Varga Balázs

Nyomtatóbarát változat

Dokumentarizmus, esztéticizmus, experimentalizmus. Három út, három stílusiskola a hetvenes évek közepéről. Mindhárom a válságba került fikciós formák megújítására törekedett, és az experimentalizmus kivételével át is ütötték a hagyományos filmkészítés kereteit. A hagyományos történetek ugyanakkor a groteszk és a szatíra segítségével lendültek túl a megunt sablonokon. Az ekkor pályára lépő generáció javarészt a dokumentarizmus igézetében indult, olyan alkotók is, akiknek a pályája azóta másfelé kanyarodott (Jeles András, Fehér György, Gazdag Gyula, András Ferenc). 1975-ben mutatták be a később budapesti iskola névre keresztelt dokumentum-játékfilmes irányzat iskolateremtő darabját, Dárday István Jutalomutazását. Dárdayék igaz történetet vittek filmre, nem színészekkel, de nem is azokkal az emberekkel, akikkel megtörtént.

Az Úttörőszövetség angliai jutalomutazásra akar küldeni 13-14 éves, lehetőség szerint munkásszármazású, jó tanuló, példás úttörőéletet élő és zenélni tudó gyerekeket. A járási titkár nagy nehezen rábukkan egy falusi fiúra. Sebtiben összekapják a falu és az iskola vezetőit, a szülőket a földekről hozza be a fekete szolgálati autó. A házaspár megszeppenve hallgatja a nagy megtiszteltetés hírét, és aláírja a papírt, de az anya hamar visszakozik: félti a fiút a hosszú távolléttől, attól tart, hogy csak megrontaná családi életüket ez a jutalomutazás. Hosszú, szomorú viták után sikerül a férjét is meggyőznie, így hát Tibi helyett végül egy másik család leánykája kerekedhet útnak.

A forgatás során csak a szituációkat határozták meg, a párbeszédeket azonban a szereplők saját maguk alakíthatták. A módszer kulcsszava a hitelesség volt, mégpedig egyszerre szociológiai és emberi hitelesség. Ez az elem, az emberi tényező teszi ezeket az okos, higgadt és megnyugtatóan eseménytelen dokumentarista filmeket ma is elevenné. A Jutalomutazás megdolgoztatja nézőjét, mert a moccanatlan felszín, a rövid párbeszédek mögül váratlanul villan elő a sorsok, figurák feszültsége. A főszereplő fiú alig beszél néhány mondatot, igaz, nem is nagyon kérdezik. Miközben szülei egymást győzködik, ő csak átsétál az udvaron, szótlanul rugdossa a port. Nem szól közbe, neki itt nincs szava. Osztálytársainak sem kommentálja a történetet. Az események csak úgy megtörténnek, és leginkább az arcokból, tekintetekből olvashatjuk ki, melyik szereplő hogyan éli meg a történetet. Vagy nagyon formálisak a helyzetek (a magyar dokumentarizmus igencsak jeleskedett a bürokrácia ostoba labirintusának, mechanizmusának feltárásában), vagy a belső, kimondatlan érvek döntenek el mindent. A hitvesi ágyban félszavak, mély pillantások, simogatások „vitáznak”, érvelnek a cirkalmas körmondatok helyett. Egyszerű történet, nem drámai nagyjelenetekre épül, hanem tétova gesztusokra, ellesett pillanatokra, szótlan egymásranézésekre. Dárdayék nem ítélkeznek és nem ironizálnak. Nem karikírozzák a bikkfanyelvet beszélő, darabos, ügyrendek és irodai rítusok közé szorított hivatalnokokat, és nem adnak igazat az iskolázatlan, a fiút a falu határain túl kezdődő idegen és ismeretlen világtól féltő szülőknek sem.

A Jutalomutazás 1975-ben a mannheimi fesztiválon kapott nagydíjat, Mészáros Márta Örökbefogadása pedig Berlinből hozta el az Arany Medvét. (Díjak tekintetében jó év volt 1975: a Macskajátékot a legjobb külföldi film Oscar-díjára jelölték. Fábri Zoltán amerikai koprodukciós Pál utcai fiúkja óta először történt ez meg magyar filmmel.) Mészáros Márta munkái külföldön rendre nagyobb visszhangot keltettek, mint idehaza. Egy rendezőnő Kelet-Európából, aki markáns női filmeket készít – ez komoly újdonság volt. Főhősei erős akaratú, olykor a konokságig akaratos figurák, akik szabad, független életre törekednek, de nem a férfiak ellenében, hanem saját igazságuk, szuverenitásuk jegyében. Az Örökbefogadás a korábbi munkákhoz hasonlóan női történet, kevés eszközzel dolgozó dokumentarista dráma. Hétköznapi konfliktus, egyszerű helyzetek sorozata. Egy középkorú asszony, akinek szeretője nem akar elválni és nem akar házasságon kívüli gyereket sem, lassanként összebarátkozik egy intézeti lánnyal. Segít neki, hogy férjhez mehessen, majd a film végén ő is elhatározza magát, és örökbe fogad egy intézeti kisgyereket. A visszafogott színészi játék (Berek Kati és Szabó László mellett javarészt ismeretlen arcok, „natúrszereplők”) és a fényképezés a természetesség erejével hat. Személyes ügy, privát történet, minden direkt politikai üzenet nélkül. Talán a rendezőnő legjobb filmje ebből a korszakból.

Holnap lesz fácán. Sára Sándor groteszk-szatirikus parabolája Páskándi Géza írása alapján készült. Egy világtól elzárt dunai szigetre csendes, békés vakációra érkezik a fiatal értelmiségi házaspár, ám pillanatokon belül kiderül, hogy ezt a térképen nem található helyet rajtuk kívül még jó néhányan kinézték maguknak. Csapatostul tódulnak az emberek a béke szigetére, már-már káosszal fenyeget ez a folytonos nyüzsgés, amikor feltűnik a színen Kozma, aki rendet vág az anarchiában, közösséget épít a zabolátlan nyaralókból. Telibe talált karakterek és átütő színészi játék, részletszépségek kavalkádja a Holnap lesz fácán. Lohinszky Loránd flegmatizmusa, Szirtes Ádám joviális abszolutizmusa, Szegedi Erika és Hernádi Judit apró villanásai – megannyi remekbeszabott figura. Csak épp a film nem áll össze ezekből a karakteres jelenetekből, pajzán ötpercekből és fanyar gegekből. A groteszken elrajzolt helyzetek és karakterek mellett erőltetett részek is becsúsznak.

Böszörményi Géza filmje, az Autó, szerelmi történet, egy postáskisasszony románca, aki francia nagybátyjától autót kap ajándékba. Némi baráti segítséggel sportkocsi lesz a rozsdamarta járműből, hősnőnknek már csak vezetni kell megtanulnia a sármos oktató segédletével. A film végére az autó is, a kialakuló kapcsolat is totálkáros lesz. Eva Ras fanyar bája már az Álljon meg a menet!-ben is meggyőző volt, most újfent remekül csetlik-botlik az epizódok sorában. Mindennek ellenére az Autó belefut a banalitások és az érzelmek csapdájába, ezúttal csak messziről kerülgeti az előző film, a Madárkák keserédes iróniáját.

Bacsó Péter szatírája, az Ereszd el a szakállamat! hőse az Elhajlásvizsgáló Hivatal kétbalkezes fiatal mérnöke, aki egy csinos leány kedvéért a magyar történelem nagy forradalmárainak nyomába lép: szakállt növeszt. E külsődleges ismertetőjegy féltékeny főnökeinek párharcában is komoly szerepet kap. Hősünket szakállánál fogva vezetik, egyre abszurdabb helyekre és helyzetekbe rángatják, a súlyosodó káosznak csak a bonyodalmakat elindító, majd eltűnő lányka váratlan felbukkanása vet véget. Bohózati elemek tarkítják a közéleti visszásságok gúnyrajzát, felemás és mesterkélt azonban a történet ahhoz, hogy könnyesre kacagjuk magunkat saját görbe ábrázatunkon.

Kardos Ferenc, akinek a nevéhez egyik legkiválóbb szatirikus parabolánk, az Egy őrült éjszaka kötődik, egészen új műfajba vágott. A Hajdúk a történelmi kalandfilm műfaját igyekszik új köntösbe öltöztetni. Bocskai István megbízatására egy marhacsordát terelnek keresztül a filmen és a három részre szakadt országon. Az antiromatika itt-ott naturalizmusba csúszik, de a Hajdúk így is úttörő kísérlet: a kelet-európai western (kritikusok által easternnek nevezett) műfajának első magyar darabja. Djoko Rosic itt kezdi markáns vendégszereplését a magyar filmvásznon.

Furcsa történelmi filmet készített Lányi András a Balázs Béla Stúdióban. A Segesvár ironikus parabola a mítoszépítésről. Tizennyolc évvel a forradalom után játszódik, amikor a kiegyezés előtt álló hatalom megpróbálja rekonstruálni, azaz saját képére, céljainak megfelelőre formálni 1848/49 emlékét. A Segesvárt nem tiltották be, de nem is került széles moziforgalomba. A BBS-ben készült filmek ugyanis ekkoriban nem tartoztak „bemutatási kötelezettség” alá. Ez a sajátos kategória lényegében azt jelentette, hogy a cenzúra ugyan félrenézett, nem avatkozott be a film elkészítésébe, ám már eleve csak a szűk forgalmazás és nem nyilvános mozibemutató lehetőségét ígérte az alkotóknak.

A BBS-ben a korábbi évek dokumentarista hulláma után az évtized közepén a kísérleti szekció erősödött meg. Mindez alapvetően Bódy nevéhez fűződik, ő harcolta ki, hogy a műhely nyissa ki kapuit a társművészetek, az avantgárd mozgalmak előtt. A filmnyelvi sorozat, majd később a K3 (Közművelődési Komplex Kutatások) szekció Európában is egyedülállóan következetes és koncepciózus experimentáris filmprogramot dolgozott ki, aminek keretein belül – most csak az 1975-ös filmekből szemezgetve – megfért egymás mellett Maurer Dóra strukturális etűdje (Keressük Dózsát, Relatív lengések), Bódy Négy bagatellje, Jeney Zoltán Roundja vagy éppen Tóth János Study II.-je.

Ebben az évben halt meg Pasolini, értelmetlen, csúf halállal. Utolsó filmjével, a Salóval a felvilágosodás nagy történeteinek a végpontjára jutott, a szakadék legszélére. Arra a pontra, ahol rajta kívül kevesen jártak. (Torokszorító párhuzam: Fassbinder pályája is hirtelen és szintén egy vég-filmmel, a Querelle-lel ért véget.) Pasolini, Ferreri, Makavejev ekkoriban készült filmjeikkel (Salo, Nagy zabálás, Sweet Movie) azt feszegették, mit „bír el” a filmvászon, hogyan lehet a civilizáció botrányát képekbe fogalmazni. Eközben Tarkovszkij a Tükörrel belső utazást tett az emlékek és a tudat birodalmában. A Tükör kulcsfilm: a történetmesélés kötelmei alól felszabaduló filmforma, a lírai tudatfolyam, a belső elbeszélés nagy kalandja. Bunuel és Fellini szintén az álom, a képzelet, az élmények, emlékek valóságfeletti, szürreálisba hajló mozgóképeit készítik az évtized középe táján.

A hetvenes évek magyar esztéticizmusa az európai művészfilm manierista-tobzódó hullámának párja volt. Még 1974-ben mutatták be Jancsó Gyurkó-filmjét (Szerelmem, Elektra) és Makk Örkény-adaptációját (Macskajáték). Fábri Zoltán pedig filmre vitte Déry monumentális nagyregényét. A 141 perc A befejezetlen mondatból az év nagy kritikai sikere volt, mára azonban fakóbbak az értékei. Dekoratív, de nehézkes. Az idő szabad felbontására épülő modernista elbeszélőszerkezet gyakran megbicsaklik, és a Parcen-Nagy család széthullásának történetébe sűrített nagyszabású tabló nehezen áll össze a különböző epizódokból.

Gyöngyössy Imre filmje, a Várakozók, alaphelyzetét tekintve lélektani kamaradráma. Az özvegyen maradt anya három fia hazatértét várja a második világháborúból. Egyetlen társa, a dajka tudja ugyan, hogy mindez tévképzet, a fiúk meghaltak, mégsem tud véget vetni az ábrándnak. A szimbólumokkal, költői képekkel zsúfolt látványvilág, ahogy a rendező korábbi filmjeiben is (Meztelen vagy, Szarvassá vált fiúk), szétfeszíti a történet kereteit és kikezdi a lélekrajz hitelességét. Külön életet élnek a képek és más utat jár a pszichológiai dráma.

A Prés hideglelős parabolája és a Végül kimért drámája után Maár Gyula szabálytalan életrajzi filmet rendezett. A Déryné, hol van? az élettörténet felmondása helyett az öregedő színésznőről mesél. Déryné túl van már a csúcson. Nem a tudása kopott meg, a világ alakult át körülötte. Új, fiatal díva kapja a vezető szerepeket, másfajta játékstílus lesz divatos. A férj, Déry tizennyolc év után visszavárja feleségét, de az asszony képtelen belesüppedni a vidéki kúria fülledt unalmába. Három napot kísér végig a film, eseménytelen, apró történéseket. Csupa apró rezdülés, finomra csiszolt kis jelenet, lelkiállapotok sorozata. Irodalmias és színpadias, fátyolos, lebegő hangulatú film – a modorosságon innen. Elsődleges ereje a színészi és operatőri jutalomjáték. Törőcsik Mari hosszasan, lassan vonul a labirintusos belső terekben. Kevés szóval, ritka monológokkal teremti meg Déryné figuráját. Koltai Lajos kamerája szívesen bolyong a színház zegzugos épületében az aranyozott oszlopok között. Félhomályos terekben, lepusztult világban játszódik a történet, de a színárnyalatok, a zöldek, vörösek, mézbarnák nagyon élnek. Borongós, őszi hangulatba ringat a tempó, finoman beleborzongunk a magányba, és egyszer csak arra riadunk, hogy a végén mindenki eltűnik a békésen szitáló ködben. Itt nincs sárvilág, csak otthonos tespedés, nincs lelkizés, csak halk melankólia. Tizenöt centivel a föld fölött lebeg a történet, és ha nem is mar az elevenbe, az év legszebb filmje.

• Beszélő évek – 1975