Tölgyessy Péter

Nyomtatóbarát változat

Nyitány


Október 17-én egyszerre került a képviselők asztalára a sarkalatos törvények tervezete és a népszavazást kezdeményező kétszázezer aláírás. Az ülésszak kezdetén Balla Éva (Szabad Demokraták Szövetsége) a politikai egyeztető tárgyalásokat elindító megállapodásnak és a törvény előírásainak megfelelően azt javasolta: fogadják el a sarkalatos törvényeket, de a népszavazás eredményének kihirdetése előtt ne tűzzék ki az elnökválasztást. Érveit a magyar országgyűlés meg sem akarta hallgatni. Dühös honatyák kaptak szót, s versengve dobálták sárral a népszavazás kezdeményezőit. Az ezen a napon különösen robbanékony Király Zoltán (függetlenek csoportja) élete legnagyobb sikerét aratta, beszédét minduntalan tapsorkán szakította félbe. A felforrósodott hangulatban az igazságügy-miniszter a bős–nagymarosi vitában bevált higgadt mellébeszéléssel mutatott a képviselőknek is tetsző tévutat. Egyszóval az első nap végén úgy tűnt, a másnapi határozathozatal megismétli az erőművita tragikomédiáját.

A tragikomédia hál’ istennek, végül is elmaradt. A történtek nyilvános kritikája ugyanis megfontolásra késztetett néhány képviselőt, akik a második nap reggelén emlékeztették társaikat, hogy nem hagyhatják figyelmen kívül kétszázezer választópolgár akaratát. A honatyák elhatározták, a jogi bizottság véleményét kérik. A kormányfő viszont, hogy elébe vágjon a bizottsági ülés kiszámíthatatlan eredményének, gyorsan összehívta a kormányt: találjon megoldást az indulatos képviselők és a higgadt igazságügy-miniszter keltette alkotmányos válság kezelésére. A jól nevelt jogi bizottság magától értetődően nem kezdte meg tanácskozását, hanem mind nyugtalanabbul várta a kormány bölcs eligazítását. A híresen jól értesült képviselők, egyre hangosabban, kormányválságról beszéltek. Másfél óra múltán megszólaltak az ülésterembe invitáló csengők. A miniszterelnök drámai hangon nem a lemondását jelentette be, hanem indítványt tett valamennyi napirendi pont megtárgyalására. Hiszen a döntéseket utóbb, ha hitelesítették a népszavazást kérők aláírását, módosítani is lehet. Később a kormány további engedményeket tett. A harmadik, negyedik napon már nem erőltette az elnökválasztás kitűzését. Ezzel a népszavazás és az elnökválasztás körüli válság, annyi kétség és viszály után, átmenetileg pontosan úgy oldódott meg, ahogy azt Balla Éva az ülésszak első perceiben már javasolni merészelte.

Alkotmánymódosítás

A népszavazásról folyó szócsaták közben az ország házában serényen folyt az alkotmányozás. A képviselők egyszerre voltak hiperaktívak és mélységesen passzívak. A honatyák módosító indítványok százait tárgyalták meg. Ugyanakkor a bizottságok rendszeresen, a teljes ülés pedig egy alkalommal határozatképtelennek bizonyult.

A módosító javaslatok sorát a közjogi kérdésekben illetékes – a törvény-előkészítésben egyébként folyamatosan részt vevő – miniszterhelyettes nyitotta meg. Javasolván a politikai egyeztető tárgyalásokon elfogadott, a kormány által megerősített törvényszöveg megváltoztatását több mint harminc helyen. A táncra való felhívás elhangzott. A jogi bizottság tagjai közül kevesen adták alább ezután féltucatnyi módosító indítványnál. Az egyezségbe foglalt törvényjavaslat hathatós védelmére sem a kormány, sem az MSZP, sem az Ellenzéki Kerekasztal aláírói nem vállalkoztak. Végül is a tervezet majd minden kötőszavát másikra cserélték fel, és bár itt-ott kétségtelenül javítottak a szövegen, de megszavaztak néhány súlyosan elhibázott formulát is. (Csak illusztrációképpen: alkotmányba iktatták a Polgári és Politikai Jogok – Románia és Csehszlovákia által is aláírt – Nemzetközi Egyezségokmányának határozatlan jogfogalmait, a hírhedt formulát, amely szerint az alapjogokat kizárólag az állam biztonsága, a közbiztonság, a közrend stb. érdekében lehet korlátozni.)

Választójogi törvény


Az alkotmányjogi vita szelíd szócsatái után a választójogi törvény tárgyalásakor elszabadult a pokol. A törékeny politikai kompromisszumon nyugvó választási rendszer gyökeres átalakításáért honatyák és honanyák sokasága szállt síkra. A magyar embertől idegen pártoskodást hangzatosan elutasító felszólalók a buszmegállók előbbre vagy hátrábbra helyezéséért szívós küzdelmet folytató képviselők hajdani szép világát remélték megvédeni. Kiderült: a Tisztelt Házban alig akad képviselő, aki megértette volna a modern parlamentarizmust és a többpártrendszert. Egyesek rendes, korporatív képviseleti formák bevezetését követelték, mások csupán régi választókerületük csorbítatlan megőrzését igényelték. Túlnyomórészt mégis az egyéni kerületek számát kívánták növelni, tudomást sem véve arról, hogy az abszolút többséges, illetve kétfordulós egyéni kerületi rendszerben az MSZP szélső esetben akár megsemmisítő választási vereséget is szenvedhet. A Belügyminisztérium képtelen volt ép érvekkel megvédeni a tervezetet. A helyzet abszurditása odáig fokozódott, hogy – felmérve az MSZP teljes vereségének veszélyeit – ellenzéki vezetők kérték a miniszterelnököt, hogy lépjen fel a kormány végre az eredeti javaslat mellett.

A választójogi vitában a magyar országgyűlés elemeire esett szét, mindenki hajtogatta a magáét, némi túlzással a 382 képviselő 382-féle választójogi törvényt akart elfogadtatni. A kiélezett polémia fényesen igazolta, hogy a helyi érdekek képviseletére rendelt országgyűlés, amelyet a felszólalók rendre ideálisnak ítéltek, teljességgel működésképtelen. Ez az országgyűlés pusztán a pártállam szavazógépeként működhetett, a képviselők saját magukon kívül nem képviselnek senkit sem, legfeljebb csupán mint szűkebb pátriájuk, szakmájuk kijáró emberei közvetítenek valamiféle kollektivitást. Az országot ez ideig nem az országgyűlés, hanem a nagy integrátor, a pártállam hatalmi gépezete fogta egybe. A pártállam széthullásával még világosabbá vált a parlament törpesége. Ez az országgyűlés egy másodpercig sem képes az ország kormányzására. Ezt az országgyűlést már a jövő évi költségvetés elfogadása után nyomban fel kell oszlatni, és még a kora tavasszal meg kell tartani a választásokat.

Végjáték


Az októberi ülésszak második menetében először az Állami Számvevőszék felállításáról és az elnöki, alelnöki posztok tizenkét évre szóló betöltéséről rendelkeztek. A parlamenti döntés a politikai egyeztető tárgyalások alapelvének súlyos megsértését jelentette. Az Állami Számvevőszékről szóló sarkalatos törvény ugyanis nem került a kerekasztal-tárgyalások résztvevői elé. Ugyanakkor a megállapodás előírta, hogy mindössze egyetlen alelnöki tisztséget lehet már most betölteni. A politikai egyezségek aláírói ismét hallgattak. Újra Balla Éva vetette fel egyedül a számvevőszéki intézmény felállításának ellentmondásait. A hazai viszonyaink között szokatlanul szakszerű előadás újólag süket fülekre talált, a szavazógép tovább működött.

Az egész ülésszakon szomorú volt látni, hogy az Ellenzéki Kerekasztal honatyái – talán a gödöllői Roszik Gábort kivéve – miként simulnak be észrevétlenül a magyar parlament szürkeségébe. A Magyar Demokrata Fórum ugyan hódoló küldöttséget menesztett a „feladataihoz felnőtt” parlamenthez, de megfeledkezett képviselői felkészítéséről. A közismerten mérsékelt Demokrata Fórum mindössze egyetlen – bár rövidesen visszavont – módosító indítvánnyal hívta fel magára a figyelmet. Raffai Ernő képviselő az alkotmányban kívánta rögzíteni az idegen csapatok magyarországi jelenlétének feltétlen tilalmát. De történtek még megdöbbentőbb dolgok is. Az alkotmánybírókat jelölő bizottságban a két néppárt – a Magyar, illetőleg a Kereszténydemokrata Néppárt – az MSZP-vel kötött szövetséget a többi ellenzéki párt jelöltjeivel szemben. Antoniewicz Roland ismert provokációja kapcsán a Magyar Néppárt elnöke hangulatot keltett a Szabad Demokraták és a Fidesz ellen.

Mint az előre várható volt a legélesebb viták ekkor is az elnökválasztás és a népszavazás ügyében folytak. Időközben befejeződött az aláírások hitelesítése, elkerülhetetlenné vált a népszavazás kiírása A kormányzó párt eredetileg egy időben óhajtotta megtartani az elnökválasztást és a népszavazást. Utóbb belátva, hogy ez botrány volna, inkább azzal próbálkozott, hogy közönybe fojtsa a népszavazást. Megváltoztatta például a kérdések sorrendjét és szövegét. Minden tiltakozás ellenére, teljesen törvénytelenül, a kérdéseket magyarázó – ténylegesen meghamisító – szöveggel bővítette ki. Az állampárt utódja az országgyűlés hozzájárulásával egyszerűen választási agitációra használta fel a szavazólapot és a népszavazásról szóló értesítőt. Az országgyűlés nem volt képes betartani az önmaga által hozott népszavazási törvényt, nem tudott eleget tenni a jogállamiság legelemibb követelményeinek sem.

A népszavazás kiírásával egyidejűleg az országgyűlés kitűzte az elnökválasztás időpontját is. Sőt az elnökválasztást megédesítendő, ugyanarra a napra rendelt el népszavazást az állami címer ügyében. Politikai számításból a hatalom nem a már biztosan megtartandó népszavazás, hanem a bizonytalan elnökválasztás napjára helyezte a címerről való döntést. Ha tehát nem lesz közvetlen elnökválasztás, a kormány az adófizetők kétszázmillió forintját pazarolta el, ráadásul ismét későbbre, legkorábban április 8-ra halasztotta az országgyűlési választásokat. A népszavazási törvény értelmében ugyanis az országgyűlési választások előtt három hónappal nem szabad népszavazást tartani. Amennyiben pedig ezért elhalasztanák a népszavazást a címer ügyében, a magyar nemzetet büntetik meg a régi címerrel, mert nem akart elnököt választani.

Az országgyűlés tehát látványos viták után módosításokkal ugyan, de megszavazta a politikai egyeztető tárgyalásokon megalkotott sarkalatos törvényeket. A szavazógombok megnyomásával a képviselők befejezték feladatukat. Következhet a népszavazás, majd a szabad választások. A pártállam parlamentjét aligha fogja bárki is visszasírni.

• A haza háza