Skip to main content

Vissza a főcikkhez →


Akkor már hetek óta ültem asztalomnál, csüggedten, leejtett karokkal. Hogy pontos legyek: minden nap az asztalhoz ültem, hogy írjak – s aztán csak ültem ott, a fent körvonalazott helyzetben, s nem írtam semmit. Sehogy sem tudott formát ölteni a bennem kavargó ősköd, mindaz, amit nem olyan régen a naplómban így jellemeztem: „Nyomasztó előérzetek, anarchia, őrület, halál. Salvador Dali véresre facsart mellei, zúzott csontjai, deformált koponyái, torzalakjai. Körös-körül forró borzalom fortyog.” Ez a borzalom akkor belém költözött, bennem fortyogott – és csak el kellett mozdulnom az asztalomtól, hogy rémlátomásaim külső realitásként rontsanak rám, a valóság alakját öltve teperjenek maguk alá.

A JEGYZŐKÖNYV dokumentumnovella, de magam sem tudom, mit dokumentál; minden sorát a valóság szavatolja, de magam sem tudom, mi a valóság. Mintegy az engem leterítő lövés torkolattüzének fénye ez egyszer megint megvilágított számomra valamit: csekélység, mindössze az életemet. Elestemben még próbáltam megragadni pár jellemzőjét, rögzíteni néhány általánosítható törvényszerűségét. Ez minden; mondhatnám, csupán (írói) kötelességemet teljesítettem.

Hogy a dologból feltámadás lesz, azt nem sejtettem. Hogy író írónak nyújt majd kezet; hogy a Dunasirató, a Halleluja, a Kozma írója a maga hangján kívánja megszólaltatni és a nyilvánosság előtt értelmezni a Jegyzőkönyvet, erre igazán nem számíthattam. Legfeljebb csak meghatottan találgatni tudom, mi késztette Kornis Mihályt e zászlóüdvözletre a közöny végtelen óceánján, ahol hajóink irányt keresve lebegnek. Walter Benjaminnál olvastam: az az író, aki a többi írót nem tanítja meg valamire, az senkit sem tanít semmire. Igen, ilyen ping-pong játék folyik e szférában, elme és elme közt szakadatlanul pattog a labda. Kornis ezúttal a saját szövegemet fogja a fejemre olvasni, érzem, főképpen azért, hogy megtanítson engem valami, föltehetően igen fontos dologra.

Alig várom, hogy megtudjam: mire…








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon