Skip to main content

Eltűnő Budapest

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás


a címe Lugosi Lugo László és Frankl Aliona fotókiállításának a Francia Intézetben.

Amióta egyre képzőművészibb a képzőművészet és irodalmibb az irodalom, nemcsak bizonyos témákat veszítenek el, de lassan magát a témát is. Kosztolányi Üllői úti fáinak, a Pál utcai fiúknak, Gelléri Óbudájának aligha van utóda a mai irodalomban, Krúdy Budapestjéről nem is szólva. A főváros és az elmúlás költői témáját mindinkább a szociográfia, az esszé, a tanulmány s az emlékezés veszi át – prózaibb módon. György Péter könyve (Utánzatok városa, Budapest) meg a nemrég indult kitűnő periodika, a Budapesti Negyed jó példái ennek. Fontos viszont, hogy egyik sincs meg fotó nélkül. Az előbbit ifj. Durkó Zsolt fényképei illusztrálják, s a negyedéves folyóirat számos képe közül a felülmúlhatatlan Klösz mester fotói sem hiányoznak. Vagy említhetném Lengyel Péter Búcsú című kötetét, édesapjának a harmincas évek Budapestjét felidéző felvételeivel. Lábass Endre meg egyenesen új műfajt kreált: fotó és szöveg együttesét. Mintha az irodalom belterjessé válásával párhuzamosan mint útjelzőhöz folyamodna a fényképhez, a látható, a tapintható felé. A budapesti fényképek immár jóval több mint százéves folyamának nincs olyan rangos képzőművészeti előde, ahogyan Krúdy Gyula klasszikusa a Budapestről szóló irodalomnak, hacsak a romantikus pest-budai kőrajzokat és metszeteket nem tekintjük azoknak. A fotó teremtette meg önmaga hagyományát. Lugó és Aliona képei magyar és egyetemes szálon is kapcsolódnak ehhez a tradícióhoz. A hazai szál mindenekelőtt az a hagyományos indíték, hogy a Várost fotózni kell. A harmincas évek szociofotója pedig szociografikus szemléletüket erősíthette. Elválaszthatatlan ettől Sander német foglalkozástípusainak és Brassai párizsi titkainak inspirációja. Ám Sander nagyon is a jelent dokumentálta, Brassai pedig bennfentesként ugyan, mégis az idegen szemével figyelte riportalanyait. Lugóék szemléletét a folytonosság mellett a szélesebb távlat, a tudatosság s az empátia különbözteti meg elődeiétől. György Pétert az érdekelte, hogy „miként tűnik el az a Város, melyet ismert, s amelyben otthon érezte magát”, fotósaink viszont az eltűnőben lévő Budapest képére, e kép még elérhető fragmentumaira kíváncsiak, s programszerűen, majdhogynem szociológiai alapossággal kutatják fel. A tudományos távolságtartástól az azonosulás melegsége tartja vissza az alkotókat. Az eltűnő fővárost Lugóék nem az épületek, utcák változásain át követik, hanem az ember és szűk környezete megmutatásával. Többnyire műhely- és üzletbelsőket látunk, és tulajdonosaikat, a minden korlátozást és üldözést túlélt maszekok, jobbára kihaló mesterségek utolsó képviselőit. Néhány képet Lugó a fogyatkozó pesti neonfeliratok sorozatából válogatott a kiállításra. Egy életforma és embertípus tűnik el kaptafáival, próbababáival, kopott vitrines pultjaival, műszaki emléknek való gépeivel és szerszámaival együtt. Fájdalmas tény. a magánkisipar és -kereskedelem túlélőire az a kapitalizmus mondja ki a halálos ítéletet, melynek utóvédjei és pionírjai voltak. Az pedig, hogy a társadalmi változások sokak számára tragikus képén költészet tűnik át, a (fotó)művészet lényegi vonása.

I., Fő u. 17. Október 13-ig






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon