Skip to main content

Ha lejön ide a hold

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mentőakció


Hát itt van, jól van, megvagyon.

Vigyázzban állt a csúnya, kicsi ember, s meg sem rebbent a keze, csak a víz, az csurgott szakadatlan gallérra, zubbonyra, kisingre. Folyott le mint a vonalzó. S még azután is csak állt ott az üres bögrével a száján. Száradt, örült a nyelésének. Végül letette a vizespadra. Napszak szerint éjjel volt, aligha nem nulla óra, hanem az ott kint nem az éjszaka, a ripacsos homlokán át is látta, a pirossá halványodó fényben is, hogy nem. Reszketés fogta el, de szinte az a petrós és okádtató, amitől haladéktalanul el kell repülni.

Holott épp fölrepülni, azt hova immár?

Ha egy hitvány konyhaajtó is nagyon messzi van. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Mint egy drapp, soványka tehén, ha ellik, tempósan pattogzott az ajtón a festék, fel-felnyíttak a foszli-deszkák, s úgy cimbalmoztak az ablakszemek, mintha üvegcsillárral vernek valakit messze, messze.

Akárhány csillag ha leszalad, kanálkányi likat se üt többet a földön.

Az ott kint lávagumi, kétsége nem fért hozzá, tömör és keserű, akár a bizonyos hús a szóbeszédben. Brüszkmassza, azt nem bontja meg, csak az eleven tűz, meós beosztású volt, tudta jól. Legföljebb az autogén. Köhintett, megtágította a szikrafogó gallért, s nézett csak kifelének befelé. S nézte a pévécékilincset, a kulcsot. Hogy talán jobb, ha maga kinyitja, mielőtt beroppan.

S nemcsak, mert egy vulkántelepi konyhaajtó kevesebbet bír egy közepes férfinél. Nemcsak. Hanem mert kell az ember hátaügyében valami végleges. Aminek egyszer és mindenkorra neki lehet dőlni, s lehet hallgatni dosztig, hogy bujkál a kályhában a széngáz… Utóvégre mi kell más? Víz, esetleg Hóvirág-sajt és fekete fólia.

Körömollóval most már minek az eget?

Úgynevezett szurrogális brüszkmassza, a nyers és nehéz végtermék, ami kicsiben az életünk, s nagyban, lám, maga az Örökkévaló. Traktorgumit kell lehámozni a sikatókon, de ezertonnaszám, s bele a vulkánkemencékbe, egyesbe, négyesbe, mikor melyikre van ándung s keret. Azt a villany megköveszti, a veres martinászok kiöntik, akkoraforma labdákba, mint a hold.

Ha lejön ide a hold, és fekete lesz, akkorákba.

Eddig legalább így volt. És úgy volt, hogy bár azt ember a két kezével meg nem emelhette, néha, tavaszi éjszakákon csak fölibe került a rámpán, s ha be nem rezelt, ha a talpa szívével jól belekapaszkodott, szaladhatott rajt, ahogy a mutatványosok.

Ez volt az élet mámáig, s még az étkezés, meg a vasárnap.

Jobb, ha kinyitja, de csak téblábolt a balkéz a nagy merevenben. A másik keze meg ott lógott az oldalánál, a varráson, fújókájával rátekerve a csuklójára az iszamos, feketedő pumpa. Azt ő már le nem teszi ebben az életben. Roggyantott, rutinosan terpesztett, ráigazította a talpát, az ócska cipőt a linóleumra. Csak nem fog elesni! Úgy mozdult meg a padló, ahogyan az ember az orcáját beszívja s visszaigazítja.

Vagy ahogy rág.

A gumiöntödékben – Vosztok és Iszkra –, ténylegesen fölmerült az emberevés, legalábbis beszéltek mindenfélét. Hogy terjed egy stencilezett szakácskönyv hátul a traktordepók mögött, egymás kezébe adják és bólintanak a sötétben. Tán nem tömegesen, de közülünk. Ezzel együtt mindenik fél s petróval igyekszene megundokítani a húsát, hanem attól is fél, attól az okádéksárga injekciótól a bőr alá, hát leginkább csak falat keres a hátával minduntalan, s nem mosdik se fönt, se alul… Apró, bélsaras nejlonzacskót hord a szívgödör fölött, s ha jönnek rá a csavarkulccsal hárman, elroppantja, nesztek, kamerád. Meg ripacsos keléseket maszekol magának a fattyúgumiból, téglaporral megszínezi, azt ragasztja föl, hátha.

A verhenyegesekről legutóbb elterjedett, hogy valami génjük vagy mijük elszakadt, s kivált nagyevők, azokat agyon-agyonverik bervapumpával, akár rájuk igazolódik valami, akár nem.

Holott senki ember homloka nem csapottabb a másokénál, azok is csakúgy csókolnak gyereket és katonát, ugyana szájjal, mit ha kiöblítenek vasárnap a templom medencéjében, kaucsuktej csillan annak is a prémjén, ugyanúgy. S kis láda rózsalekvárt visznek, ha lakodalomba mennek, dettó.

Helikopterrel járt a pap, legalábbis mostanig.

Édeset érzett a garatjában és szomjasat megint. S hogy jobb neki, ha kinyitja. Mert akkor mégse a brüszk, hanem mégis az ember, ha mindegy is az. A tántorodása után ez volt az egyetlen gondolatja. Meg hogy falat keríteni a hátának, egy akármilyen falat, s dőlni neki, nem pattanni le róla többet.

Megcirógatta a kilincset. Elébb úgy próbálta szelíden, mint egy szoknyát, s csak aztán rántotta föl, hogy hasadjon, repedjék a szájáig, bánja is ő. De nyílott az ajtó engedelmesen, szusszantott és kinyílott, mint az őzikék az erdőn. S akkor megnézte végre, ami jön.

Az a halkan gyüremkedő lávagumi.

Mikor elállt a szeméből a verejtéke, megfordult és nekidőlt. Langyos volt az a hátának és reszelős, szinte jó. S csak bámult azután befelé a szobába. Ágy, vizespad, tűzoltóhomok, pedálos légzőkészülék.

Az elemlámpa ott feküdt a fotelnál, jött belőle a kicsi világosság, mégsem volt könnyű kivenni az üldögélő verhenyeges embert. De annyira azért látszott, hogy ne remélhesse, nincs ott, s hogy nem is volt. Épp csak a nyirkos száját hagyta tátva, máskülönben nyugodt volt, békés. Mint aki a padlón elhányt stencileket fixírozza, s csudálkozik kissé.

Hogy bárkit is konkrétan elemésztettek volna, arra nincs adat. Eltűnünk, ennyi volt megállapítható. S hogy aki füles pilótasapkát hord, nem mind éri el a reggeli műszakot, ezért még a verhenyegesek se szívesen kockáztatták az efajta sapkát, nem is mind érték el a reggeli műszakot.

Hamarosan bezárt a borbély, fölment a korom ára.

Alig látta, de azért látta. Ott ült az az Iszkrás ember a fotelban, mozdulhatatlanul. Vagy Vosztok, nem mutatkozott be. Ült a kezében a sapkájával és a ragacsos, kormos tincseivel játszott a széngáz. S bár alig csepegett a karfa, azt pont rá az elemlámpa kerek üvegére. Veres lett, majd ahogy alvadott, fakó és fekete.

Beszívta, majd visszaigazította orcáját a mocskos linóleum.

Mindenki várta, senkise hitte, s most megvan, itt van véglegesen. A Társaság nemhiába fenyegetőzött heteken át, rádión, hangszórón, szórólapon, hogy elfogyott a türelem. Hogy ráengedik a Sikató-völgyre a brüszköt. El volt végezve a számítás, csak a parancs kellett, a jelszó.

Most meglett és megdermedett.

Fönt a relétoronyban, kontrollámpák és összehuttyant zubbonyok között a kopasz, vegetárius diszpécser odébb tolta a kaugumit a szájában, tárcsázott s röviden jelentett. Időt, irányt, tágulási együtthatót, mindent, ami utólag kellhet. Ufarszin, mondta, majd letette a telefont. Utána csak nézett, s eltűnődött:

– Barbárok.

(Már megjelent, de kötetben még nem publikált írás)
































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon