Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

A címben használt, egyházi körökön túl kevéssé ismert kifejezés megértéséhez le kellene emelniük könyvespolcukról az idegen szavak szótárát. Hogy e csekély fáradságot is megtakarítsam kedves olvasóimnak, elárulom, hogy evangelizálás alatt az evangélium térítő szándékkal való átadása értendő. Az első evangelizátorok az apostolok voltak. Kései, kevésbé egyértelmű, amerikanizált megfelelőjük például Billy Graham, akit a közelmúltban a Népstadionban honfitársaink százezrei vagy milliói láthattak.

Az a szerencse ért, hogy a nyáron részt vehettem Manilában egy nemzetközi egyházi konferencián, melynek témája az említett evangelizáció kérdése és a keresztyénséget érő kihívások ügye volt. Gondolom, felvetődik önökben is, hogy a szervezők (többségükben amerikaiak) miért ezt a szigetországot választották. Többféle felelet is fölvetődhet. A Fülöp-szigetek Ázsia egyetlen teljesen keresztyén országa. Azután feltehetően célszerűnek látszott a legnagyobb földrész az evangélium terjesztésében játszott egyre jelentősebb szerepének támogatása. Gondolom, az is figyelemre méltó, hogy ez a Magyarországnál háromszor nagyobb, több mint hétezer szigetecskére tördelt s közel hatvanmilliós ország meglehetősen olcsó is. Természeti kincsekben igen gazdag, mezőgazdasága is említést érdemel, mégis a hallatlanul nagy korrupció és a nemzeti vagyon jelentős részét birtokoló néhány család mohósága következtében fájdalmasan szegény. A főváros utcáit róva az egzotikus növények bódító illatában József Attila jutott eszembe: „…nagy, álmos dzsungel volt a lelkem / s háltak az uccán…” Manilában nemcsak a külvárosban, hanem a legfontosabb sugárutak mentén is hálnak az utcán. Tízezrek élnek guberálásból és százezrek csupán erkélyek alatt, vízóraaknák vagy szeméttárolók menedékében hajthatják álomra fejüket. Láttam eső elől szemétkonténerbe rejtett csecsemőt. Mondhatom, meglehetősen nyomasztó volt a légkondicionált, első osztályú ellátás, melyet a rongyos, éhes kis filippinók kéregető, üzletelő sorfala között közelíthettünk csak meg.

Sokat elárul egy nép körülményeiről és lelkületéről, hogy milyen szobrokat, emlékhelyeket létesít. Egyik szervezett városnéző utunkon jutottam erre a világosságra. Manilában nem láttam dicső hadvezérek állóképeit, csak mártírjaik bronzzá dermedt szabadság- és hazaszeretetén boronghattam. De jelentős látnivaló az amerikai katonai temető is, melyben közel negyvenezer, a sziget japánoktól való visszafoglalása során elesett katona alussza örök álmát a vastag gyepszőnyeg és a katonásan egyforma fehér márványkeresztek vagy hatágú csillagok alatt. A búsan hömpölygő, szakadatlan harangjátékban a fejfák közé sétáltam, s itt-ott féltérdre ereszkedve betűztem az efféle neveket: John Dudas…

De nem Maniláról akartam írni, hanem a Lausanne II. konferenciáról. Az elnevezés onnan ered, hogy 1974-ben ebben a svájci városban gyűltek össze az evangelizáció „szakemberei”, hogy Jézusnak a Márk evangéliuma utolsó soraiban olvasható misszióparancsáról elmélkedjenek. Szomorúan állapították meg, hogy mindeddig nem hirdettetett az evangélium „minden teremtésnek”. Elhatározták, hogy megteszik mindazt, ami tőlük telik. S most tizenöt év múltán, összegezni akarták az eredményt, hogy új célokat tűzhessenek ki az ezredfordulóig. A különféle challenge-ek – mint urbanizáció, szegénység, hagyományos erkölcsök eltűnése stb. – közül a nem keresztyén nemzeti vallások és ideológiák fokozódó türelmetlensége jelenti az egyik legnagyobb gondot. A mohamedán országok lassan teljesen bezárkóznak. A halállal való fenyegetettség egyre gyakoribb felhő a keresztyének fölött. Külön szekciót létesítenek az ún. „üldözött egyházak” részére. A szocialista országok mindegyikének, s köztük Magyarország képviselőinek is itt jutott szék. Kicsit mulatságos és jellemző is volt, hogy ebben a csoportban is amerikaiak tartották az előadásokat. Az imént a szocialista országok mindegyikéről beszéltem. Nem érkeztek azonban küldöttek Kubából, Kínából, természetesen Albániából, Észak-Koreából és Vietnamból sem. Utóbbi helyről állítólag a kultuszminiszter halála miatt nem tudtak repülőgépre szállni, ugyanis nem volt, aki aláírja az útleveleket. Romániát és Bulgáriát egy-egy személy képviselte. A nagy tapssal fogadott hatvanfős szovjet delegáció négy nap késéssel, sok hatósági huzavona után foglalhatta el helyét. Néhány nap múlva kiszivárgott, hogy kik közülük az „állami fülek”. Egyik oldalam felől ugyanis egy rövidnadrágos, porcelánfogaival gumit puhító amerikai baptista lelkésszel váltottam néhány kevéssé följegyzésre alkalmas szót, majd ellenkező irányba fordulva egy orosz ortodox lelkészbe ütköztem, aki talpig feketében és régi ezüstben érkezett. Mint kiderült, négyen, ortodoxok, ügyes fogással elszakadtak a többségtől, s kis kerülővel időben landoltak Manilában.

Gleb Jakunyin és George Edelstein pópák nevét ismertem már az üldözött egyházak sajtójából. Mindketten szakértőnek számítanak az állam és az egyház közötti rendezett, sőt felhőtlen viszony kérdésében – éveket töltöttek különféle börtönökben. Igaz, Gorbacsov napjainkra szabadon engedett minden lelkiismereti foglyot, ám a lelkészek attól tartanak, hogy egyelőre nem fogják a komor épületek köveit családi házak építése céljaira értékesíteni.

Edelstein szerint ahhoz, hogy a szovjet egyházpolitikáról világos képet nyerjünk, a forradalomig kell visszatekintenünk. Az új rendszer első tíz évében a polgárjogi értelemben üldözött egyházon belül a hatalom igyekezett kiépíteni az ún. „forradalmi egyház”-at. Az ortodox egyházban ismert a házasságban élő fehérpap és a magányosságot választó feketepap fogalma. Mellettük most megjelent egy másfajta viszonyt létesítő réteg, a nép által vöröspapnak elnevezett csoport. Az állam utóbbiakat anyagilag is támogatta, átütő sikert azonban annak ellenére sem ért el, hogy a többi lelkészt üldözte, bebörtönözte vagy éppenséggel megölte. A pópák lelkükben szabadok maradtak, hűségesen ragaszkodtak az egyház ez idő szerint szétrombolhatatlannak tűnő belső rendjéhez.

1926-ban a messze északon, a szolovjecki táborban drótkerítés mögött sajátos „zsinatot” tartottak a bebörtönzött ortodox lelkészek. Itt, a Fehér-tenger partján született az a mindmáig csupán külföldön publikált dokumentum, amelyet Edelstein az elmúlt hat évtized legértékesebb egyházi iratának ismer.

„Az egyházat egyértelműen el kell választani az államtól – írják a láncra vert püspökök. – Együtt kell élnünk, noha nincs közös világnézetünk, erkölcsünk vagy általában közös nevezőnk. Szavunkat adjuk, hogy nem leszünk ellenforradalmárok, de forradalmi egyház sem. Mivel nincs jogunk bírálni az állami vezetés döntéseit, szolgálni sem kívánunk neki.”

Az ortodox egyház akkori feje. Szergej metropolita a számára kéretlenül biztosított nyugalom hatására, a CSEKA ösztönzésére egy másik pásztori levelet fogalmazott. „A ti örömötök a mi örömünk, és bajaitok a mi bajaink…” kezdősoráról ma „Örömdeklarációnak” nevezik ezt az iratot, mely bőségesen ígér az állam felé hűséget. Az egyházpolitikai fordulat alapvető dokumentuma lett.

– Ez az alapvető hűség a mi nagy nyomorúságunk – mondja keserűen Edelstein lelkész. –
Kormányunk folyamatosan hibás döntéseket hoz, olykor kegyetleneket. De mi megfogadtuk életre-halálra, hogy hűségesek leszünk. Lemondtunk hát az egyház elemi kötelességéről, hogy a nemzet lelkiismerete legyünk. Püspökeink azt hitték, hogy így és nekik kell megmenteniük az egyházat. De nem a püspök, hanem Krisztus a mi oltalmunk. Nem mi védhetjük meg az egyházat, hanem annak Ura szabadít meg bennünket a közösség testén belül. Itt van lapításunk tragikus szemléltető képe az afganisztáni eseményekben. Kilenc évig tartott ez a rettenetes, értelmetlen, szégyenteljes háború. Püspökeink egyetlen szóval sem tiltakoztak. Elszigetelt eset volt a világi Szaharov megszólalása a Népi Tanácsban. Nehéz beszélnem azokról a szolgálatokról, mikor hazahozott kiskatonákat temettem. Senki sem tudta, mi van a koporsóban. Egy testrész, egy marék véres föld vagy ruhafoszlány? Soha nem felejtem az anyák tekintetét. Minden alkalommal fel kellett tennem a kérdést: Miért, kinek vagy minek az érdekében halt meg ez a fiú? Nem utazhattam külföldre, nem publikálhattam. Így csak a temető jajgató csendjében kiálthattam el közös fájdalmunkat.

– Újra meg kell találnunk a hangunkat. Nem tehetünk mást és értelmetlen is a hallgatás. Tapasztalatunk az volt, hogy ha csendben maradtunk, csupán ütöttek. Ha védekeztünk, megöltek. Ha letérdeltünk előttük, akkor legalábbis bebörtönöztek vagy munkatáborba száműztek. Az egyetlen megnyugtató megoldás tehát az volt, ha a félelmet legyűrve, nyíltan kimondtuk, amit éreztünk. Mit használt Szergej tudatosan gyakorolt „csendes, lelki” magatartása? 1939-re Sztálin kegyetlen üldözése következtében az egyház csaknem teljesen megsemmisült. Írják, hogy 1940-ben háromezer templomunk volt. Az épületek álltak, de más rendeltetéssel, és ebben a számban benne foglaltatnak a Lengyelországban és a Baltikumban elfoglalt területek egyházi épületei is.

Íme, az evangelizáció jövőjéért rendezett konferencián, alighogy megismerkedik egymással két kelet-európai lelkész, máris közös bajaik gyökerén csikordul ásójuk. A közelmúlt egyházpolitikai taktikájáról is szinte szó szerint azonos véleményt cserélhettünk. Szóba kerültek például Billy Graham látogatásai az ún. kommunista országokban. A Szovjetunióban tett útján a neves amerikai egy sajtókonferencián vállalta, hogy szócsöve legyen annak a rafinált szovjet állításnak, hogy az ország börtöneiben senki sem ül vallási okok miatt. Gleb Jakunyin a börtönújságból értesült az épületes eseményről, s amint tehette, szemügyre vette magát a fegyintézet mosdójának repedt tükrében. Semmi kétség, Gleb Jakunyin ortodox pópa elítélt megdöbbent szeme meredt vissza rá. Igaz ugyan, hogy a vádiratból csak az erre a vidékre született személy hámozhatja ki, hogy a vádlott igazi bűne a Krisztustól nyert megbízatás hűséges teljesítésének igyekezete volt. Graham, munkatársainak ügyeskedése nyomán, állami – vagy még inkább állambiztonsági – nyomásra prédikálhatott Moszkva legnagyobb ortodox székesegyházának szószékéről. Mivel a más felekezetűek számára ezt az ortodox kánonjog tiltja, óriási volt egyházi körökben a felháborodás. Sok ezren írták alá azt a levelet, melyben arra kérték a hitszónokot, hogy amennyiben nem gyakorol az eset felett nyilvános bűnbánatot, ne tegye többé a lábát a Szovjetunió területére. Választ azóta sem kaptak. A hatóságok ellenben Graham nyilatkozataira hivatkozva, feltétel nélküli lojalitást követeltek tőlük. Felháborodottan említették, hogy tudomásuk szerint az amerikai baptista lelkipásztor Bukarestben hasonló hatósági asszisztencia mellett prédikált a zsinagógában. Különösen ellenszenvesnek tartották a prédikátor szinte enyelgésnek ható bókjait a vallásüldöző hatalmasságok felé. Meggyőződésük, hogy bűn az evangélium terjedéséért ilyen árat fizetni. Hol udvarolt Krisztus vagy apostolai a hatalmasoknak azért, hogy az Üzenetet elmondhassák?

Graham magyarországi látogatásai hasonló modorban zajlottak. Mikor például díszdoktorrá avatták a debreceni református teológián, a hit bajnokának találta nevezni Kálvin kései magyarországi utódját, az akkori püspököt, akinek tevékenységében sem az Úristen, sem egyháza nem gyönyörködhetett, annál inkább a vallásellenes állami hatalmasságok. Becéző szavai úgy hatottak, mintha Kukorica Jancsi Iluska mostoháját harmatcsepptől tündöklő gyönge liliomnak nevezte volna.

Milyen challenge-ekkel kell szembenéznie itt Kelet-Európában az egyházaknak? Úgy vélem, a biblia idézetekkel alátámasztott hívő köntösbe bújtatott gyávaság, szolgalelkűség és kollaboráció volt a mi legfőbb ellenségünk. Vajon lesz-e hitele evangelizációnknak? Hogy is mondta Jézus a Hegyi Beszédben? „…ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.”

• Második világ