvevő színház egy előévad utáni hivatalos létét Az ember tragédiájával kezdte. A Madách-bemutatót nem a protokolláris esemény tette nevezetessé, hanem az, hogy Ruszt koncepciója új alapokra fektette a Tragédia-interpretációt. Nála a dráma középpontjába Lucifer, egy mai, ballonos értelmiségi kerül, aki szembeszáll az Úrral, a hatalom képviselőjével. Ez még nem teljesen új gondolat, de az már igen, hogy Ruszt úgy próbálta áthidalni minden Tragédia-értelmezés fő ellentmondását – már tudniillik azt, hogy a keretszínek és a történelmi példázatok sem a szerepek szintjén, sem dramaturgiailag nem illeszkednek –, hogy minden színben felléptetett egy az Urat képviselő szereplőt, aki mindig közbeavatkozik, amikor Ádám kikerülne az Úr fennhatósága alól.

A rendező másik ötlete az volt, hogy Ádám szerepét megsokszorozta, azaz a keretszínek Ádámja mintegy kívülről szemlélte majdani botladozását. Ennek érdekében az egyes történelmi színekben más-más színész játszotta Ádámot, de az ős-Ádám is beleszólhatott a jelenetekbe, vitázhatott másik (történelmi) énjével. Ruszt rá jellemző módon igen erős metaforákat használt, és számos megoldásában amatőr színházi múltjának eredményei is megjelentek.

Az előadás lényegét tekintve szertartásszínházi lett. (A keretszínek templomi rituálét idéztek, az Úr kezdetben bíborosként, a végső jelenetben falusi káplánként jelent meg, s ez újabb adalékot adott a hatalom természetrajzához, hiszen a megtért emberpárt egy leereszkedő paternalista Úr ölelte keblére.) Az előadás lelke Gábor Miklós hallatlanul modern Luciferje volt; a színész a hívő s kétkedő, a gondolkodó, a jobbítani akaró, de a hatalommal szemben törvényszerűen alulmaradó értelmiségi prototípusát alkotta meg.

Szintén egy magányos „hősnek” a hatalom elleni huncut fellépése tette többrétegűvé és többértelművé a Katona József Színház bemutatóját, Spiró György Az imposztorát, ami Major Tamás jutalomjátékának íródott. Az orosz megszállás alatt élő Vilna csapnivaló lengyel színházi együttese látja vendégül a kor hírességét, Boguslawskit, a varsói színészt, rendezőt, igazgatót, aki pénzzavarát enyhítendő vállalja a fellépést. A Tartuffe-öt tűzik műsorra, próbálják a darabot, s Major-Boguslawski mesteriskolát tart darabértelmezésből, Moliere-ből, bizonyítva: még kisebbségben sem csak az anyanyelviség igazolhat egy bemutatót. Az előadás végén az oroszokat dicsőítő „boldog véget” Boguslawski egy cinikusan gonosz, de hatásos csellel meghiúsítja, felmagasztosul, dicsősége teljében eltűnik, ám ottléte mint legenda erőt ad a társulatnak, a közönségnek, s a hatalom is szemet huny, hisz mi mást tehet, mint jó képet vág a felsüléshez.

A Katona társulatának majd minden tagja színen volt, s mindenki a legjobbját nyújtotta. De a nagy eseménynek Major tündöklése és sziporkázása számított. Róla (is) szólt a történet. Sokáig úgy tűnt, ő és Boguslawski egy. Aztán készült más előadás is Az imposztorból, s bebizonyosodott, hogy nem csak a Katonáé tekinthető autentikusnak. Játszhatta Szoboszlai Sándor (Veszprémben) vagy Ács Alajos (Kolozsvár) Boguslawskit, a darab a különböző korszakokban változatlanul aktuális maradt. Bizonyítva, hogy nemcsak konkrét aktuálpolitikai áthallások tehetnek élővé egy drámát, hanem a mindig érvényes morális aktualitás is.

• Beszélő évek – 1983