Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Bár a lépcső – az ismeretlen eredetű lép ige származéka, a XVII. századtól fordul elő – tagadhatatlanul ronda hangalakú szó, szimbólumként viszont nem akármiképpen, mondhatnánk: igen nemesen viselkedik. Ha fölfelé tart, a látható világ megismerésének és az istenhez vezető útnak jelképe (miként a nem sokkal szebben hangzó létra is), ha a föld iránt vezet, még inkább abba bele, úgy az okkult tudás, a sötétség, az ismeretlenség szimbóluma. Ha fehér, akkor a magas tudományt, ha fekete, abban az esetben a fekete mágiát jelenti. Emelkedve a külső, megfogható tények tudományát, ereszkedve a belső, rejtett tanok rendszerét szimbolizálja. Egyszerre exoterikus és ezoterikus tehát, ábrázolása külsővé teszi a belsőt és belsővé a külsőt, exoterizálja az ezoterikust és ezoterizálja az exoterikust, mint a szimbolikussá emelkedett tárgyakkal teszi általában a gnózisban jelen való dialektika.

Orosz István grádicsai is ilyenek, kicsinységük ellenére is többértelműek. Látszólag olyanok, mint a vidéki kultúrházak esztrádjához, kisded színpadához, most már sajnos tényleg a világot, legalábbis a mienket jelentő deszkákhoz föl- vagy azokról levezető, csak néhány fokkal bíró lépcsők (Oroszéi talán tisztábbak), lényegüket illetően azonban túllépnek a mai művházon és tovább. S bár nem visznek a fellegekbe, sem pedig a mélybe, a „menetel” fogalmát, egyszersmind illúzióját is megragadva intik a nézőt a lépcsővel való foglalkozás bonyodalmaira. Orosz lépcsőin ugyanis fogalmak közlekednek igen szellemesen: akt-torzó hág fölfelé naturálisán és kemény árnyékot vetve, míg rajzolt, cipős, pantallós félalak lépdel vele szemben lefelé, árnyéktalanul, testetlenül, áttetszőén. Ám találkozásuk igen különös: egymáson közlekedve jönnek-mennek, s ahhoz, hogy a szemlélő felismerhesse egyiket vagy másikat, nézőpontot, vagyis helyet kell változtatnia. A lépcsőfokok síkjára festett-rajzolt torzók sajátos perspektívajáték szereplői, s e játék dramaturgiájának szabályai bizonyosan alkalmazkodnak a lépcső sokrétegű fogalmiságához.

Ahogy lépcsői, anamorfózisai is több irányba visznek, de legfőképpen túlkanyarítják a tekintetet a látszaton. Nemcsak szabályossá és értelmezhetővé teszik a fémhenger nélkül torznak tetsző rajzolatot – amint a klasszikus anamorfózis –, de beillesztik egy másfajta struktúrába is, mely ugyancsak illuzionisztikus, de másképpen, a szó szoros értelmében. Másik kép részévé válnak ugyanis, vagy abból nyúlnak ki, hogy a „protézis”, a fényes henger révén értelmezhetővé válva értelmesebbé tegyék a kibocsátó vagy befogadó ábrázolatot is. Lényeges és lényegtelen, rész és egész vált így gyakran szerepet, és új értelmet kap a rend és a zavar viszonya is.

Úgy tetszik, Orosz István szellemes illuzionizmusa mélyebb és bonyolultabb lett. Korábbi grafikáinak archaizmusa, a nagy és elvállalt előd, Escher hatása oldódni látszik, a Möbius-szalagok, Klein-kancsók, Ames-szobák rendszeres újrafogalmazásának igénye – mely tagadhatatlanul élvezetes és látványos lapokat, de mégiscsak illusztrációkat eredményezett – a Graphis-stílussal együtt lefoszlik róla. (S remélhető, hogy trompe l’oeil-ei közé sem keveredik több olyan trompe l’esprít, mint a meglehetősen ellenszenves Továriscsi-plakát.)

A lépcső meghatározó eleme a toronynak is. Különösképpen az a Margit-szigeten a víztoronyban, melynek csigalépcsője nemcsak szép, de kikerülhetetlen: nélküle nemcsak megközelíthetetlen a toronybeli galéria, de a tér belül optikailag olybá tűnik, mintha a lépcsőre hajtották volna rá az épület hengerének palástját, mintha a kőspirál tartaná a konstrukciót. Az És mégsem mozog a Föld…! című kiállítás négy részvevője – Arnóti András, Csaba Iván, Kerekes Gábor és Romvári János – azonban nem vette észre a lépcsőt. Sem mint építészeti elem, sem mint szimbólum nem szökött a szemükbe.

Mindez csak azért különös, mert egyébként tárlatuk minden eleme szimbólumokkal van átitatva, kipárnázva és csomagolva; keletről, nyugatról, délről és északról származó tanok diktálta jelképek özönölnek a nézőre, meglehetősen száraz didakszissal és kevés invencióval. De a hely szelleme hallgat. Pedig a néző, miután végrehajtotta a nem olcsón kínált behatolást a hatalmas falloszba (már ez is szimbólumértékű) a Margit-(!)szigeten (a földdarabnak is sajátos, igencsak organikus alakja van, ha még nem tűnt volna fel), s jótékony körbesrófolódás után följutott a művekhez, mintegy előkészíttetve fizikailag is és lelkileg is a címben jelzett durcás, metafizikus felkiáltás vizualizációjának befogadására, tehát az exotéria bekövetkeztére, mire tehát ott van, csalódás éri. Mondom, szimbólum van, nem az hiányzik hát, sőt. Még a sziget is defloreálódik Romvárinak a korábbiakban már sokszor látott – és egyszer sem értett – művén valami hajítófegyver által, ám a munkák kínálta út nem vezet a megvilágosodás felé. Arnóti András keleti áhítata, Romvári János indián szimbolikája, Csaba Iván Kassák-interpretációja a nem vitatott átéltség és őszinteség ellenére sem éreztet többet a nyolcvanas években már sokaktól jól megszokott mákonyos misztika illusztrativitásánál (Arnótinak a new wawe és a posztkonceptualizmus elegyítésének szándékával festett képein ez olykor kifejezetten görcsös is). Csak Kerekes Gábor manipulált fényképei jelentenek meglepetést. Régebbi munkáinak ideges, világra hangolt és szomorúan realista érzékenységét most valami furcsa, talán modoros, talán túlságba vitt miszticizmus váltotta fel, ám antikizált, így időtlenné tett képei, melyek a jel és az üresség viszonyát igyekszenek előtárni, egyfajta új szimbolizmus jegyeit villantják fel.

(Orosz István kiállítása – Vigyázat, lépcső! címen – a Dorottya utcai kiállítóteremben október 3-ig, az És mégsem mozog a Föld! című tárlat a Margit-szigeti víztoronyban szeptember 30-ig látható.)

• Kultúra