Én pedig úgy gondolom, hogy a Fővárosi Bíróság 1991. november 5-i végzése, mellyel megtiltja az Új Hölgyfutár már mindenki által jól ismert számának már mindenki által jól ismert címlapjával együttes közlését, jó és helyes döntést rögzít. Olyan döntést, mely a haza, a Magyar Köztársaság örökkön fennmaradásának sok-sok záloga közül – ha nem is a legfontosabb, de mindenképpen – az egyik leglátványosabb.
A nemzeti szimbólumok védelme körül tapasztalható lazaságok, henyeségek mindig is megbosszulták magukat.
Majdnem napra 130 évvel a mi anomáliánk előtt például olyasmi történt a hazában, melynek bekövetkezte kihatásait szinte azóta is nyögjük. Coronini, Magyarország főhadparancsnoka 1861. augusztus 20-án panaszt emelt a Magyar Sajtó és a Magyar Ország című újságok ellen, mert azok külön-külön, de majdnem egyforma módon gúnyt űztek a nyitrai Pénzügyigazgatóság épületére frissiben visszahelyezett kétfejű sasos címerből, mondván, hogy az a madár jó dagadtra hizlalta magát a nép véres verítékén. Csúfolódtak még körmein is, és egyáltalán, nagyon tiszteletlenül tekintettek az ősi és dicső totemállatra. A gondos és lelkiismeretes főhadparancsnok, az abszolutizmus odaadó, hazafiúi híve természetesen följelentette a nyegléskedő lapokat és újságírókat, minek következtében az illetékes, a Helytartótanács leteremtette Worafka rendőrfőnököt és a cenzorokat slendriánságuk miatt. Egyben átutalta az ügyet a királyi jogügyi igazgatónak (Causarum regalium Director), hogy büntesse meg a vétkeseket. Fluk Elek, az igazgató azonban renyhének és gyengének, valami furcsa álobjektivitástól megvertnek bizonyult: nem átallotta ugyanis sebeiben már öt nappal később, 1861. augusztus 25-én az alábbiakat leírni: „…a hírlapok szerkesztőit vagy a kérdés alá vont cikkek íróit törvényeink értelmében bűnvádi kereset alá nem vélem vonhatóknak, mert annak előrebocsátása mellett, hogy a kétfejű sas ő cs. kir. felsége sérthetetlen személyével nem azonosítható… törvényeink, jelesen a hármas törvénykönyv… szerint »felségsértést az követ el, ki istentelen kezét a Felségre teszi, feje után fegyverrel vagy méreggel leselkedik, vagy azon épületet, melyben a Fejedelem lakik, mulat vagy tartózkodik, megtámadja, a király ellen összeesküszik vagy összeesküvővel tudva, egyetért«… szóval, törvényeink szerint felségsértést csupán a Felség személye ellen és annak sérthetetlensége, úgy a királyi örökösödés elleni izgatás által követhető el.”*
Úgy látszik, a rendpárti abszolutizmus sem vethette le az osztrákos slamperáj bogáncsait, különben hogyan is történhetett volna meg ilyesmi. Fluk úrnak bűnös módon egy szava sem volt a címerállat védelmére, tudomást sem vett arról, hogy ez esetben nem egy mezei madarat figuráztak ki a posztkurucok, hanem valóságos blaszfémiát követtek el. (Arról nem is beszélve, hogy a talpkőnek tekintett Tripartitum, következésképp Werbőczi István is felelőtlennek bizonyult, hiszen nem adott megfelelő és józan útmutatást az ügyben, hagyta az egész szimbólumproblematikát az ebek harmincadjára, vagyis tett rá.) Worafka, a kötelességtudó és hű rendőrfőnök pedig, akit először megróttak azért, mert nem cenzúráztatta a lapokat, most kénytelen volt bocsánatot kérni a szerkesztőktől, akik nevethettek a markukba. A birodalom megindult a végromlás felé, ami, s ez köztudomású, egyebek mellett az erkölcsök fellazulásának folyományaképpen alig kevesebb, mint hatvan év múlva be is következett.
Ilyesmi velünk nem fordulhat elő. A köztársaság – hála a jó szemű, jó erkölcsű és mindenekelőtt hazafias képviselőknek, a gondos és morálunkat, nézeteinket, de elsősorban azok tisztaságát híven óvó ügyészeknek és bíráknak – mindaddig fennmarad, míg a korona fénye makulátlanul megőrződik. S ha ez az említetteken múlik, bajunk nem eshet.
Annál is kevésbé, mert mint az a végzést tartalmazó kiadványból előtűnik, a Fővárosi Bíróság jó néhány feltételezést állítássá merevít, azok érvényét pedig általánossá, egyetemessé emeli. Ilyen a meztelenség és a közvélemény kapcsolatának frappáns megítélése vagy a keresztény hívők számának becslése. A végzésből kicsendül, még ha expressis verbis nem is kap hangot, az extra Hungáriam non est vita érzeménye, igen helyesen. Ugyanígy helyénvaló az is, hogy az ítélettel a közerkölcs fogalma akarva-akaratlanul átpolitizálódik (ismét), és ennek révén flexibilitása rendesen irányíthatóvá válik.
Hangot kell adni afeletti örömömnek is, hogy az a tárgy, melyre Bernáth(y) Sándor „rajzolatából asszociálni” lehet, magába foglal mindannyiunkat itt és ott a Kárpát-medencében, s tiszteletre kötelezve bennünket, ki is fejez minket. (Ez már csak azért fontos, mert tudni való, hogy a tárgyak iránti leküzdhetetlen, metafizikus, egyúttal érzéki-esztétikai vonzódás az ember, az emberiség egyik ősi és jellegzetes ismérve, mellyel jó néhány specialista, többek között úttörő osztrák szakemberek a századfordulón – ott sem volt mindenki gondatlan – igen behatóan foglalkoztak.)
* Az idézet, az egészen más interpretációja történet maga a Megbíráltak és bírálók című kötetből való (válogatta, sajtó alá rendezte stb. Mályuszné Császár Edit, Gondolat, Budapest, 1985)
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]