Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Harmincöt éves lett pécsi folyóiratunk, a Jelenkor. Nem túl hosszú idő, nem túl kerek szám ez, de jó alkalom a visszatekintésre. Volt egy bő évtized (megvolt az tán kettő is), amikor a Jelenkor számított a legtisztább, legmértékadóbb irodalmi lapnak Magyarországon. Nem terhelte obskúrus múlt, nem tapadtak hozzá rosszul csengő nevek, makulátlan jó híre és a vidéki orgánum relatíve szélárnyékos helyzete együtt teremtett lehetőséget arra, hogy – talán elsőként honi kulturális lapjaink között – a következetes minőségeszmény képviselője legyen. Antipolitikusan kimaradt az elmúlt korszak emlékezetes vitáiból (a jégszekrény, a magyarság vagy a kultúra mibenlétéről), nem foglalkozott ideológiával, egyáltalán, úgy viselkedett, mint egy rendes irodalmi lap egy rendes polgári demokráciában. Lehet, hogy nem egyedül üdvözítő út, de mindenképp figyelemre méltó magatartás ez egy diktatúrában. A durván átpolitizált és ideologikus közegben egyedül az esztétikai értékre és szellemi teljesítményre figyelni önmagában is kiállást, ellenállást jelentett.

Az évfordulóról megemlékezve is hűek önmagukhoz, nem a lap történetét írják, nem visszaemlékezéseket és panegyrikusokat rendelnek és adnak közre, hanem irodalmat. Antológiát a Jelenkor szerzőinek munkáiból. Csuhai István, a lap főszerkesztője és a kötet válogatója még bevezetőt sem ad, be kell érnünk a fülszöveggel, amely egyetlen szempontot említ: a nyolcvanas évek óta a laphoz erősen kötődő szerzőket vett be a kötetbe. Nagyjából-egészében őket illették a szédítő karriert befutott „huszadrangúak” minősítéssel. Ékelődhetnénk, hogy szerencsés az az irodalom, amelyiknek ilyen a huszadvonala (kevésbé szerencsések még első vonalnak is elfogadnák) – mármint a vonal alatti perspektívából nézve.

Felismerhető még válogatási szempontként a határon túli magyar irodalom szerepeltetése, bár erre nem is kellett külön törekedni, hisz talán a Jelenkor volt az a folyóiratunk, amelyik a legmagátólértetődőbben adott helyet a kisebbségi íróknak vagy a szomszéd népek irodalmának. Szóba jöhetett még a „német vonatkozás”, ugyanis az antológia kétnyelvű. A magyar szöveggel szembenéző oldalon, mintegy tükörként ott a német fordítás (hogy milyen hű a tükör, el nem dönthetem – számos fordító, köztük az imponáló szorgalmú Hans-Henning Paetzke munkája –, de értelemzavaró sajtóhibák esetén forduljunk bizalommal a német szöveghez). A magyar kultúra múltbeli német orientációja közismert, és az utóbbi évtizedben – nem kis részben az antológia szerzőinek és fordítóinak jóvoltából – örvendetesen megéledt ez a kapcsolat, immár csereforgalomról, kölcsönös egymásra figyelésről beszélhetünk a két nyelvterület között. S ha arra gondolunk, hogy magyarjaink irodalmi díjakkal ékes, sőt mi több, a német könyvpiacon is jól pengő nevek, a legkevésbé sem tűnik nagyzolásnak a Jelenkor-antológia kétnyelvűsége.

A kötet nagyobbik része a prózáé. A szépszámú honi folyóiratot olvasva időnként szomorúan konstatálhattuk a kortárs kispróza középszerűségét, erőtlenségét (a könyvkiadás már kedvezőbb képet mutat). Ám itt a tartalomjegyzék is tiszteletet parancsol: Nádas, Mészöly, Mándy, Esterházy, Krasznahorkai, Bodor Ádám. Nádas Pétertől épp azt az Évkönyv-részletet választották nyitánynak, amelyben az egykori főszerkesztő, Szederkényi Ervin szép emberi portréját rajzolja meg. Prózát közölnek az olyan többműfajú kiválóságoktól is, mint Tandori, Parti Nagy, Garaczi vagy Kukorelly, kiktől szívem szerint verset olvastam volna (bár nagyon jó a Madárzsoké vagy A hullámzó Balaton), ha másért nem, azért, mert mostanában keveset írnak. Az ellenpélda Tolnai Ottó. Az elmúlt években megjelent emlékezetes verskötetei után kézenfekvő lett volna költeményeket hozni tőle: helyette van a Briliáns, elbeszélés, és nem találok rá jelzőt. Hátborzongatóan jó, a legjobb? Gondoljuk meg, a magyar prózaírás arisztokráciája jön össze a kötetben (kevés kivétellel, hiszen mindenki mégsem lehet a Jelenkor belső szerzője – bár Lengyel Péter az), sose merészkednék rangsort állítani e nevek között, de az itt közölt írásokból Tolnaié és Bodor Ádámé (A részleg) kétségen kívül remekmű. Az ifjabb nemzedék – pedig tetszett Németh Gábor és Darvasi László szövege – ebben a körben olyan szürkészöldnek látszik. Igen ajánlom viszont Csiki László novelláját, a Halanya, avagy a szavakat.

A „versrovatra” is büszke lehet a Jelenkor: a legpécsibb Csorba Győzőtől, Bertók Lászlótól Méhes Károlyig, a házi szerzővé lett Petritől Kovács András Ferencig tart a névsor, a költőnőké Károlyi Amytól Takács Zsuzsáig, köztük a mai magyar líra olyan nagyságai, mint Rakovszky Zsuzsa, Balla Zsófia. (Rakovszky olyan keveset ír, olyan ritkán publikál, hogy tőle még a másodközlés is esemény.)

Az esszéknek és tanulmányoknak sikerül a legkevésbé jó képet adniok a Jelenkor – sőt szerzőik – szellemi kapacitásáról. Hamar fölismerhető a jámbor szerkesztői szándék: az egyes művekről, alkotókról szóló bírálatok helyett átfogó igényű, elméletibb jellegű dolgozatok közlése. Nem is az egyes írások színvonalával van baj, inkább az összkép mutatkozik száraznak és pedánsnak. Úgy látszik, ez a mostani nem a nagyszabású elméleti alapvetések és szintézisek ideje. A klasszikus vagy szorosabb értelemben vett esszé, Balassa Péteré, Földényi F. Lászlóé jelent csak kivételt. Balassa Molto moderato című és Bildungsromanze (sic!) műfajú írását már csak azért is gyönyörűség újraolvasni, mert ő, Rakovszkyval ellentétben, mintha túl sokat beszélne újabban. (Van ebben valami mély igazságtalanság, hiszen többnyire megszólaltatják, szóra bírják, mert igénylik a hangját, a gondolkodását, emberi és tudósi hitelét.) Ettől persze nem a megszólalás súlya, értéke csökkent, hanem a hőfoka, és ez is csak máskor derül ki, egy ezredvégi beszélgetés, halálnapló magasából nézve, vagy ezt a forró és személyes esszét olvasva.

Legyen bármily megbízhatatlan a kortársi ítélet, annyi nyugodtan megjósolható, hogy a Jelenkor folyóiratnak szép lapja lesz majd a magyar sajtótörténetben, az itt felsorakoztatott szerzők pedig irodalmunk maradandó értékeit jelentik. Az antológiát az írók kislexikona zárja, belőle, mintegy mellékesen, kirajzolódik a Jelenkor kiadói tevékenysége. Mert 1989-ben a lap elveszítette ugyan kivételes szerepét, de mindjárt talált magának egy újat. A közös lap- és könyvkiadás régi jó hagyományát követve a mai magyar irodalom legjelentősebb műhelye, kiadója lett belőle. Ezért sem hagyható szó nélkül, milyen csúnyák a Jelenkor kötetei, és az érett asszonyi korba lépett folyóirat is változtathatna már a megjelenésén. Százegy mentsége lehet az igénytelen külsőnek, egyébiránt sem ez az időszak lesz a magyar könyvművészet legfényesebb fejezete, de mégse volna tán reménytelen próbálkozás agyafúrt ötletekkel, szellemes tipográfiai megoldásokkal – mint Borbély Szilárd verseskötetében vagy Forgách András színházi könyvében – külön költség nélkül is vonzóbb öltözetet tervezi e megőrizni való műveknek.

• Kultúra