a címe Lugosi Lugo László és Frankl Aliona fotókiállításának a Francia Intézetben.
Amióta egyre képzőművészibb a képzőművészet és irodalmibb az irodalom, nemcsak bizonyos témákat veszítenek el, de lassan magát a témát is. Kosztolányi Üllői úti fáinak, a Pál utcai fiúknak, Gelléri Óbudájának aligha van utóda a mai irodalomban, Krúdy Budapestjéről nem is szólva. A főváros és az elmúlás költői témáját mindinkább a szociográfia, az esszé, a tanulmány s az emlékezés veszi át – prózaibb módon. György Péter könyve (Utánzatok városa, Budapest) meg a nemrég indult kitűnő periodika, a Budapesti Negyed jó példái ennek. Fontos viszont, hogy egyik sincs meg fotó nélkül. Az előbbit ifj. Durkó Zsolt fényképei illusztrálják, s a negyedéves folyóirat számos képe közül a felülmúlhatatlan Klösz mester fotói sem hiányoznak. Vagy említhetném Lengyel Péter Búcsú című kötetét, édesapjának a harmincas évek Budapestjét felidéző felvételeivel. Lábass Endre meg egyenesen új műfajt kreált: fotó és szöveg együttesét. Mintha az irodalom belterjessé válásával párhuzamosan mint útjelzőhöz folyamodna a fényképhez, a látható, a tapintható felé. A budapesti fényképek immár jóval több mint százéves folyamának nincs olyan rangos képzőművészeti előde, ahogyan Krúdy Gyula klasszikusa a Budapestről szóló irodalomnak, hacsak a romantikus pest-budai kőrajzokat és metszeteket nem tekintjük azoknak. A fotó teremtette meg önmaga hagyományát. Lugó és Aliona képei magyar és egyetemes szálon is kapcsolódnak ehhez a tradícióhoz. A hazai szál mindenekelőtt az a hagyományos indíték, hogy a Várost fotózni kell. A harmincas évek szociofotója pedig szociografikus szemléletüket erősíthette. Elválaszthatatlan ettől Sander német foglalkozástípusainak és Brassai párizsi titkainak inspirációja. Ám Sander nagyon is a jelent dokumentálta, Brassai pedig bennfentesként ugyan, mégis az idegen szemével figyelte riportalanyait. Lugóék szemléletét a folytonosság mellett a szélesebb távlat, a tudatosság s az empátia különbözteti meg elődeiétől. György Pétert az érdekelte, hogy „miként tűnik el az a Város, melyet ismert, s amelyben otthon érezte magát”, fotósaink viszont az eltűnőben lévő Budapest képére, e kép még elérhető fragmentumaira kíváncsiak, s programszerűen, majdhogynem szociológiai alapossággal kutatják fel. A tudományos távolságtartástól az azonosulás melegsége tartja vissza az alkotókat. Az eltűnő fővárost Lugóék nem az épületek, utcák változásain át követik, hanem az ember és szűk környezete megmutatásával. Többnyire műhely- és üzletbelsőket látunk, és tulajdonosaikat, a minden korlátozást és üldözést túlélt maszekok, jobbára kihaló mesterségek utolsó képviselőit. Néhány képet Lugó a fogyatkozó pesti neonfeliratok sorozatából válogatott a kiállításra. Egy életforma és embertípus tűnik el kaptafáival, próbababáival, kopott vitrines pultjaival, műszaki emléknek való gépeivel és szerszámaival együtt. Fájdalmas tény. a magánkisipar és -kereskedelem túlélőire az a kapitalizmus mondja ki a halálos ítéletet, melynek utóvédjei és pionírjai voltak. Az pedig, hogy a társadalmi változások sokak számára tragikus képén költészet tűnik át, a (fotó)művészet lényegi vonása.
I., Fő u. 17. Október 13-ig
- Rábeszélő [6]