Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

A helyzet

A díszudvaros neobarokk palota az előkelő nyolcadik kerületben található. Mármint a párizsi nyolcadikban, a rue Berryer-n. Az állami és alapítványi pénzekből fenntartott Hotel des Arts-ban kiállítótermek, dokumentációs központ és egyéb, a képzőművészetet „kiszolgáló” intézmények működnek, éppúgy, mint maga az épület: állami és alapítványi pénzekből.

Ilyen az úgynevezett Videomuseum is, mely 1987-től egy igen egyszerűnek látszó munkán dolgozik: a franciaországi közgyűjteményekben őrzött XX. századi műtárgyakat – festményeket, szobrokat, egyedi és sokszorosított grafikákat, rajzokat, fényképeket lajstromozza.

Becslések szerint a nemzeti, regionális, megyei és városi múzeumok, gyűjtemények körülbelül 100 000, de valószínűleg annál valamivel több e századi művet tartanak kiállítva vagy raktároznak, ám az anyag természetesen napról napra növekszik, egyszersmind a cserék révén módosulhat is. A Videomuseum tehát ezt a kásahegyet kebelezgeti, hogy gyorsan-e vagy lassan, nem tudom. Mindenesetre 1991 végére nagyjából ötvenezer tárgy számítógépes feldolgozása készül el – ez évenként 12 500 nem túl egyszerű adatlapot és hűséges ektachromot jelent –, s az összes diapozitívet videolemezre másolják. A százezerrel 1993-ra akarnak elkészülni, s akkortól kezdve csak kiegészítgetni, ápolgatni kell a leltárt.

A központi adatbankhoz természetesen számítógéppel kapcsolódnak az adatszolgáltatók és -kérők.

Ez a fantasztikus inventárium több célt is szolgál. Muzeológiai szempontból igen hasznos, hiszen közössé és megismerhetővé teszi a leltárakat, következésképpen egyrészt rákényszeríti a múzeumokat, hogy azonos nyelven beszéljenek, másrészt a kiállítások, új vásárlások és egyéb „mozgások” pontosabban figyelhetők, szinkronizálhatok. A kutatók számára is rendkívül hasznos: az adatok igen sokféle módon kérdezhetők és csoportosíthatók, a videolemez nagyon jó minőséget ad, így semmi materiális akadálya sincs annak, hogy eddig nem ismert kényelemben és gyorsasággal készülhessenek a szellemesnél szellemesebb dolgozatok. Végül pedig képet ad az ország, mi több, a nation számára a javakról.

Eddig a következő intézmények gyűjteményét dolgozták fel: Modern Művészeti Múzeum (Pompidou Központ), Párizs Város Modern Művészeti Múzeuma, Zadkine Múzeum, a regionális kortárs művészeti alap gyűjteményei, saint-etienne-i Modern Művészeti Múzeum, grenoble-i Szépművészeti Múzeum, villeneuve-d’ascq-i Modern Művészeti Múzeum, La Roche-sur-yoni Városi Múzeum, bordeaux-i Modern Művészeti Múzeum, Nizza Modern és Kortárs Művészeti Múzeuma. A továbbiakban természetesen nemcsak az új szerzeményeket, de a frissen alapított múzeumokat is „begyűjtik”.

A dolog tehát lenyűgöző és epeömlést indikálóan irigylésre méltó.

Legyünk kicsinyesek

A tíz múzeumot és egy alapítványi gyűjteményt vagy gyűjteményrendszert reprezentáló nagyjából ötvenezer tárgy gyakorlatilag – és statisztikailag – minden olyan mestert képvisel, akinek valamilyen köze volt vagy van a XX. század képzőművészetéhez.

E mesterek között a Videomuseum szerint 82 magyar van. Az alábbiak (a számítógép adta ortográfiával): Lucien Aigner, Rogi André, Atila, Lajos Barta, Andras Beck, Etienne Beöthy, Janos Ber, Akos Birkas, Antal Biro, Zikora Bodek, Miklos Bokor, Brossai, Marcel Breuer, Vera Cardot, Joseph Csaky, Tibor Csernus, Bella Czobel, Nicolas (Niklos) Dallos, Laszlo Fekete, Francois Fiedler, Földes, Peter Földes, Fred Forbat, Frigyes Frank, Theodor Fried, Marianne Gabor, Francois Gall, Tibor Gertler, Imre Goor, Tihamér Gyarmathy, Simon Hantai, Alexandre Hollan, Vilmos Huszar, Paul Kallos, Lajos Kassak, André Kertész, Stéphane Kilar, Ernest Klausz, Rosa Klein, Imre Kocsis, Sigismond Kolos-Vary, Tamás Konok, Karoly Kotasz, Frank Kupka, Imre Kutassy, Emilé Lahner, Ergy Landau, Lucien Hervé, Maria Lugossy, Kamill Major, Anna Mark, Mathieu Matégot, Eszter Mattioni, Ladislas Medgyes, Laszlo Mehes, Gustave Miklos, Laszlo Moholy-Nagy, Vera Molnar, Nicolas Mutter, Lancelot Ney, Marta Pan, Patkai, Anton Prinner, Judit Reigl, Alfred Reth, Endre Rozsda, Juliette de Rupalley, Istvan Sandorfi, Nicolas Schaffer, Adam Sjoholm, Robert Solyom, Suzanne Somogyi, Nicolas Sternberg, Akos Szabo, Laszlo Szabo, Pierre Szekely, Olga Szekely-Kovacs, Arpad Szenes, Lajos Tihanyi, Nikolaus Vadasz, Victor Vasarely, Marcel Vertes, Tamas Zanko. (A lista egy névvel persze mindjárt rövidül, Frank Kupka – nagy kár – nem magyar, hanem cseh festő volt.)

Mindez elég érdekes. A 81 név jóval több, mint amennyit a nyugat-európai lexikonok, kézikönyvek általában számon tartanak a magyar művészetből, így akár büszkék is lehetnénk. Csakhogy a névsor jó része meglehetősen ismeretlen kismestereket takar, akik jobbára csak származásukkal, mint kvalitásukkal emelik anyanemzetük dicsőségét. Megnyugtatóbb, hogy a század első felének jelentős avantgárd művészei – ha nem is mind – képviselve vannak, s örülhetünk annak is, hogy az emigrációban élő magyar művészek munkái jelen vannak a francia közgyűjteményekben. Azt hiszem azonban, nem erre pontosabban nem csak erre és ennyire sóvárgunk. Nagylét iránti igényünket, vágyunkat a részvételre teljesebben elégítené talán ki, ha az aktuális magyar művészet, a kortárs magyar művészet, a mai magyar művészet reprezentálod na valamiképpen, ám ez mintha nem működne. Öt-hat név eleve sem képes erre – ennyit számolhatunk össze –, s a tőlük vásárolt művek, bár ez prekoncepció, nem biztos, hogy valódi reprezentációt jelentenek.

A fenti listát október 5-én kaptam a rue Berryer 11.-ben. Szerettem volna – mert így tágasabb következtetésekre juthatnánk – megkapni a leltár összes művészének nevét, valamint a magyar műtárgyak címét és lelőhelyét, ám erre nem maradt akkor idő. Majd.

A leltár amúgy bővül.

Szintézis

Nádler Istvánnal már valóban 82 magyartól őriznek valamit a francia múzeumok.

Október 9-én a Pompidou Központban a Világ ötvenöt vezető képzőművészének munkáiból kiállítás nyílt Mémoir de la Liberté címen. A tárlaton az élő klasszikusok, Rauschenberg, Kossuth, Beuys, César, Tapies vagy Christo mellett a nyolcvanas évek sztárjai - például Palladino, Garouste - és Nádler István vesz részt. A kiállítás ideája Beuys 1984-es konceptjét vitte tovább: a német mester akkor azt javasolta, hogy a világ művészei szövetkezzenek az Egyetemes Emberi Jogok Deklarációjának egy új megfogalmazására. A terv Beuys halála után valósulhatott csak meg a France Liberté Alapítvány (a kuratórium elnöke Danielle Mitterrand, a francia elnök felesége) segítségével. A kiállítás októberben Párizsban majd több európai fővárosban megmutatkozik, azután átkel néhány tengeren. A lényeg azonban nem ez, hanem az a kis példányszámú litográfiái album, melybe 42 művész egy-egy lapja került, s amelyet megvásároltak – elővételben – a legjelentősebb múzeumok világszerte. Nádler, akinek munkája a kiállításon és a mappában is a legjobbak közé tartozik, így egymaga igen rendesen, jó százalékpontokkal tudta növelni reputációnkat.

• Kultúra