Balla D. Károly

Nyomtatóbarát változat

Nekem sincsenek területi követeléseim. Nem is lesznek. Nem-nem-soha! Tessék csak nyugodtan aláírni, parafálni, ratifikálni, mifene! Arra a kis földre is lehet bátran szerződni, ami itt van a lábam alatt. Tessék csak beáldozni! Majd legfeljebb felemelem (feldobom) a talpamat. Inkább a talpamat, mint a szerződést!

Ungvár elesett. Nem, nem a köztudomásúlag errefelé lassan járó hírközlés késett 49 esztendőt a bejelentéssel: én nem az 1944-es október végi szovjet bevonulásra gondolok, hanem egyfajta szubjektív végső elestére szülővárosomnak. Mert azért így vagy úgy, ilyen vagy olyan módon Ungvár mind ez ideig megmaradt magyar városnak. Hiába nevezték el Uzsgorodnak, Uzshorodnak, hiába csökkent a magyarság számaránya 10% alá, azért, ha az ember vasárnap délben – még néhány évvel ezelőtt is – kisétált a Korzóra, hallott magyar szót, látott ismerős arcokat, egy-egy ablakból kiszűrődött a déli harangszó, aztán meg jó ebédhez a nóta. A régi városrészben, ahol én is lakom, ott éltek még a magyar családok, s a várnegyed – minden elidegenítő szándék ellenére – még történelmi levegőt lehel.

Ha most mégis úgy érzem, Ungvár végleg elesett, nem arra az ügyetlenül fogalmazott, alapszerződésbeli ominózus második cikkelyre gondolok, hisz területi követelésekről rég nem álmodik senki, aki valamelyest is reálisan látja a nagypolitikát. (Egy kis biztonságot azért ad az alapszerződés: ezután Ukrajna Debrecenre és Szolnokra már aligha tarthat igényt, holott tudós szófejtők rég bebizonyították: mindkettő ősi ukrán település; előbbi neve például a „dobro csiniti” = jót tenni kifejezésből ered.)

Az érzésre, hogy Ungvár elesett, másféle alkalom szolgáltatott okot: egy sátorverős, rezesbandás, hét falura szóló, három napig tartó lagzi, amelyet galíciai szokásrend szerint egy onnan betelepült ukrán család ült (még ha csak ült volna!) nemrégiben az ungvári vár tövében.

Utcánk, a Vár utca nevéhez híven „nekimegy” az ősi várfalaknak. A 9-es számú ház már gyakorlatilag „várszomszéd”. Az ünneplő család a 7-es szám alatt egy részben elköltözött, részben elhalt magyar família helyén lakik, s itt lakodalmazott napokig, amúgy falusiasan. Én muzsikálásukat, udvarban felvert sátrukat, kurjantásaikat, dínomdánomozásukat, az utcára ki-kitóduló mulatozós csoportjaikat akaratlanul is hallgatva-látva értettem meg: utcám többé már nem Vár utca, hanem valóban, ahogy a tábla is hirdeti: Zamková vulicjá, s városom sem Ungvár többé.

Nekem sincsenek területi követeléseim. Sírhely sem kell, mert még abból is hivatkozási alap lehetne: a föld azé, aki benne fekszik…

A Kapus utcai temető jó huszonöt éve le van zárva. Mármint abban az értelemben, hogy temetni nem lehet oda. Néhány éve aztán teljesen bezárták: kapuit leláncolták, az őrházat lebontották, a látogatását megtiltották. Az ungváriak tudni vélték, a városi főépítész asztalán már ott a terv: a temetőt beszántják, helyén építkezés kezdődik. Ám nem történt semmi.

Azaz mégis: a lezárt temetőből ivócimborák tanyája lett. Itt-ott segítettek a drótkerítésnek szétfesleni, a kőfalnak leomlani, s így szabad bejárás nyílt mindazok részére, akik hónuk alatt fél liter pálinkával, táskájukban pár üveg borral csendes zugot kerestek maguknak – általában csoportosan – a lerészegedéshez. Akadtak, akik kevésbé fennkölt, de annál praktikusabb hasznosítását fedezték fel a felügyelet nélkül maradt temetőnek: elhordták a sírköveket (házalapba? új névvel egy másik temetőbe?), el a vaskerítéseket (betonvasnak? veteményes köré, hogy ne tévedjen be a kutya?), a kereszteket és fejfákat (tüzelőnek?); s persze be-betévedtek olyanok, is, akik a pusztítás-rombolás puszta élvezetének hódoltak: rájuk maradt a bokrok, növények kiszaggatása, letaposása, felgyújtása. A közeli házak lakói a háztartási szemetüktől szabadultak meg a bejárat közelében, mások a környéken sehol nem található nyilvános WC-t vélték felfedezni a fák alatt. Mi sem természetesebb, hogy terréniumra találtak itt a kóbor kutyák, az elvert macskák – és a hontalanok is, különösen így, nyáridőben.

Mindezt anyámék mesélték el, akik maguk is illegális temetőlátogatóként családi sírjainkat indultak felkeresni, fiam kíséretében. Átnyomultak hát a drótkerítés résén, s az elvadult, gazos-szemetes, dugókból és összetört palackokból helyenként szabályos „szőnyeggel” borított terepen alig tudták megmutatni unokájuknak azt a helyet, ahol dédanyja-dédapja sírja domborult valaha. (A halmok rég letaposva, fejfák elhordva. Csak egy évszázados ecetfa állt még kitartóan, így tudtak mégis tájékozódni.)

Inkább szántanák fel! – sóhajtoztak hazatérve. Ennél már az is jobb lenne. Csakhogy – vélem sejteni – a városnak már erre sincs pénze.

Ki is vagyok én? őslakos? honfoglaló? betelepülő? elnyomó? felszabadító? vendég? befogadó? társbérlő? albérlő? ágyrajáró? ágyrólszakadt? Vagy egyszerűen: túlhaladott állapot?

Amerikai vendégeim voltak pár hete. Béla a pittsbourghi egyetem történészprofesszora, Ágnes, a felesége irodalomkutató, maga is egyetemi tanár. És mert szakterületük Közép- és Kelet-Európa, no és mert magyarok, az elmúlt években végigjárták a mai Magyarország határvidékeit kívülről is, belülről is. Két éve még nem sikerült Kárpátaljára eljutniuk. Az amerikai szovjet konzulátus olyan (főleg anyagi és bürokratikus) feltételeket szabott, amelyeknek nem tudtak és nem is akartak megfelelni. A politikailag már kétségkívül rugalmasabb Ukrajna konzulátusa az idén belátóbb volt: különösebb kekeckedés nélkül megadta a vízumot. A határon sem adódott nehézségük, bár kicsit furcsállták a zöldsapkások, hogy amerikai útlevél mellé hogyan stimmel a német rendszámú kocsi (bérautó volt; Bélának külön pénzébe került, hogy Ukrajnába átengedje a biztosító). Nem is mert a házaspár magyarul megszólalni: egy német autón közlekedő, Ukrajnába belépő amerikaitól ez már túl sok lett volna.

Csak másfél napjuk jutott arra, hogy Vereckére, a munkácsi várba, a Tisza felső folyásához, Beregszászba, a Nyugaton sokak által még mindig lebombázottnak hitt Nagydobronyba eljussanak. A legmaradandóbb élményeket azonban nem Árpádék hágóján, nem a huszti romvár falai alatt, nem Zrínyi Ilona erősségében szerezték. Hanem az egyik ungvári szállodában. Nem azzal, hogy a WC-ben nem volt papír, hogy meleg víz csak egy óra hosszat folyt a csapból (mi tudjuk: nem rossz arány), hogy nem kaptak sem rendes lepedőt, sem ép törölközőt. Hanem azzal, hogy amikor csomagjaikkal végleg elhagyni készültek szobájukat, a takarítónő addig nem engedte el őket, amíg meg nem bizonyosodott arról: mind a két szakadt törölköző megvan, nem lopták el a vendégek.

Eljátszottam magamban a jelenetet: Béla, az egyetemi professzor megérkezik tizenkét szobás pittsbourghi házába feleségével, akinek nyomban odaszól: „Na, Ágnes, rakd ki a szajrét.” S az asszony a légkondicionált luxuslakás patikatisztaságú (egyik) fürdőszobájának csillogó porcolánfogasára felakasztja az agyonmosott (de így is foltos), lukas vászontörölközőt, mint több ezer dolláros költségvetésű európai körutazásuk legértékesebb zsákmányát. „Ez igen, ezért megérte!”

Egy a fontos: hogy nincsenek területi követelések. Alhatunk nyugodtan. S bízhatunk abban: a bölcsek talán arra várnak, amíg önként fel nem kínálják ama területeket. Vagy oda nem adják ajándékba.

Habár: az is veszélyes dolog. Ki ne emlékeznék, mennyi bajt okozott Trójának ama bizonyos ajándék faló.



Ha így nézzük: mégis Ungvár eleste a kisebbik rossz.

• Külföld