Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Amikor először találkoztunk, ’76 táján, csöndes voltál. Mint aki mindennek az elején, vagy épp fordítva, sok mindenen túl van. Tényleg, min voltál már túl?

Gimnazista koromban, 1970 körül, szobrász akartam lenni. Csináltam egy szobrot. Ez egy bolha volt, méteres, nagy bolha dróthálóból, fűrészlap lábakkal, és nem tudtam hova tenni. Mikor elköltöztünk, ott kellett hagyni a kertben. Nem lehetett a bolhával költözni. Ezért úgy gondoltam, hogy szobrász nem leszek.

Hol láttál te bolhát?

Volt egy könyvem, a Rovarvilág, és abban. Olyan csinos volt a bolha. Megtetszett.

Tudtad, hogy ennek vart valami kuriozitása, vagy csak láttad a könyvben, és gondoltad, megcsinálod. Szóval, volt valami jelentése a bolhának?

Kikérem magamnak, nem volt jelentése. Ez egy bolha volt. A világ szépségéért, benne a bolhával. Egyébként előtte is csináltam szobrokat papírból, szögből, faragtam fából; meg rajzoltam, kerámiát csináltam. Azt mondják, tehetséges gyerek voltam, szerepeltem a tévében is Perneczky Rajzolj velünk gyerekműsorában. Anyámon keresztül ismertem meg Perneczkyt, sokat beszélgettünk, elvitt az avantgárd asztaltársaságba (a Bajtársba csütörtökönként), kiállításokra (R-klub), itt és lakásokon ismertem meg Keserű Ilonát, Korniss Dezsőt, Kassák Lajost, Erdélyt és másokat.

Mit jelentettek neked ezek a figurák? Mit értettél ebből a helyzetből?

Én tudtam, hogy ők fontos emberek, de azonosulni sose tudtam másokkal, velük se. Viszont nagyon figyeltem. Nem szóltam, nagyon sokáig, csak figyeltem, és azt gondoltam, hogy mindenki tökéletes, és én is az leszek, ha kifigyelem, hogy csinálják a trükköt. Azt hittem, a gyerek a tökéletes felnőttségig fejlődik, és ha eléri, akkor kész van. Aztán, amikor sikerem lett, összezavarodtak a dolgok. Hogyhogy nekem sikerem van, hiszen én még nem vagyok kész! Nekem a sikerek nagy csalódások voltak. Különösen ’72 körül, amikor amatőrfilmes fesztiválokat nyertem, és Mándy Iván, akit tiszteltem, mert a Csutakot nagyon szerettem, gratulált, B. Nagy László meg a nyakamba borult, és megköszönte, a tévében beszéltek rólam, filozófiai mélységekről meg minden. Tizenkilenc éves voltam, és épp csak kipróbáltam egy rövid filmben, hogyan lehet a gyurmát animálni.

Szóval a siker elbizonytalanított?

Úgy éreztem, más referenciák kellenek nekem. A hivatalos mérce túl alacsonynak bizonyult. Az avantgárd meg akkoriban folyton a művészet haláláról beszélt.

És nem akartál odatartozni?

Én a meséket szerettem, meg amit Szerb Antal írt Shakespeare-ről, hogy a darabjai a királynak is mondanak valamit, meg a parasztnak is. Ez tetszett. Hogy több szinten szól. Az avantgárdot csak bizonyos körök értették. A gyurmafilmemet akárhol levetítettem, mindenütt sikere volt, és ez állati szép volt. Én valahogy, még gimnazista koromban, kitaláltam magamnak, hogy nem engedek abból, hogy az emberek egyenlőek. És mikor ’72-ben fesztiválon díjat nyertem, tapasztaltam, hogy a sikeres ember körül megváltozik a világ. Csak később tudtam lemenni a fesztiválra, már a filmem vetítése után, és a szállás intézésénél várattak, na, mi a neve, Háy Ágnes? Ja, te vagy a Háy Ágnes! Ettől a perctől mindjárt másképp beszéltek velem, és ez engem nagyon sértett, az egyenlőségideálom miatt, hiszen nekem az emberi jogon jár, hogy rendesen beszéljenek velem, és nem a nevem különleges teljesítménye jogán.

Egyenlőség és aranygaluska

Honnan vetted ezt, hogy minden ember egyenlő? Otthonról hoztad?

Ja, igen, lehet, hogy ez volt a baj. Hogy anyámmal mi, a három gyerek, úgy voltunk együtt, mint négy gyerek. A pénzbeosztást én csináltam tízéves koromtól, és minden héten másikunk főzött. Anyám nem tudott főzni, mi viszont a húgommal vettünk egy szakácskönyvet, és a szomszédok csodájára jártak az aranygaluskánknak. Betettük az ágyba, és lementünk a fiúkkal focizni, amíg megkelt. A gyurmafilmben benne van a tésztákkal, húsokkal való játék, és persze a szobrászat is.

És mit ereztél, amikor később a magyar animációban úgy eluralkodott a gyurmafilm?

Engem mindig irritált, mikor azt mondták, hogy juj, ezt tőled lopták! Az én ideálom a népmese volt, ahol az átvétel természetes. Mindig úgy éreztem, hogy amit én kitaláltam, azt bárki kitalálhatta volna, és ez sokszor elő is fordul: elkezdek valamivel foglalkozni, és kiderül, hogy más már megcsinálta. Riasztottak azok a nagy érzelmekkel telített veszekedések is – „én már 20 évvel ezelőtt is!” –, amiket az avantgárdkörökben hallottam, és erre magamban azt mondtam, ebbe én nem akarok belemenni. Ugyan nem is voltam nagyon érintve, mert én nem voltam elég avantgárd. A gyurmafilmemet a Balázs Béla Stúdióban is levetítettem, megtapsoltak, és úgy nézett ki, hogy bármit kérhetek; írtam egy forgatókönyvet az Egy Különc Úr naplójából. Különc úr egy gimnazista koromban évekig rajzolt geometrikus képregény-figurám volt, akit Perneczky nevezett így el. A filmben egy csomó figura mozog, különböző akadályokkal találkoznak, és ezekre különbözőképp reagálnak. A forgatókönyvnek volt valamilyen strukturalista jellege, ami nem volt tudatos, de akkor valahogy ez a levegőben volt. A Balázs Bélában elfogadták, viszont behívattak a minisztériumba.

És miért?

Hogy mi a gondolati mondandója, és ettől én iszonyú mérges lettem, az osztályvezetőnek megmondtam, hogy ez nem jó kérdés. Már a gimnáziumban is, ha ilyeneket kérdeztek az osztálytársaim, már az is irritált, mert hogy lehet ilyen hülyeségeket kérdezni, hogy mi a gondolati mondandója? Vagy a modernebbek, hogy mi az üzenete? Hát majd üzenek, ha üzennivalóm van, és filmet csinálok, ha meg filmetcsinálni-valóm van, és az arról szól, amiről szól. Ráadásul a tisztviselőnek nem volt begombolva a slicce, szóval ennyire nem figyelt arra, hogy egy hölggyel találkozik, ez is sértett. Mikor elmentem, bőgtem, gondoltam, vége, én már nyilván nem fogok filmet csinálni. De Grünwalskyék, a Balázs Béla akkori vezetősége nagyon rendesek voltak, valahogy elsimították. Elkészült a film, az „Egy Különc Úr naplójá”-ból 1972-ben, és ezzel aztán vége is lett a sikereimnek, mert ennek nem volt sikere. Barátaim közül is sokaknak nem tetszett, „kevesebb több lett volna”, és Vidovszky zenéjét elviselhetetlennek tartották, semmilyen fesztiválra nem jutott el, talán be se nevezték. 10-15 évvel később már mindenkinek tetszett, és egy magyar avantgárdprogrammal bejárta a film Amerikát (1986-ban). 1972–74 között azért még nagyon aktív voltam, akkor még azt hittem, hogy a dolgok menni fognak, a marginalitás eszembe se jutott, azt hittem, én arra való vagyok, hogy a világ engem elfogadjon. Aztán lassan világossá vált, hogy nincs helyem a hivatalos világban. Megcsináltam a SEX-könyvet, azt mondták rá a kiadókban, hogy tetszik ugyan, de a népnek nem, az embereknek nem ez kell, nem adhatjuk ki. A hivatalnok azt hiszi, hogy attól, hogy ő hivatalnok, már, rettentő okos is, és ezért érti meg, de aki nem hivatalnok, az hülye. Pedig a SEX-könyv rajzait fölhasználták egy szociológiai kérdőívhez is, és elmondták nekem, hogy egy ember, mikor megnézte a rajzot, sírva fakadt, hogy igen, ez az én életem. Állandó válságokban voltam, sokszor úgy gondoltam, hogy föl kellene adnom az egész szakmát, mert nem vagyok elfogadható személy.

Nem disznóság – művészet


Amikor falfirkákat kezdtél gyűjteni, az is egy ilyen abbahagyás volt?

Igen, ugyanakkor ezzel a gyűjtéssel egy gondolatot vittem végig. Azt, hogy a hivatalnokok általában a művészeket igyekeznek valami arisztokrata gettóba zárni, arra való hivatkozással, hogy nem jó az embereknek, a népnek, amit mi csinálunk. És rájöttem, hogy ugyanezek a művészi gesztusok megvannak az aszfaltnépköltészetben: az egyszerű ember ezekben ugyanazzal az örömmel játszik a nyelvvel, ahogy az avantgárd, és ugyanúgy nincs megengedve neki, mert kultúrálatlannak nevezik, műveletlennek, mert az éneklés hangoskodásnak számít, vagyis ugyanúgy, ahogy gettóba igyekeznek zárni a művészeket, ugyanúgy elfojtják ezeket az egyszerű művészi örömöket a másik irányban is. Az aszfaltversekre azt mondták, hogy disznóságok, de amikor összegyűjtöttem, sokan megdöbbentek, és azt mondták, hű, ez igazi művészet!

Eszedbe se jutott, hogy az összeszedett darabokat tudományosan kéne rendszerezni, vizsgálni?

De, nagyon szerettem volna, és a Népművelési Intézettől kaptam is erre kutatási keretet, összeállítottam egy százötven oldalas előgyűjtést, ezt szépen ki is nyomtatták, de én soha nem láttam, mert bezúzták.

És miért? Mi volt az ok? Obszcenitás?

Nem, politika. A 150-ből volt vagy 2-3 oldal politikai, és a nyomdász följelentett. Vitányi először megígérte, hogy csak ezeket veszik ki, de másnapra „véletlenül” bezúzták az egészet. Én teljesen összeomoltam ettől, talán nem kellett volna, de hát még csak nem is láttam, és bezúzták a munkámat, pedig én úgy éreztem, ez az aszfaltnépköltészet a városi ember saját kultúrája, az enyém is, és amikor a Mozgó Világban publikáltam, nagyon sok levelet kaptam – nem értelmiségiektől –, hogy örülünk, végre elismerik, hogy ez is kultúra, nemcsak a Leonardo. És kaptam sok új szöveget is. A hivatalos válasz pedig az volt, hogy tilos. A történethez kapcsolódik, hogy egy kiállításmegnyitón beszélgettem először Krassó Györggyel, ott meséltem neki a folklórgyűjtésről, ő nagyon lelkes volt, börtöndalokat adott, így aztán összejöttünk kb. 1979-ben, és a politikai ellenzékben már úgy voltam elkönyvelve, mint Krassó-tartozék, holott szinte mindenkit ismertem már a 70-es évek elejétől. A Haraszti-perben is benne voltam kb. ’73-ban. Az ellenzékben művésznek nem nagyon ismertek el, sokan nem is tudták, hogy én filmet csinálok. Pedig rendszeresen rajzoltam szamizdatokhoz címlapot, például Demszky első sokszorosított szamizdatjának címlapját – egy saskarmos vörös csillag egy Szolidaritás-feliratot tép szét –, ezt Demszky plakát formájában is kinyomtatta. Ez eljutott Lengyelországba is, én pedig egy francia lap szerkesztőségében találkoztam ezzel a rajzzal, mondtam, jó, ezt én csináltam, mire ők, hogy nem hiszik, mert ez Lengyelországból jött. Általában úgy voltam vele, hogy bárki, ha megkért valamire, akkor – ha nem volt ellene elvi kifogásom – megcsináltam. Nem akartam félni, ami nem volt könnyű, mert művészi körökben is éreztem: voltaképp természetesnek tartják a megtorlást szokásjogon; ha valaki olyat csinál, amit nem szabad, az vessen magára. Például amikor elpanaszoltam valakinek, hogy nem adják ki a SEX-könyvet, és magánkiadásra se kapok engedélyt, pedig a rajzok egyenként mind megjelentek az ÉS-ben és másutt, azt mondta, hogy persze, mert a Krassóval élek együtt. És nem volt felháborodva.

Hát igen, nyilván féltek, hogy a megszerzett helyeket föl kell adni. Mert a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején azért, ha a magyar állam Nyugat-Európába, Amerikába kiállítást vitt, akkor már nem a Kossuth-díjasokat vitte, hanem az avantgárd békésebb, jobban kezelhető, kevésbé politizáló képviselőivel villantott.

Azt én szintén meg tudtam érteni, ha valaki a szakmáját nem akarta föladni a politikáért. Ebben Demszkyékkel nem értettem egyet, mert ők ezt felháborító gyávaságnak tartották. Én csak azt tartottam sérelmesnek, ha valaki jogosnak fogadja el a jogtalant, de azt nem, hogy enged az erőszaknak. Én is a szakmámban akartam maradni, noha persze nyilván nagyon megnehezítették ezt az ellenzéki kapcsolataim. A Kecskeméti Filmstúdióban volt egy ösztöndíj, amit megpályáztam, az ottaniak, például Szoboszlay Péter, Molnár Péter nagyon szívesen vették volna, ha ott dolgozom, és én is arról álmodoztam, hogy ott milyen sok mindent tudnék csinálni, tanulni. Valahogy hivatalosan soha nem utasítottak el, csak mindig mások kapták meg. Az élet így ment, és én ettől eléggé el voltam kenődve.

De például terveztél színházi díszletet.

Az ’74–75-ben volt, Kaposvárra hívtak, a Három testőrhöz, aztán Arnold Wesker Konyha című darabjához, később még egyszer a Katona József Színház Három testőr előadásához, és Pécsett Boris Vian Smürc című darabjához.

Ez nagyon híres volt.

A színház nekem nagyon tetszett. Tetszett, hogy él, hogy a fények a teret teljesen át tudják alakítani, és a kaposvári színházban 1984-ben csináltam is egy animációs filmet a színpad életéről, ahol világosítókkal és díszletmunkásokkal dolgoztam együtt. De ’74-ben más is történt velem, akkor voltam börtönben Bulgáriában.

A börtön is csak egy hely

Hogy kerültél te börtönbe? Mit csináltál?

Sétáltam egy erdőben, eltévedtem, találkoztam egy kissé gyengeelméjű kondással, aki azt mondta, majd megmutatja, hol a buszmegálló, valójában azt hiszem, ő vitt engem be a zónába. A buszmegállóban azt mondta, hogy itt várjak. És hozta a rendőröket. Ebből lett jó kétheti börtön, ami nagyon érdekes volt, aztán életemben először repülőn ültem, mikor állami költségen hazaszállítottak. Rögtön a Fő utcába vittek rabomobillal, és ott még beszélgettek velem. Nem tudom, hogy hatott rájuk, amit mondtam, mert akkor éppen a kínai esztétika foglalkoztatott, meg a Grál-lovagok és a Biblia. Valami nagyon absztrakt dolgot adtam elő nekik a szabadságról.

Valami metafizikus dumát?

Igen. Mert a börtön nekem nagyon érdekes és fontos volt metafizikailag is.

Egyedül voltál?

Nem, cigányokkal meg narkós bolgárokkal.

Nem bántottak?

Dehogy bántottak, nagyon helyesek voltak, énekeltek is nekem, meg kitetvésztek. Egyszerű kis tolvajok voltak, elmondták, hogy jósolnak pénzért, de ők hittek a jóslásban, és kenyérgolyókkal maguknak is jósoltak, igazi hittel.

Neked is jósoltak?

Biztos, csak nem értettem. De az jó volt, hogy van egy saját személyes nyelvem, amit más nem használ és nincs hétköznapi oldala. Az ilyen nyelven az ember jobban tud gondolkodni, ezt most is érzem, hogy Angliában élek. A másik, amiért jó volt, hogy a börtön az ember számára valami végső fenyegetés, én pedig láttam, hogy nem, az egy elég kellemes hely, nincsenek létfenntartási gondok. Ebben Krassóval is egyetértettünk.

Nem féltél egyáltalán?

Mitől?

Nem tudom, hát az ember állatian fél a börtöntől.

Én csak addig félek, amíg valami meg nem történt. Ha megtörténik, akkor nem félek. És láttam, hogy ez is csak egy hely. Ugyan egy kicsit abszurd hely, hiszen, ha definiálom, az emberek azzal a céllal építenek más emberek számára egy helyet, hogy ott azoknak ne legyen jó. De én egy csomó olyan kérdésen tudtam ott gondolkozni, amin más körülmények között nem tudtam volna.

Egy bolgár börtönben kínai esztétikáról.

Igen. És éhségsztrájkot is csináltam, másképp ezt se tudtam volna kipróbálni. A böjtölés része a politikai – a keleti – és a keresztény kultúrának is. Nagyon, érdekes volt, hallucinációim lettek tőle.

Hány napig nem ettél!

Egy hétig körülbelül. Dühömben kezdtem, mert olyan rossz volt a kaja. És úgy gondoltam, hát ez is benne van a kultúrában, kipróbálom művelődési céllal, máshol ezt úgyse lehet, affektált lenne más környezetben. Ott meg természetes.

Vagyis nem politikai okból éhségsztrájkoltál. Tettél máskor politikai gesztusokat?

A politikában én soha nem éreztem magam otthon. Soha nem éreztem olyan biztonsággal, hogy igazam van, hogy mi a megfelelő gesztus, mint a művészetben. De amikor Krassóval összejöttünk, őt nagyon értettem, hittem az igazában, és őt támogattam vitákban is. Nagyon sok sérelem érte őt kezdettől fogva az ellenzéktől is.

Ti baloldalinak számítottatok?


Anarchistának. Vagy prolinak.

Igazság szerint ezt a szót akartam, csak nem mertem használni. Nagyon félre lehet érteni.

Krassó úgy mondta, hogy őt a „proletárösztöne” vezeti, azért ment el gimnázium helyett gyárba dolgozni, azért vett részt ’56-ban a forradalomban, és később is, neki mindig megrázó és váratlan ötletei voltak, és míg a politikában nekem nem működött biztos ösztönöm, nem volt biztonságérzetem, abban biztonságérzetem volt, hogy neki igaza van. Az ellenzékben Krassó szerepével kapcsolatban nekem mindig a bibliai hasonlat jutott eszembe: hogy vannak királyok, és vannak próféták. Az ellenzék sose akarta kimondani a teljes igazságot, például azt, hogy ruszkik, haza!, ezt nem, és amikor jött valaki a Balatonról, aki az orosz katonaság viselt dolgairól írt, ezt a Beszélő nem közölte, nem lett volna „politikus”, „tudni kell, hogy meddig lehet ellenzékinek lenni.” Én pedig Krassóval egyetértettem abban, hogy nem lehet politikusnak lenni, a teljes igazságot is ki kell mondani valakinek, ő azt mondta, a szabadság az szabadság, és nem ennek vagy annak a szabadsága. Amikor Krassó híreket adott le a Szabad Európának, amit nem cenzúrázott az ellenzék, akkor ezt az ellenzék nagyon rossz néven vette, árulónak tekintették.

Olyan okosak az okosak?

Egyeztetni kellett volna?

Igen, hogy milyen híreket adjon, és kinek adja. Pákh Tibornak például nem akarták megadni a nyilvánosságot, amikor a Bem-szobornál volt egy megemlékezés, és Demszkyt, Rajkot meg még azokat, akik ott „beszéltek volna, a rendőrség elvitte. Ott volt a tömeg, és nem volt, aki beszéljen, Pákh Tibor kiállt, és beszélt hozzájuk, de ezt nem akarták leadni a Szabad Európába, mert ő Szűz Máriáról beszélt, meg azt mondta, hogy ruszkik, haza! Ő nem akart okos lenni, és Krassó se akart okos lenni, hanem igaz. Igaznak is kell valakinek lenni. Amikor például Pákh éhségsztrájkot tartott, és elkezdtek aláírásokat gyűjteni, Kőszeggel együtt megírták a szöveget, és megbeszélték, gyűjtik az aláírásokat, és másnap este találkoznak. De másnap este Krassót egy bizottság fogadta, aminek Szilágyi Sándor volt az elnöke, ott ültek, és közölték Krassóval, hogy úgy döntöttek, az aláírásokat nem hozzák nyilvánosságra. Elkeseredett vita volt aztán, amibe nagyon beszálltam, egyenként veszekedtem velük, meg összevesztem, mert nagyon fölháborított az eljárásuk. Végül Nagy András volt az, aki az aláírásokat mégis kiadta, de Kőszeg üzente, hogy nagy bajba hoztuk azokat, akik aláírták. Krassó úgy gondolta, felnőtt emberek saját akaratukból írták alá, és aki aláírásokat gyűjt, az ígéretet tesz arra, hogy nyilvánosságra is hozza, tehát ha nem, az becsapás.

Később hogy alakult Krassó és az ellenzék viszonya?

A Hálózatnál is folyt ez a kiszorítós játék, a TIB ellen, az INCONNU mellett, a kopjafaállításért a 301-es parcellában, és az SZDSZ megalakulásakor is. Krassó benne lett volna az SZDSZ-ben, benne lett volna a Pofoszban, szeretett volna együttműködni, de neki megvolt a maga vonala, és az nem kellett senkinek. A választások előtt fölajánlotta az V. kerületben a választási szövetséget, ahol Tamás Gáspárral indultak, de nem egyezkedtek vele, őt ki akarták szorítani. Bár személyesen szerették, azt hiszem, Krassót mindenki szerette, csak az okosságuk nem engedte. És ez az okosság szerintem nem volt olyan okos, most is úgy gondolom, nem olyan volt, és a Nyugattal kapcsolatos maradék okosak az okosak. Illúziói is szétfoszolhattak.

Menjünk vissza egy kicsit időben. Mi történt, amikor kimentetek Angliába?

Krassó 1984-től rendőri felügyelet alatt állt, ’85 januárjában és februárjában volt két infarktusa, és aztán jött a bátyja balesete, bennégett a londoni lakásában, és a halálán volt – ekkor engedték ki, életében először Nyugatra, így mentünk ki ’85 novemberében Londonba. A b4tyja két hónap múlva halt meg, és ez Krassót nagyon megrázta; egész életükön át a legfontosabbak voltak egymás számára, ezért veszekedtek annyit, nevetségesen hasonlítottak egymásra. Én tulajdonképpen nem nagyon akartam volna akkor kimenni, volt abban az évben egy nagy retrospektív kiállításom, elkezdtek munkák jönni, megpezsdült körülöttem a művészeti élet, de nem hagyhattam ebben egyedül, neki mennie kellett. Megvolt a temetés, aztán meghívtak bennünket Amerikába. Akkor nagyon sokat veszekedtünk. Őt egész személyiségében megrázta a bátyja halála, meg talán a külföld élménye is, aztán sok mindenben felszabadult, magabiztosabb lett, mert a bátyjával szemben, aki zseniális volt, neki mindig intellektuális kisebbrendűségi érzése.

Hogy hatott rád Amerika?

Négy hónapig voltunk Amerikában, oda mentünk, ahova akartunk, börtönt néztünk és Disneylandet, mint a ketten nagyon élveztük a másik választásait, ebben nagyon jó pár voltunk. Amerika iszonyú nagy, és fölülről kockás az egész, még az eső is másképp esik, elementárisabb az időjárás is. Elementárisabb az egész ország.

És nem akartatok ott maradni?

Iszonyú nehéz volt az egész kinnmaradás kérdése. Bennem több volt a kalandvágy, benne több a hazaszeretet. De ott volt a bátyja lakása, jegyzetek, ez ott maradt Krassó vállán, és kapott is erre pénzt, hogy a bátyja hagyatékát földolgozza, és az ellenzéket onnan támogassa. Én pedig még azt is gondoltam, hogy ha hazajönne, itt életveszélyben lenne. Akkor volt Lengyelországban a Popielusko-ügy, és két gyanús haláleset Magyarországon is. Ő rám hárította a döntés felelősségét, és én azt hiszem, jól döntöttem. Nekem más szempontjaim is voltak a kinnmaradásra. Én mindent élveztem, belementem mindenféle helyzetekbe, és ugyan sokkal rosszabbul tudtam angolul, hiszen ő Bill Lomaxot fordított, mégis kisebb volt az önbizalma. Nekem volt hallásom és nyitottságom. Én kíváncsi voltam. Neki honvágya volt, azt mondta, ő valójában nincs kint, hanem itthon van, csak kintről többet tud segíteni. Ő nem volt soha emigráns. Én se emigránséletet éltem, tanulni voltam kint, ő meg dolgozott. Igen hathatósan támogatta a szamizdatot, gépeket küldött, nyomdafesték-utánpótlást, és ha Demszkynek kellett valami kallantyú, akkor elment és beszerezte. Senki nem volt az egész Nyugaton, aki rendesen utánajárt volna rajta kívül egy kallantyúnak. És csinálta az ’56-os megemlékezéseket a 30. évfordulóra – ami a SZER-ben le is jött –, ez, én úgy gondolom, nagyon szép ötlet volt, hogy fiatal és öreg, otthon és a külföldön élők, tizenöt országból, olyanok is, akik akkor még meg sem születtek, arról beszélnek, mit jelent nekik ’56. Egy nagy egységet akart létrehozni, ami sikerült is, bár ebben az ellenzék testületileg nem támogatta őt. Amiben megint csak lehet, hogy okosak voltak, de nem volt igazuk.

És ő ezt hogy élte meg?

Nagyon keserűen. Ez neki nagyon rosszulesett, de nem adta föl. A proletárösztöne fontosabb volt, mint az, hogy befogadják. Nagyon elesettnek érezte magát Londonban, csak Magyarországhoz kapcsolódott, és ettől úgy éreztem, hogy szinte kiköveteli, hogy adjam át magam az ő ügyének. Ez a harc különben kettőnk között az első perctől fogva ment. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, de mind a kettőnk azt akarta, hogy a másik az ő pályájára menjen át. Én Londonban filmet csináltam, tanítottam a London Filmmakers Coopban animációt, kiállításaim voltak, és nem éreztem azt sem, amit itthon, hogy azzal, hogy egy politikuspályához vagyok kötve, attól velem mint művésszel valami baj van. Ott természetes volt, hogy a művész politizál. És a London Filmmakers Coopban nagyon sok szeretetet és megbecsülést kaptam, befogadtak engem és őt is. Aztán könyveket is készítettem, és rájöttem, hogy nekem nem az a fontos, hogy legyen megrendelő: az ember úgy is csinálhat könyvet, hogy lesokszorosítja. Az a könyv akkor már megvan.

Ki vagyok én, és ki más?

Szóval ugyanúgy nem érdekelt az egzisztenciális helyzeted, mint ahogy korábban itthon sem?

Igen, mert nekem mindig valamiféle élettervem volt. Ezt már tizenhat éves koromban kitaláltam, hogy nekem nem attól lesz egzisztenciám, hogy mások elismernek. Kamaszkoromban meggondoltam, hogy sok pénzt keresni és sokat költeni ugyanannyi, mint kevés pénzt keresni és keveset költeni. És elhatároztam, hogy én nem fogok sokat költeni. Ha az ember pénzt keres, eladja magát, és inkább nagyon alacsonyan tartottam az életszínvonalamat. Én egy igazán és valóban jó művész szeretnék lenni. Amikor Amerikában voltunk, megnéztem a múzeumokban, mikor csinálta Miró vagy Cézanne a nagy műveket, és láttam, hogy negyvenéves koruk után. Azt remélem, hogy amit én eddig csináltam, az még nem az igazi, annál még lesz egy igazibb. Amikor a gyerekem megszületett, az nagyon jó volt arra is, hogy egy kicsit megint kívül legyek a világból, egy kicsit biztosabb legyek, hogy ki vagyok én, és ki más. Mert összeolvad az ember a környezetével, ha nem vigyáz.

És a politizálást befejezted?

Nem kezdtem el, és nem fejeztem be. A politizálás a polisz ügyeivel való törődés. Tehát ugyanolyan természetes legyen a számomra, hogy mosogatok, és hogy érdekel, betiltják-e a filmjeimet.

Én nem éne gondoltam, hanem hogy örököltél egy pártot.

Hát igen, ez nagyon nehéz. Krassó is abba akarta hagyni, és nincs is olyan személy, aki tovább tudná vinni, nincs aki kézben tudná tartani, ez nekem eszembe se jut. Viszont nagyon jó emberek vannak benne, tehát tovább kéne vinni, de nem párt formájában. Azok az idősebb emberek, akik meg vannak roppanva a múlt súlyától, és Gyurit nagyon szerették, mentek utána, most azt kérdezik, ki után menjünk, és mennek mindenki után. És vannak mások, főleg fiatalok, bennük van erő és becsületesség, ők egy új csoportot akarnak csinálni, azt hiszem, belőlük lesz valami, mert magukban keresik, hogy merre menjenek.

Aztán itt van az az alapítvány, amit én tavasszal tettem Krassó Miklós és Krassó György hagyatékának feldolgozására, publikálására, egy archívum létesítésére. Azt hiszem, nagyon sok fontos anyag van, interjúk ’72–73. március 15-ről, összegyűjtött dokumentumok, teljes szamizdatgyűjtemény, megemlékezések a nyolcvanas évek elejétől, úgy gondolom, ez az archívum fontos lenne. A Fő utcai lakásában szerettem volna az archívumot kialakítani, írtam a gyerek nevében egy lemondónyilatkozatot még tavasszal, 28 országgyűlési képviselő is aláírta a kérvényt, és erre Demszky nem is válaszolt.

A lakás pedig, azt hiszem, azóta is üresen áll. Ugyanott Krassó egyik tervét is szeretné az alapítvány megvalósítani, a Magyar Október Szabadsajtót, ami segítene magánszemélyeknek és csoportoknak kiadványokat, könyveket készíteni, terjeszteni. Ez a szólásszabadság tárgyi feltétele volna.

De most valami pereskedés folyik.

Igen, erről talán kellene itt beszélni. Arról a lányról van szó, aki az utolsó évben éjjel-nappal együtt dolgozott Krassóval. Biztos vagyok benne, hogy Gyuri őt igazán szerette, és én is családtagnak tekintettem. Semmi bajunk nem volt egymással Gyuri haláláig. Ő most a Magyar Október Párt ellen fordult, ellenem és még a gyerek ellen is. Szeretném, ha megértené, hogy ez egy kaukázusi krétakör helyzet, egyikünk se győzhet úgy, hogy ne ártana Krassónak. Ez a viszály szégyent hoz rá. Most az újság útján is üzenem neki, hogy én nem vagyok ellene. Nekem az a fontos, hogy Krassóból annyi maradjon meg, amennyi csak lehet, ezért együtt kellene működnünk. Nem feltétlenül akarok dolgozni az alapítványban, nem bánom, ha ő csinálja, vagy ő is csinálja Krassó többi barátjával együtt. Én inkább művészettel szeretnék foglalkozni.

Októberben a Liget Galériában volt kiállításod Haláltánc címmel.

Ezzel a halálélményt szeretném feldolgozni valahogy, de nagyon nehéz. Az anyagból könyvet is készítek magánkiadásban, és filmet is forgattam a Balázs Béla Stúdió támogatásával a Képzőművészeti Főiskolán. Ez egyben animációoktatás is volt, a hallgatók improvizáltak, szerepeltek a filmben, és közben azt hiszem, többet tanultak, mint ha előadást tartottam volna. Azt szeretném, ha a tanítványok szereznének kamerát, és önállóan folytatnák animációs ötleteik megvalósítását. Fölkértek, hogy az Iparművészeti Főiskolán is tartsak egy hasonló kurzust márciusban. Én ezt nagyon szeretem csinálni. Szerveztem egy képregény-kiállítást, ami most nyílt meg decemberben, szintén a Liget Galériában. Jövő évben arra a kiállításra szeretnék készülni, ami valószínűleg ősszel lesz Székesfehérváron. Ez már nem a halálról szólna, hanem az életemről, arról, hogy akkor leszek negyvenéves, tehát úgy az emberélet útjának felén ideje lenne elkezdeni.

• Kultúra