Igazán jó légkörű Pléh Csaba írása a Beszélő 1997. novemberi számában. Szinte minden sorát örömmel és azzal az egyetértéssel olvastam, hogy akár én is írhattam volna. Nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, hiszen Pléh Csabával néhány éve hosszú órákat beszélgettünk és értettünk egyet nyilvánosan a rádióban a magyar egyetemről, meg egyébként is annyi ügyben szoktunk évtizedek óta egyetérteni, hogy ez számomra nem számít se újdonságnak, se ünnepnek.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 30 hét
10 év 3 hét
10 év 7 hét
10 év 7 hét
10 év 8 hét
10 év 8 hét
10 év 9 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét