Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Valaki egyszer kitalálta, hogy vezetékes víz kell a Radnóti utcába is. Mert jönnek a fiatalok a városból, építkeznének, kell a komfort, fejlődik a falu. Az utca páratlan oldalán még alig laknak, a foghíjakat el lehet majd adni közműves telekként, villany már van, és így tovább. Csak egy kérdés volt, melyik az a Radnóti utca? Hát a Görbe utca. És az hol van? Ott, ahol ez és ez lakik a testületből, és bizony megérdemli, jó ember, családja is van. És különben is ő találta ki az egészet. Akkor jó, mondta mindenki, csináljuk.

Aztán kezdték beszedni a tízezer forintokat, amitől mindenkinek rosszkedve lett. Hogy erről szó sem volt. Van már két fúrott, karos kút az utcában, és egyébként is mindenkinek van saját, ásott kútja a portáján, minek fizessenek? Papp Terka, Hesz Jancsi anyósa azt mondta, hogy neki nem kell a vezeték, amennyi vízre neki szüksége van, annyit tud majd hozni ezután is a szomszédból. Onnan aztán nem, mondta erre Hesz Jancsi, aki a szomszédja is, a szemetet is odahordja az enyémhez, mikor nem látom, hogy elvigyék, mert sajnálja azt a száz forintot. De ha bele akarja fojtani magát, az más, arra áldozok, magyarázta később, mikor egy elmés szerkezettel kizárta az anyósát az udvaráról. De hát faluhelyen nem úgy megy ám a demokrácia. Az orvos végigjárta a házakat egy segéddel, és minden ásott kútra rátettek egy táblát, hogy NEM IVÓVÍZ, a karos kutakat pedig leszerelték, mondván, jön a vezeték, amúgy se működik egyik sem. Aki pedig vonakodott fizetni, annak hozzácsapták az összeget az adóhoz. Mifelénk rend van. Később megjelent egy erőgép, egy bódé, benne egy lomha-nagy, fekete szőrű ember, Tarcsai, a mérnök.

Nem volt ez az egész olyan bonyolult, Tarcsai sokáig ki sem jött a bódéból, csak bentről kiabált a gépkezelőnek, hogy innen indulsz, és úgy, ahogy szoktad. Az árok nem volt mély, a gyerekek ugráltak benne, meg a református pap, aki a falu történelmét írja már vagy harminc éve, és azt reméli, hogy valami igazi régészeti lelettel a semmitmondó történet valami szenzációs fordulatot vesz. Nem vett. Viszont finom, sárga homok került elő az árok mélyéből, ami nagy kincs errefelé, hordták is be az udvarokra, felszórni vele az eresz alját, tyúkok, disznók alá, a földes lakásokba, és persze a malterbe, aki már építkezett, vagy csak úgy, halomba, majd jó lesz valamire. Így aztán a csővezeték lefektetése után az a furcsa helyzet adódott, hogy az árkot nem volt mivel betemetni. Addigra viszont arra is fény derült, hogy Tarcsai nem is mérnök, csak munkavezető, de ez akkor már nem érdekelt senkit. Tarcsait a legkevésbé, ült a kis bódéjában, a mostani presszó helyén, és sört ivott, aztán ha rájött a szükség, ráérősen a bódé mögé sétált, és kilökte a gyíkot. Néha le is kuporodott, ha annak jött el az ideje, és úgy általában nagyon jól érezte itt magát.

Haladt a munka a maga módján, Végső Márton tiszteletes úr mindennap megjelent a helyszínen egy kis lapáttal, ásóval, ecsetet is hozott, amivel majd a csontokat fogja letisztítani, és egyszer szólt a gépkezelőnek, hogy óvatosan haladjon. Az erre nem mondott semmit, hanem letett mindjárt a tiszteletes úr lábára egy fél köbméternyi földet, tessék vigyázni, kiáltotta feleslegesen, mert addigra már a pap kézzel-lábbal igyekezett kifelé a homokból. Ezt mondtam, kiáltotta a gépkezelő, és még az is lehet, hogy röhögött. Fog ez menni, mondta Tarcsai, aki erre kijött a bódéból, akkor is, ha maga ott áll, ahol nem kéne, massza meg. Ki a lökött isten maga? Aztán hátrament, mert ideje volt.

A bódéban elfért egy kis ágy, egy lehajtható asztal a papírmunkához, egy vasszekrény, valamint Tarcsai, aki többnyire az ágyon feküdt, és a nyitott ajtón át az eseményeket figyelte. Események pedig alig voltak. A kiásott gödörben a pap tüsténkedett néhány égetni való kölyökkel, látta, hogy a parasztok reggelente elmennek valahová, biztosan a földekre, dolgozni, mások a buszhoz siettek, aztán egész nap csak néhány ember lézengett az utcán egyre lazább mozgással egyik házból ki, a másikba be. Ezek isznak, gondolta elégedetten, egész nap. Nyugodt hely. Aztán megszervezte a dolgokat, az egyik fiú cserélte az üvegeket a boltban, a másik szaladt a gépkezelő után, megnézni, hol jár, de hoztak otthonról bort is, kéretlenül, loptak pénzt, kolbászt, ami kellett, csak éppen nővére, elhanyagolt anyja nem volt egyiknek sem, pedig akkor már eladták volna neki az egész utcát. A nagyobbak addigra sorsára hagyták a papot az árokban, és a tohonya Tarcsaihoz pártoltak. Imádták a trágár beszédét, hogy nem csinál semmit, csak vakarja, utánozták a járását, és egy idő után ők is a bódé mögé jártak, ha kellett, ha nem. Nőket is próbáltak neki szerezni, aztán ahogy lenni szokott, hamarosan ez is megoldódott magától.

A mi utcánk volt valamikor a román határ, hogy mikor, azt a tiszteletes úr tudja pontosan, néhány itteni öreg csak arra emlékszik, hogy hol a magyar, hol a román zászlót kellett kitenni a házra. Onnan tudtuk, hogy románok vagyunk vagy magyarok, mesélte Kocsis bácsi a papnak a magnetofonba, de egyébre már nem emlékezett. Volt egy közöttük, aki pont úgy nézett ki, mint ez a Tarcsai, jutott eszébe később, de hogy az illető román volt-e vagy magyar, azt nem tudja. Az is lehet, hogy orosz, mondta egyszer, vagy német, járt erre már mindenki. Kocsis bácsi fia meghalt a háborúban, itthagyta a feleségét, a gyerekkel, Esztikével. Sokat gondolkoztam a dolgon, hogy mitévő legyek, hogy jó legyen minden, meg ez a kis valamink se nagyon menjen szét, magyarázta Kocsis bácsi a papnak, aztán minden jóra jött, meghalt az asszony. És, kérdezte a tiszteletes irtózva, mert nem fogta fel, hogy mi ebben a jó. Kocsis bácsi elmagyarázta, mennyi előnye volt annak, hogy utána elvette a fia feleségét, de csak úgy, hangsúlyozta, nem esküdtünk össze, Aranka nem tartozik a családba, idegen, így aztán minden az Esztikémé lesz majd. A pap hallott már valami legendát a Kocsis család furcsa életéről, micsoda fertő mindenütt, gondolta akkor megrendülten, és egy pillanatra elveszett előle a világ.

Esztike szépen nőtt, gyarapodott, kicsit duci, de eleven, pajkos lánnyá serdült, és tizennégy éves korában, egy pénteki napon szólt, hogy ő vasárnap férjhez fog menni. És gyereke is lesz. Kocsis bácsi más véleményen volt, és leakasztotta a borotvaszíjat, de Esztike vasárnap mégis elment azzal a fiúval valahová, és egy hét múlva került elő azzal, hogy ő éhes. Később egy másik fiúval barátkozott, aztán egy harmadikkal, utána pedig már nem is lehetett tudni, hogy kivel. Csak kérője nem akadt olyan egy sem, akire rá lehetett volna bízni. Néha eltűnt napokra, aztán fáradtan, éhesen került elő, aludt sokáig, aztán kezdte elölről. Kocsis bácsi verte, ütötte, de azt is belátta, hogy ő itt a természet ellen nem tehet semmit. Akkor is elkezdett gondolkozni, törte a fejét napokig, aztán úgy döntött, hogy ezt a dolgot már nem tudja vállalni. Nem a korom miatt, dehogy, magyarázta a feldúlt tiszteletesnek, hanem mert még él az anyja. Azzal mit csináljak?

Esztike postaforgalmi iskolát végzett, ami majdnem főiskola, egy fiú kedvéért mégis inkább a Műszergyárba ment dolgozni. Onnan küldték el az első hullámban, valami fegyelmi ügy miatt, úgy tudják, éjszakai műszakban a gyárügyeletes diszpécser paráznaságon kapta. Hesz Jancsi részleteket is tud. Azt mondja, Esztike rilzánnal festett, ami annyi, hogy a felmelegített vasat bele kell mártani egy kádban lebegtetett festékporba. Hesz Jancsi nagy átéléssel mutatta be, miként hajolt Esztike a kádba, hogy a munkáját végezze, valami tekergő meg mögé került, ami a birkózásban két pont, itt viszont fegyelmi lett belőle. Az illető, aki nem bírt magával, bevallott mindent, Esztike viszont végig tagadott. A jegyzőkönyvet végül azzal zárták, hogy lehet, hogy mikor behajolt a kádba, történt vele valami, de ő nem vett észre semmit.

Kocsis bácsi idős kora ellenére gyors észjárású ember, aki úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak. Mikor letették Tarcsai bódéját a háza, kerítése elé, rögtön tudta, hogy itt előbb-utóbb fizetni kell. Nem bánta. Az ásott kútjában tizenhat gyűrű volt, ők mégsem ittak belőle, csak a jószág, mióta az asszony belehalt. Jobb lesz ez így. Néhány nap múlva észrevette, hogy az az ember a bodegából odajár vizelni az ő kertje tövébe. Oda is piszkol. Tűrte egy darabig, aztán eszébe jutott valami. Szólt Esztikének, gyere csak. A lány lekísérte a kert aljáig, nem is sejtette, miről lehet szó, aztán csak bámult. Tarcsai éppen a bódé mögött, arccal feléjük végezte a dolgát, arrébb a pap vájkált a földben néhány gyerek segítségével, vagy húsz méterre dörgött a gép. Tarcsai nem látott semmit a bokroktól, ilyenkor amúgy is könnybe lábad az ember szeme, csak arra gondolt, amire ilyenkor kell, majd megrázta, mintha integetne valakinek, és eltette. Az öreg nem szólt, hagyta, hogy Esztike jól megnézzen mindent, aztán azt mondta, választhatsz. Vagy a pap, vagy pedig ez itt. Amit látsz. Sütött a nap, ilyenkor mindig nyár van, dalolnak a madarak, Esztike pedig nem tudott szólni semmit. Már választott.

• Kultúra