Hát itt van, jól van, megvagyon.
Vigyázzban állt a csúnya, kicsi ember, s meg sem rebbent a keze, csak a víz, az csurgott szakadatlan gallérra, zubbonyra, kisingre. Folyott le mint a vonalzó. S még azután is csak állt ott az üres bögrével a száján. Száradt, örült a nyelésének. Végül letette a vizespadra. Napszak szerint éjjel volt, aligha nem nulla óra, hanem az ott kint nem az éjszaka, a ripacsos homlokán át is látta, a pirossá halványodó fényben is, hogy nem. Reszketés fogta el, de szinte az a petrós és okádtató, amitől haladéktalanul el kell repülni.
Holott épp fölrepülni, azt hova immár?
Ha egy hitvány konyhaajtó is nagyon messzi van. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Mint egy drapp, soványka tehén, ha ellik, tempósan pattogzott az ajtón a festék, fel-felnyíttak a foszli-deszkák, s úgy cimbalmoztak az ablakszemek, mintha üvegcsillárral vernek valakit messze, messze.
Akárhány csillag ha leszalad, kanálkányi likat se üt többet a földön.
Az ott kint lávagumi, kétsége nem fért hozzá, tömör és keserű, akár a bizonyos hús a szóbeszédben. Brüszkmassza, azt nem bontja meg, csak az eleven tűz, meós beosztású volt, tudta jól. Legföljebb az autogén. Köhintett, megtágította a szikrafogó gallért, s nézett csak kifelének befelé. S nézte a pévécékilincset, a kulcsot. Hogy talán jobb, ha maga kinyitja, mielőtt beroppan.
S nemcsak, mert egy vulkántelepi konyhaajtó kevesebbet bír egy közepes férfinél. Nemcsak. Hanem mert kell az ember hátaügyében valami végleges. Aminek egyszer és mindenkorra neki lehet dőlni, s lehet hallgatni dosztig, hogy bujkál a kályhában a széngáz… Utóvégre mi kell más? Víz, esetleg Hóvirág-sajt és fekete fólia.
Körömollóval most már minek az eget?
Úgynevezett szurrogális brüszkmassza, a nyers és nehéz végtermék, ami kicsiben az életünk, s nagyban, lám, maga az Örökkévaló. Traktorgumit kell lehámozni a sikatókon, de ezertonnaszám, s bele a vulkánkemencékbe, egyesbe, négyesbe, mikor melyikre van ándung s keret. Azt a villany megköveszti, a veres martinászok kiöntik, akkoraforma labdákba, mint a hold.
Ha lejön ide a hold, és fekete lesz, akkorákba.
Eddig legalább így volt. És úgy volt, hogy bár azt ember a két kezével meg nem emelhette, néha, tavaszi éjszakákon csak fölibe került a rámpán, s ha be nem rezelt, ha a talpa szívével jól belekapaszkodott, szaladhatott rajt, ahogy a mutatványosok.
Ez volt az élet mámáig, s még az étkezés, meg a vasárnap.
Jobb, ha kinyitja, de csak téblábolt a balkéz a nagy merevenben. A másik keze meg ott lógott az oldalánál, a varráson, fújókájával rátekerve a csuklójára az iszamos, feketedő pumpa. Azt ő már le nem teszi ebben az életben. Roggyantott, rutinosan terpesztett, ráigazította a talpát, az ócska cipőt a linóleumra. Csak nem fog elesni! Úgy mozdult meg a padló, ahogyan az ember az orcáját beszívja s visszaigazítja.
Vagy ahogy rág.
A gumiöntödékben – Vosztok és Iszkra –, ténylegesen fölmerült az emberevés, legalábbis beszéltek mindenfélét. Hogy terjed egy stencilezett szakácskönyv hátul a traktordepók mögött, egymás kezébe adják és bólintanak a sötétben. Tán nem tömegesen, de közülünk. Ezzel együtt mindenik fél s petróval igyekszene megundokítani a húsát, hanem attól is fél, attól az okádéksárga injekciótól a bőr alá, hát leginkább csak falat keres a hátával minduntalan, s nem mosdik se fönt, se alul… Apró, bélsaras nejlonzacskót hord a szívgödör fölött, s ha jönnek rá a csavarkulccsal hárman, elroppantja, nesztek, kamerád. Meg ripacsos keléseket maszekol magának a fattyúgumiból, téglaporral megszínezi, azt ragasztja föl, hátha.
A verhenyegesekről legutóbb elterjedett, hogy valami génjük vagy mijük elszakadt, s kivált nagyevők, azokat agyon-agyonverik bervapumpával, akár rájuk igazolódik valami, akár nem.
Holott senki ember homloka nem csapottabb a másokénál, azok is csakúgy csókolnak gyereket és katonát, ugyana szájjal, mit ha kiöblítenek vasárnap a templom medencéjében, kaucsuktej csillan annak is a prémjén, ugyanúgy. S kis láda rózsalekvárt visznek, ha lakodalomba mennek, dettó.
Helikopterrel járt a pap, legalábbis mostanig.
Édeset érzett a garatjában és szomjasat megint. S hogy jobb neki, ha kinyitja. Mert akkor mégse a brüszk, hanem mégis az ember, ha mindegy is az. A tántorodása után ez volt az egyetlen gondolatja. Meg hogy falat keríteni a hátának, egy akármilyen falat, s dőlni neki, nem pattanni le róla többet.
Megcirógatta a kilincset. Elébb úgy próbálta szelíden, mint egy szoknyát, s csak aztán rántotta föl, hogy hasadjon, repedjék a szájáig, bánja is ő. De nyílott az ajtó engedelmesen, szusszantott és kinyílott, mint az őzikék az erdőn. S akkor megnézte végre, ami jön.
Az a halkan gyüremkedő lávagumi.
Mikor elállt a szeméből a verejtéke, megfordult és nekidőlt. Langyos volt az a hátának és reszelős, szinte jó. S csak bámult azután befelé a szobába. Ágy, vizespad, tűzoltóhomok, pedálos légzőkészülék.
Az elemlámpa ott feküdt a fotelnál, jött belőle a kicsi világosság, mégsem volt könnyű kivenni az üldögélő verhenyeges embert. De annyira azért látszott, hogy ne remélhesse, nincs ott, s hogy nem is volt. Épp csak a nyirkos száját hagyta tátva, máskülönben nyugodt volt, békés. Mint aki a padlón elhányt stencileket fixírozza, s csudálkozik kissé.
Hogy bárkit is konkrétan elemésztettek volna, arra nincs adat. Eltűnünk, ennyi volt megállapítható. S hogy aki füles pilótasapkát hord, nem mind éri el a reggeli műszakot, ezért még a verhenyegesek se szívesen kockáztatták az efajta sapkát, nem is mind érték el a reggeli műszakot.
Hamarosan bezárt a borbély, fölment a korom ára.
Alig látta, de azért látta. Ott ült az az Iszkrás ember a fotelban, mozdulhatatlanul. Vagy Vosztok, nem mutatkozott be. Ült a kezében a sapkájával és a ragacsos, kormos tincseivel játszott a széngáz. S bár alig csepegett a karfa, azt pont rá az elemlámpa kerek üvegére. Veres lett, majd ahogy alvadott, fakó és fekete.
Beszívta, majd visszaigazította orcáját a mocskos linóleum.
Mindenki várta, senkise hitte, s most megvan, itt van véglegesen. A Társaság nemhiába fenyegetőzött heteken át, rádión, hangszórón, szórólapon, hogy elfogyott a türelem. Hogy ráengedik a Sikató-völgyre a brüszköt. El volt végezve a számítás, csak a parancs kellett, a jelszó.
Most meglett és megdermedett.
Fönt a relétoronyban, kontrollámpák és összehuttyant zubbonyok között a kopasz, vegetárius diszpécser odébb tolta a kaugumit a szájában, tárcsázott s röviden jelentett. Időt, irányt, tágulási együtthatót, mindent, ami utólag kellhet. Ufarszin, mondta, majd letette a telefont. Utána csak nézett, s eltűnődött:
– Barbárok.
(Már megjelent, de kötetben még nem publikált írás)
- Kultúra [6]