Illés Iván

Nyomtatóbarát változat

Amikor 1989 végén mindhárom „visegrádi” országban megtörtént a politikai fordulat, szinte azonnal felmerült a háromszög politikai-gazdasági együttműködésének gondolata. Akkor még nem látszott valószínűnek, hogy a Szovjetunióban olyan mértékű fordulat és szétesés következik be, mint amilyen később végbement. Ezért mind Nyugaton, mind a három érintett országban felvetődött, hogy valami módon közösen kell fellépni a Szovjetunióval szemben, egyfajta politikai-gazdasági reformkoalíciót kell létrehozni.

Ekkor még a német egyesülés folyamata és kimenetele is meglehetősen bizonytalan volt. A Nyugattól sem állt távol az a szándék, hogy egyfajta pufferzónát létesítsen az akkor még kommunista Szovjetunióval szemben.

A Németországtól nyugatra fekvő világ, különösen Amerika a térséget mindig is egyetlen blokknak tekintette, és a továbbiakban is így kívánta kezelni, s piaci-gazdasági szempontból is kedvezőbbnek látszott, ha legalább a három országot egységes gazdasági térként értelmezheti.

A három ország egyébként is hajlott arra, hogy egyrészt így különböztesse meg magát kevésbé szerencsés sorstársaitól (Romániától, Bulgáriától), másrészt belátták, hogy az egységes fellépés növeli a Nyugathoz való csatlakozásuk esélyeit.

A folyamat azonban kezdettől fogva konfliktusokkal volt terhes. Először is mindhárom ország gyakran úgy érezte, hogy sajátos politikai-gazdasági előnyei révén egyedül gyorsabban és könnyebben bejutna az európai házba. Lengyelország stratégiai helyzete és merész reformjai révén, Cseh–Szlovákia történelmi kapcsolatai, gazdasági potenciálja és demokratikus hagyományai révén, Magyarország pedig a politikai-gazdasági reformokban való legnagyobb tapasztalata révén vélte előnyösebb helyzetben magát. A vetélkedés nyertese sokszor a Szovjetunió és a Nyugat lett, ki is használták a három ország konkurenciahelyzetét.

Az előzmények

Cseh- és Morvaország – ezen belül is elsősorban Morvaország és Szilézia – közel 250 éven keresztül Magyarország első számú külkereskedelmi partnere volt. Az első világháború utáni „határrendezés” á gazdasági kapcsolatokat még nem változtatta meg, de a húszas évek végétől az általános protekcionizmus, az importhelyettesítő magyar textilipar fejlesztése és a világválság azután a harmincas évekre a visegrádiak közötti kereskedelmi forgalmat a korábbi töredékére redukálta. 1945 után ismét növekedett az egymás közötti kereskedelem részaránya, de ez részben egy természetellenes helyzet, a világpiactól való elzárás és elzárkózás következménye volt. Ettől kezdve ez a részarány némi hullámzással, de tendenciájában folyamatosan csökkent, és a nyolcvanas évek második felében Cseh–Szlovákia és Lengyelország együttes részesedése a magyar külkereskedelemben 9 százalék körül volt. (A XVIII. és XIX. században ugyanez az arány a mai Magyarország és a mai Cseh–Szlovákia és Lengyelország területe között 34-35 százalék körül mozgott!)

A csökkenésnek számos oka volt. A legdöntőbb az, hogy mindhárom ország autarchiás, piac nélküli modellt követett, párhuzamos struktúrák sokaságát építette ki. A hetvenes évektől a Nyugat felé nyitás természetszerűen csökkentette a belső kapcsolatokat. A „kegyelemdöfést” annak a szovjet pólusú kapcsolatrendszernek a kimúlása adta meg, amely kétségtelenül tartalmazott olyan mesterségesen fönntartott előnyöket ár- és áruösszetétel terén, amilyeneket a kisebb országok egymásnak nem tudtak nyújtani. A szétesés a rendszerváltást követő folyamatok nyomán olyannyira kiterjedt, hogy a három ország gazdasági kapcsolatai három egymást követő szakaszban történelmi mélypontra jutottak.

1990-ben a gazdasági recesszió és a Nyugat felé való nyitás következtében a korábbi 4 százalék körüli lengyel részesedés alig 2 százalékra, a cseh–szlovák – korábban 5-6 százalékos részesedés – alig 4 százalékra, a két ország együttes részesedése 9 százalékról 6 százalékra süllyedt. 1991-ben a dollárelszámolásra való áttérés és a további recesszió a cseh–szlovák részesedést 3,2 százalékra szorította le. A lengyel részesedés – az 1991. év nagy lengyel importboomja révén – nem csökkent tovább, sőt, némileg (2,4 százalékra) nőtt. 1992-ben az EK-társulás „elterelő” hatásai is érezhetővé váltak, s 3 százalékos cseh–szlovák részesedés mellett Lengyelország részesedése az előző évihez képest a felére, 1,2 százalékra csökkent, s alig több mint 4 százalék. Cseh–Szlovákia, amely (a Szovjetunió és Németország után) hagyományosan a harmadik legnagyobb külkereskedelmi partnerünk volt, most a 8. helyen van, Lengyelország pedig – amely korábban külkereskedelmünkben a 4-5. helyet foglalta el, a 18. helyre csúszott vissza. Jellemző, hogy idén 1992. első félévi exportunkban olyan országok is megelőzik, mint Törökország, Spanyolország, Belgium vagy Svédország. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az arány ellentmond minden földrajzi és gazdasági célszerűségnek.

Széttartás

Az eredeti szándékoktól eltérően a Szovjetunióval, ill. utódállamaival szembeni egységes gazdasági fellépés gyakorlatilag egyáltalán nem valósult meg. A csapatkivonásokról szóló tárgyalásokon legfeljebb utólagos mintakövetelésről beszélhetünk. A dollárelszámolású kereskedelemre való áttérésről folytatott tárgyalásokon is inkább a versengés motívuma dominált. Magyarország teljes szabaddevizás megállapodást, Cseh–Szlovákia lényegében bartermegállapodást kötött a Szovjetunióval, Lengyelország pedig a kettő kombinációját. Cseh–Szlovákia a szovjet adósságot némileg kedvezőbben konvertálhatta, mint Magyarország, a Cseh–Szlovákiának biztosított olajszállítási lehetőség is a többszöröse volt a magyarénak. Eleinte egyértelműen úgy nézett ki, hogy Magyarország húzta a rövidebbet. Nem az érdekelt kormányokon múlt, hogy a Szovjetunió összeomlása miatt e megállapodások papíron maradtak, és végül is a magyar készpénzes dollárfizetés állta ki legjobban az idők viharait.

Az Európai Közösséggel folyó társulási tárgyalások egyidejűleg és egy helyen folytak, de mégis elkülönültek egymástól. És noha a közös fellépésekre – például a marhahúskontingens ügyében – olykor sor került, a három ország egyáltalán nem zárkózott el saját tárgyalásainak a többitől való függetlenítésétől és korábbi lezárásától, és nem elsősorban rajtuk múlt, hogy ez nem így történt. Végül is a feltételek lényegében azonosak lettek. Magyarország egy hajszálnyival kevesebb engedményt tett, és egy hajszállal kevesebb kedvezményt kapott.

Az EFTA-val folytatott tárgyalásokon már a külön érdek vált meghatározóvá. Cseh–Szlovákia megkötötte a „megállapodást”, mivel az EFTA-országok (elsősorban Ausztria) hajthatatlan agrárprotekcionizmusa kevésbé sújtotta, míg, Lengyelország és Magyarország az adott feltételeket nem volt hajlandó elfogadni. A közös fellépések tehát rendkívül törékenynek bizonyultak, viszont az is kérdésessé vált, a különutas megoldások stratégiailag is előnyösek-e.

A lyuk Európa közepén

A legjelentősebb és ma is élő kezdeményezés a három ország szabadkereskedelmi megállapodásáról folytatott tárgyalássorozat.

Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy egy szabadkereskedelmi megállapodás a ma Európájában már nem jelent valamilyen speciális integrációs intézkedést, ellenkezőleg, a megállapodás hiánya jelent eltérést a normától. Az Európai Közösség és az EFTA megállapodott az Európai Gazdasági Térség létrehozásáról, ami azt jelenti, hogy a belátható jövőben egész Nyugat-Európában szabadkereskedelem valósul meg. Az Európai Közösség és a hármak társulási szerződései azt jelen tik, hogy 3-5 éven belül a vámok és kontingenseik – az agrárszféra kivételével – teljesen leépülnek. Végül igen valószínű, hogy a jövőben a FÁK tagországai és a balkáni országok nagy része fejlődő országnak minősül, és mint ilyen, preferenciális vámkezelésre tarthat igényt. Szabadkereskedelmi megállapodás hiányában előállhat tehát az az abszurd helyzet, hogy néhány év múltán Európa valamennyi országából vámmentesen vagy preferenciális vámkezeléssel áramlanak hozzánk az áruk, csak a visegrádi hármak diszkriminálják egymást magas vámokkal a kontinens közepén.

A megállapodás létrehozása azonban korántsem problémamentes, amit jelez a megállapodás határidőinek többszöri elhalasztása is: a magyar külgazdasági miniszter különböző időpontokban tett nyilatkozatai szerint már rég túl kellene lenni az aláíráson.

Bár a három ország élenjár a reformok megvalósításában, és néhol sokkszerű, radikális áremelkedések mentek végbe, ennek ellenére az árakban levő támogatástartalom a három országban mindmáig meglehetősen különböző. Cseh–Szlovákiában pl. az árak támogatástartalma jóval nagyobb, mint Magyarországon. Különösen igaz ez az energiaárakra, amelyekben Magyarországon nemcsak támogatás nincs, de a világpiaci árakhoz igazodva jelentős elvonás is van. Az árrendszer eme eltérései miatt a kereskedelmi korlátok lebontása valóban jár olyan veszéllyel, hogy az energiaigényes termékek kereskedelmében esélyegyenlőtlenség alakul ki.

A legtöbb esetben a szabadkereskedelmi megállapodásokban is vannak kivételes árucsoportok, például az agrártermékek. Nem véletlen például, hogy a lengyel élelmiszerpiacot 1991 első félévében emiatt árasztották el az importtermékek, és ez súlyos társadalmi feszültséget, majd ennek reakciójaként drákói agrárvámemeléseket vont maga után – sújtva evvel a magyar mezőgazdaságot is. Ha tehát a szabadkereskedelmi megállapodás létrejön, bizonyos területeken óhatatlanul kvótákat kell alkalmazni, hiszen egy hibás intézkedés esetleg az egész liberalizálási folyamatot visszafordíthatja.

A cseh–szlovák szétválás is okoz bizonyos nehézségeket, különösen, ha kvóták megállapításáról van szó. Nyilvánvaló, hogy ez különösen nehéz egy önmagát csak most konstituáló ország esetében.

Pénzelterelés

A három kelet-közép-európai ország közötti kereskedelem összeomlásának nem utolsósorban likviditási okai voltak és vannak.

A rubelelszámolásban az ún. promptinkasszó-rendszer működött, azaz a vállalat az export teljesítésével egyidejűleg azonnal megkapta a pénzét. A konvertibilis elszámolásra való áttéréssel a promptinkasszó rendszere megszűnt, az exportőröknek várniuk kell a pénzükre, sőt sokszor csak hitelbe lehet szállítani. A súlyos likviditási helyzettel küzdő vállalatoknál ez nemegyszer az export, a kereskedelem akadályát jelenti.

A gazdasági kapcsolatok bővítésének szükségszerű feltétele és következménye, hogy elmozduljanak a szigorú országonkénti és évenkénti egyensúlyi helyzet követelményeitől. Márpedig a kelet-közép-európai országokat mindmáig bilaterális fizetési megállapodások kapcsolják össze. Tehát még a három ország közötti multilaterális elszámolás sem lehetséges.

Ezt a kényszerhelyzetet a konvertibilis valuta hiánya, a nemzetközi likviditás problémái okozzák. Ha lenne egy olyan szervezet, amely az egyes országok átmeneti mérleghiányát megfinanszírozná – és ez volna a CEPU, a Közép-európai Fizetési Unió lényege – ezek az akadályok nyilvánvalóan nagymértékben csökkennének.

Mindebből azonban eddig nem lett semmi, aminek számos oka van.

Az első és önmagában is elegendő ok, hogy nem akadt olyan ország, nemzetközi szervezet vagy bank, aki ezt megfinanszírozta volna. Az ötletet eddig kizárólag tudósok és nem hivatalos szakértők támogatták.

A másik ok, hogy az érintett országok gazdasági, pénzügyi vezetői sem lelkesednek érte. Egyrészt minden ilyen közbenső megoldást, szűkebb országkörön belül való elszámolási rendszert a valódi világgazdasági nyitás és integrálódás akadályának tekintenek. Másrészt felmerült az a félelem, hogy fennmaradhat egy torz kereskedelmi szerkezet, ha egy ilyen fizetési megoldás keretében az országok egymásnak csak azért exportálnak, mert kevésbé köti őket az egyébként általánosan meglevő likviditási korlát. És különben is, a külkereskedelmi likviditás problémáit EXIMBANK-kal és átfogó exporthitelgarancia-rendszerrel és nem külön fizetési megállapodással kell megoldani. Ebben az érvelésben persze van igazság. Csak arról feledkeznek meg, hogy az exporthitelgarancia-rendszer Nyugaton is speciális országcsoportokra érvényes, pedig ott az exportáló vállalatok jóval tőkeerősebbek.

A harmadik ok az, hogy az utóbbi egy-másfél évben a kelet-közép-európai országok nemzetközi likviditási helyzete nem is rossz, sőt a várakozásokat messze felülmúlóan jó.

Úgy tűnik tehát, hogy a visegrádi hármak éves találkozóinak politikai kulisszáit egyelőre Patyomkin-falunak tekinthetjük. Komoly elszántság kell ahhoz, hogy ne folytatódjon tovább a szétzilálódás, és a korábbi gazdasági kapcsolatoknak legalább egy része megmaradjon.

• Külföld