Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az Országgyűlés szeptemberi ülésszakáról pénzügyi okok miatt nem tudósított az Országgyűlési Tudósítások. S ez aligha okozott különösebb zavart: szeptemberre az Országgyűlés ülésezése lényegében megszűnt esemény lenni. 1986–88-ban a parlamenti ülésszakok – a megelőző évtizedektől eltérően – fontos politikai üggyé váltak. Emlékezzünk rá, hogyan szavazták le először – az illetéktörvény politikailag közömbös módosításának kapcsán – a kormányt, majd hogyan lett valóságos politikai csaták színtere a „Tisztelt Ház” a családjogi törvénymódosítás, a kormányprogram vitája, a jogpolitikai határozat (ekkor korlátozták az Elnöki Tanács jogkörét), az oda-vissza ügyrendmódosítás vagy a vízlépcső ügyében. Emlékezzünk, hogyan vált a képviselők függetlenül gondolkodó és fellépő kis csoportjának tevékenysége fontos összetevőjévé annak az erjedésnek, amely a jelenlegi csendes forradalomba torkollott.

Mára azonban ennek vége. Amikor a Ház falain kívül nem folyt érdemi nyilvános politika, akkor felértékelődött a bent folyó – mai szemmel nézve fölöttébb óvatos – politikásdi. Mára, amikor megjelentek az országban a hiteles politikai szervezetek, amikor tízezrek élnek a parlamenten kívüli politizálás demokratikus rendszerekben szokásos formáival (aláírásgyűjtések, tüntetések, sztrájkok), amikor az autentikus politikai küzdelem a háromoldalú tárgyalásokon sajátos kvázi-parlamenti formát öltött (nem véletlenül éppen az Országház falai között), az Országgyűlés ülései szinte teljesen érdektelenné váltak. Hússztrájk, uránbányász-tüntetés után, az ellenzék hasadása és az MSZMP éles belső csatározásai közepette egyes képviselők még mindig helyi autóbusz-viteldíjak, felüljárók és vízdíjak tárgyában interpelláltak. Igazán érdektelenné azért vált az ülés, mert a fontos napirendek, a „sarkalatos törvények” ügyében a háromoldalú tárgyalásokon végezték el az érdemi jogalkotó munkát, s az Országgyűlésre szinte csak a jóváhagyás maradt.

Ez a .szinte” azért meghagyta a lehetőséget arra, hogy ha a vadászteremben aláírt megállapodást nem kérdőjelezik is meg a képviselőházi teremben, valamit azért hozzátegyenek vagy elvegyenek belőle, és ennek során megerősítsék vagy módosítsák azt a képet, amely négy év alatt kialakult erről az Országgyűlésről.

Mi történt végül is az ülésen? Előterjesztették, megvitatták és elfogadták az útlevélről és a kivándorlásról szóló törvényeket, a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosítását, és elfogadtak egy nyilatkozatot az 1968-as csehszlovákiai beavatkozásról. Emellett bevonultak az Országgyűlésbe az időközi választásokon megválasztott új képviselők, és hivatalosan is megalakult az „ellenzéki demokrata” képviselőcsoport.

Nem sok tere volt a képviselőknek arra, hogy a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításakor eltérjenek a háromoldalú megállapodástól. Annál tanulságosabb az, ami mégis történt.

A büntető jogszabályokkal kapcsolatban kétféle módosító indítvány kapcsán alakult ki érdemi vita. Horváth Jenő ügyvéd, aki már 1986–87-ben nagy harcokat vívott az Országgyűlésben és a büntetőeljárási törvény korábbi módosításakor is fellépett – akkor eredménytelenül – a gyanúsítottak jogainak védelmében, most több hasonló irányú módosító javaslatot terjesztett be. Ezek közül a legfontosabb a védő jelenlétének biztosítása volt a nyomozás során. Figyelemre méltó, hogy a jogi bizottság – mint már annyiszor – most is elvetette a módosító javaslatot, meghajolva a kormányzati funkcionáriusok érvelése előtt. Ami változott: Horváth Jenő mellett foglalt állást az ellenzéki képviselőcsoport két tagja, majd testületileg a független képviselőcsoport is. A plenáris ülésen azután elfogadták a módosításokat.

A másik vitakérdés a hatályba lépés időpontja körül alakult ki. Több „régi” képviselő lépett fel a hatályba lépés halasztása mellett, az anyagi, technikai feltételek hiányára hivatkozva. Itt az ellenzéki és független gondolkodású képviselőknek kellett megvédeniük a kormány előterjesztését, amely már a választások előkészítésének hónapjaira is hatályba helyezi az új szabályozást.

Az ülésszak másik érdekes összecsapása már a külügyi bizottság ülésén lezajlott, mégpedig az 1968-as csehszlovákiai beavatkozásra vonatkozó nyilatkozattal kapcsolatban. Sebők János javaslata ellen a Kádár-korszak egykori vezető funkcionáriusai léptek fel: az egykori külügyminiszter, az egykori bankelnök-helyettes, a SZOT, majd a Nőtanács egykori vezetője és az MSZMP egykori KB-titkára, majd KEB-elnöke. Szerencsére már a bizottságban is kisebbségben maradtak, a plenáris ülésről nem is beszélve. Jó tudni, hogy mindannyian nyugdíjban vannak már, de érdemes felfigyelni arra: mennyire gondosan válogatták össze annak idején az országgyűlési bizottságokat. Hiszen az eddigi Országgyűlésben az érdemi munka javarészt ezekben folyt. Emlékezzünk csak arra, hogy amikor Király Zoltán terjesztette elő néhányadmagával a néhány hónappal később hivatalos kormányprogrammá vált „demokrácia-csomagtervet”, a jogi bizottság azt egyhangúlag utasította el. Jó tudni, hogy az Országgyűlés, s vele a bizottságok hetei meg vannak számlálva.

A végnapjait élő régi mellett jelen volt az Országházban a születőben lévő új is. A négy újonnan megválasztott képviselő közül hárman is szót kértek a vitában. Általában is kiálltak az ellenzékiség jogáért, és konkrét kérdésekben is képviselték pártjuk álláspontját. Nem világos azonban: miért, milyen alapon nyilvánították máris zártnak az ellenzéki képviselőcsoportot? Vajon az MDF-hez nem csatlakozó Balla Éva, Benjámin Judit vagy Horváth Jenő, vagy éppen az MSZMP-tag Südi Bertalan vagy Tomsits Erika nem éppúgy elszánt harcosa volt-e a demokratikus megújulásnak az Országgyűlésben, mint – az 1985-ben hozzájuk hasonlóan népfrontjelöltként megválasztott – Bánffy György, Király Zoltán vagy Zsigmond Attila? Király Zoltán azt nyilatkozta: az EKA-nak – melytől nemrég még elhatárolta magát – most azt a részét tervezi képviselni, amely aláírta a megállapodást az MSZMP-vel. Ehhez persze joga van neki és frakciótársainak, de az ellenzékiségből és demokrataságból bárkit kizárni már nincs. Arról nem is beszélve, hogy ő ugyan népfrontjelölt volt, de az új képviselők közül Marx József és Roszik Gábor azoknak is jelöltje volt, akik most nem írtak alá.

Ám akár „ellenzéki demokratikusok”, akár csak „függetlenek”, a szeptemberinél nagyobb feladat vár ezekre a képviselőkre az őszi ülésszak folytatásakor. Míg ugyanis szeptemberben olyan törvényjavaslatokat tárgyalt a Ház, amelyekben a háromoldalú tárgyalásokon konszenzusra jutottak a felek, az októberi napirendi pontoknál nem ez a helyzet. Nemcsak a megállapodást alá nem írók, de az aláíró ellenzéki szervezetek is hangsúlyozták: kitartanak a munkásőrség feloszlatására, a munkahelyi pártszerveződés kizárására, a pártvagyon társadalmasítására irányuló követeléseik mellett.

Az alá nem író SZDSZ nevében Tamás Gáspár Miklós szólította fel a Fidesz és az SZDSZ által is jelölt két képviselőt: legyen szószólója az Országgyűlésben ezeknek az ellenzéki követeléseknek, és annak a korábban közös álláspontnak is, hogy csak a szabad választások után kerülhessen sor a köztársasági elnök megválasztására. De a hat aláíró szervezet is levelet intézett valamennyi képviselőhöz – megismételve ezeket a követeléseket. Az a körülmény, hogy a sarkalatos törvényekben a háromoldalú tárgyalásokon megszületett a megállapodás, nem zárja ki, hogy a képviselők az Országgyűlésben felvessék azoknak a biztosítékoknak a kérdését, amelyek nélkül a sarkalatos törvények ingatag talajon maradnak.

Ha ezt megteszik az ellenzéki és független képviselők, akkor újra előkerül a probléma: miféle parlament hozza a törvényeket? Mert szeptemberben csak az aktív kádárista kisebbség lépett fel a reformkommunisták és ellenzékiek konszenzusával szemben, amely ezt tette már tavasszal, az egyesülési törvény vitájában is. Most azonban olyan napirendi pontokról lesz szó, ahol a konszenzus hiányzik: az MSZMP mint egész elutasítja az ellenzék felsorolt követeléseit. Márpedig a jelenlegi Országgyűlésben – ha mint az egy évvel ezelőtti vízlépcsővitában láttuk, élesre fordul a dolog – elenyésző kisebbségben vannak azok, akik – mint azt az időközi választások megmutatták – a választópolgárok nagy többségét képviselik. Októberben tehát legitimitásból vizsgázik még egyszer az 1985-ben választott, 1989-ben kiegészült Országgyűlés.

• A haza háza