Nirman Moranjak-Bamburac

Nyomtatóbarát változat

Az egykori Jugoszlávia területén egyre terjed a mítosz, hogy a széthullott ország – különösen pedig a legvéresebb dráma színhelye, Bosznia – nem egyéb, mint egy nagyszabású laboratórium, ahol a világpolitika hatalmi tényezői és erőszakszervezetei azt kísérletezik ki, miként fog lezajlani ugyanez a történet a volt Szovjetunió térségeiben. Akár elhisszük ezt a világösszeesküvés-elméletbe öltöztetett feltevést, akár nem, elég nehezen tudunk szabadulni a gyanútól, hogy van benne némi igazság: különösen ha egyrészt azt a módfelett nagy empátiát tekintjük, amellyel Európa és Amerika az oroszországi háborús bűnösöket gyámolítja, másrészt ha arra a világszerte oly egyöntetű szándékra gondolunk, hogy minden eszközzel megpróbálják a Balkánon belül lokalizálni a háborút, az erősek cinizmusára jellemző módon mit sem törődve azzal, mennyivel növeli meg ez a törekvés a boszniai áldozatok számát. Mert az események láncolatát követve azt a kevésbé pallérozott elme is átlátja, hogy a fegyveres konfliktus kibontakozásának „megengedett” határa a Drina folyónál húzódik: e fizikai és földrajzi értelemben vett, s nem pusztán szimbolikus vonal az, amely mögé igyekszenek visszaszorítani a balkáni, sőt világháború veszélyével terhes tűzfészket. Józan ésszel gondolkodva persze tudjuk, teljesen alaptalan lenne „világ-összeesküvést” gyanítani épp a balkáni konfliktus kiterjedését fékező szándékokban, de amikor azt látjuk, hogy eközben a világközvélemény egyre-másra tagadja meg önnön korábbi elveit, mégse tudjuk elhessenteni a sejtést: itt valami „bűzlik”. Valami „bűzlik” például az úgynevezett „Összekötő csoport” körül, amelyről annyi viccet gyártottak a humorérzéküket még a legtragikusabb pillanatokban sem elvesztő boszniaiak. Különösen az vált ki sok ellenérzést, hogy az öt, magát demokratikusnak nevező ország olyan tervet javasol a helyzet megoldására, amelyik nyilvánvalóan ellentmond az emberi jogokról egyébként fennen hangoztatott elveiknek (feloszlatnák azt az országot, amelyet nemzetközi fórumok is mint egységes államot ismernek el, nem a valós lakossági arányt veszik figyelembe, hanem azt, amelyik az etnikai tisztogatás eredményeként kialakult, ily módon legalizálva azt stb.). Rosszkedvünk csak fokozódik, amikor azt látjuk, hogy a Nyugat, furcsa módon, egyáltalán nem támogatja az ellenzéki mozgalmakat sem Szerbiában, sem Crna Gorában, annál inkább szimpatizál, már-már leplezetlenül, Slobodan Milosevic katona-rendőr államával. Ezt tapasztalva, elég kevés illúziónk marad a nyugati demokráciák természetét és az európai egység tényleges tartalmát illetően. Elég csak egy pillantást vetni arra, mit olvas mostanában az ostromlott Szarajevó maradék értelmisége: mintha csak parancsra tennék, Spengler rég elfelejtett könyvét, A Nyugat alkonyát falja mindenki. De megkérdezhetik bármelyik szarajevói lakost, mi a véleménye Európáról, holtbiztos, hogy ezt a választ kapják: Európa nincs, nem létezik. Itt pusztult el, Szarajevóban…

Ki a bűnös?

A kérdést persze, hogy végül is ki a bűnös, ezzel az indulatos Európa-ellenes kitöréssel nem intézhetjük el. Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy kizárólag az őrült és szerencsétlen balkáni kisállamokat terheli a felelősség. Az unos-untalan hangoztatott érvre, hogy ez a háború csupán „az érdekeiben sértett, létében fenyegetett nemzet jogos önvédelme”, nehéz mit mondani: legföljebb azt, hogy ha a nemzet az emberi nem létezésének végső célja, akkor más nem következhet utána, csak az apokalipszis.

És még csak abban sem reménykedhetünk olyan nagyon, hogy a boszniai tragédia intő példaként szolgál. Az ember már csak ilyen: csak azt hiszi el, amit a saját bőrén tapasztal. 1991-ben, amikor nap mint nap bombázták Zadart, miként majd egy évvel később Szarajevót, én olyannyira kikeltem magamból, miközben ottani barátnőm híreit hallgattam, hogy még neki kellett engem nyugtatgatni: „Ugyan, ez csak afféle háború előtti szindróma. Majd lehiggadsz, ha nálatok is elkezdődik.”

Akkor még el nem tudtam volna képzelni, hogy nálunk ugyanez megtörténhet. Azt gondoltuk, Boszniát megvédi az etnikai konfliktusok véres tragédiájától az a tény, hogy az itt élők 40 százaléka vegyes házasságban él, s hogy az első, úgymond demokratikus választáson hatalomra jutott három nemzeti párt között van bizonyos politikai egyetértés, igaz, kivéve a leglényegesebbet, Bosznia-Hercegovina önállóságának kérdését. De hát akkor még bíztunk a józan észben, a többség béke utáni vágyában. Végzetes tévedés volt…

Előre tudták?!

Unalmas történet – mondhatnánk, ha nem egy nép borzalmas tragédiája követte volna. Elcsépelt sztorinak tekintették a naiv boszniaiak is, akiknek többsége nem hitte el, hogy az ostrom már csak napok kérdése. Pedig egyre világosabb volt: a nagyszerb álom dédelgetői semmiféle kompromisszumra nem hajlandóak még Boszniában sem, ahol pedig a szerbek az első választások után megosztották a hatalmat a muzulmánokkal és a horvátokkal.

A legszörnyűbb azonban az a felismerés volt – s nekünk, boszniai embereknek talán az okozta a legsúlyosabb lelki traumát –, amikor rá kellett jönnünk, hogy szomszédaink, barátaink, közeli rokonaink előre tudták, mi fog történni. 1992 tavaszán, még mielőtt megjelentek volna az első tankok, a nagyszerb eszme s a boszniai szerb párt (Szerb Demokrata Szövetség) híveit szervezetten, katonai segédlettel evakuálták. Feltéve, ha nem vegyes házasságban éltek.

Számomra ez jelenti a háború egyik legkomorabb, talán a fizikai szenvedésnél súlyosabb tanulságát: a mérhetetlen csalódás a hozzám közel álló emberekben. Tudták, hogy jön a veszély, és nem figyelmeztettek. Ők már készültek, csomagoltak, de nekünk nem szóltak. Hosszú ideig másról sem szóltak földalatti beszélgetéseink (a szó szoros értelmében föld alattiak, hiszen közel másfél évig pincében éltünk, míg csak meg nem érlelődött bennünk az elhatározás, hogy „normálisan” kell élnünk, minden veszély dacára is), mint a mélységes megbántottságról: úgy tűntek el egyetlen szó nélkül addig legközelebbinek vélt barátaink, hogy tudván tudták, mi vár ránk, ha maradunk.

Akinek módja volt, elmenekült, hogy mentse a gyerekeit. Akik azonban nem szerbeknek, hanem boszniaiaknak érezték magukat, mind ott maradtak, és sorsuk semmivel sem volt könnyebb, mint a muzulmánoké és a horvátoké. Szerb adatok szerint kétszázezer szerb hagyta el a veszélyes övezetet ez idő alatt, de az ostromlott Szarajevóban tudomásom szerint még mindig legalább hatvanezer szerb él (Szarajevó félmilliós őslakossága ez alatt a három év alatt felére csökkent). A nacionalista barbarizmus következtében elmenekült boszniai menekültek száma meghaladja az egymilliót.

De minek a terület, legyen mégoly „nagy”, ha nincsenek rajta emberek? – vetődik fel a teljesen magától értetődő kérdés, ám a szerb nacionalisták még most is azt hajtogatják, hogy egymillió szerb áldozat se sok, ha a „nagy célt” elérik.

Az ördögi kör

Ivan Dzsurics, a kiváló ellenzéki szerb történész azt állítja: a Szerbia területén kívül élő szerbek nem látták be, hogy nemzeti érdekeiket csak egy demokratikus Szerbia tudja megvédeni, s így olykor talán nem is alaptalan félelmük szolgál a belgrádi hatalom számára támaszul. Mostanra azonban – véli Dzsurics – a nagyhatalmi célok érdekében mozgósított koszovói és krajinai szerbek kezdeti akciói bumerángként csaptak vissza rájuk, végzetes helyzetbe sodorva őket: egyre erősödik ugyanis magán Szerbián belül a Drinán túli szerbek elleni hangulatkeltés. Őket kiáltják ki bűnbaknak amiatt, hogy Szerbiában kevés az áram, a kenyér, emigrált szinte az egész értelmiség; sőt, a Drinán túli szerbeket már csak úgy emlegetik: a háború parazitái. S a kör lassan bezárul: az idegenek, más nemzetiségűek elleni gyűlöletkeltéssel a nagyszerb eszme kiagyalói saját csapdájukba léptek.

Mindennek ellenére nem lehet csak a szerbeket démonizálni. Hangsúlyozom, mindazt, amit cikkemben papírra vetettem, nem a szerbek elleni gyűlölet diktálta. Sőt, határozottan kijelenthetem: a boszniaiak többsége kínkeservesen, de igyekszik ellenállni a sovinizmus e szörnyszüleményének. Ha egy boszniai szidja a szerbeket, előbb-utóbb hirtelen észbe kap: gonoszok, de nem mind – teszik hozzá többnyire! S már sorolják is a kivételeket, a szomszédokat, akikre, mindennek ellenére számítani lehetett. A „csetnik” elnevezés egyszer s mindenkorra gyökeret vert, hogy megkülönböztessék az agresszív, tömeggyilkos indulatoktól fűtött szerbeket a békés szerb nemzetiségűektől. A boszniaiak többsége, merő önvédelemből akar felülkerekedni ezen az irracionális gyűlöleten. Be kell valljam, voltak olyan pillanataim, amikor a „szerb lényeggel” azonosítottam s elátkoztam az emberben rejlő összes állati ösztönt. Máig megengedhetetlen gyengeségnek tartom ezt, s szégyenkezve gondolok rá; csak hát amikor a rádióban meghallottam Mladics szerb tábornok gyűlölettől elfúló hangját, amint „Verd szét Velisicsit, ott már nincsenek szerbek!” szavakkal parancsot adott a legelső, Szarajevó egyik kerülete elleni támadásra, s valami ősvadállati üvöltés volt a válasz, nos, ezután elég kevés hely maradt bennem a megértésre, a megbocsátásra.

Nem hiszek abban, hogy ezeket a rémtetteket valamiféle különös lények, úgynevezett tömegegyének követték volna el, hanem nagyon is egyedi, konkrét emberek, csak éppen teljesen eszüket vesztették a beléjük sulykolt nacionáldemagógiától. Az efféle veszélyes általánosítás rögtön felmentést ad a más nemzetiségű, más hitű elleni pogromra, amit aztán úgy használ ki az államideológia, ahogy csak jólesik neki.

Godot, gránátesőben

A nacionalizmus minősítésekor nehéz különbséget tenni az irracionális és racionális megnyilvánulások közt, különösen amikor agresszió és tömegmészárlás áldozatairól van szó. Az önvédelemre berendezkedett boszniaiak – különösképp a muzulmánok és a horvátok – maguk is hajlamosak az erőszakra. Igazolhatatlan, ám érthető erőszakra. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy míg a balkáni háború előtt a nemzeti mozgalmak kibontakozása a posztkommunista világra általában jellemző nemzeti önazonosság-keresés jegyében zajlottak, addig a horvát és muzulmán nacionalizmus felszabadító mozgalomba torkollott. Eközben azonban sem a boszniai muzulmánok, sem a horvátok nem horgonyoztak le egy meghatározott ideológia mellett. Boszniában különben sem létezett az arctalan kollektivizmus szélsőséges fajtája, ezért is nem sikerülhetett senkinek a történelmi együttélés teremtette tradíciókat kiirtani. Még a legmegveszekedettebb nacionalisták is kénytelenek voltak számolni a multikulturális és multikonfesszionális társadalom realitásával.

Ez teremtett alapot Szarajevó hihetetlenül pezsgő szellemi életének kialakulásához a mostani, legutóbbi ostrom kezdete előtt. Voltaképpen hihetetlen, alig felfogható jelenségnek voltunk tanúi: emberek, akik puszta létükért harcoltak, s látszólag kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, semhogy könyvekre, filmekre, koncertekre gondoljanak, egyszer csak ösztönösen is a kultúrát választották önvédelmi eszközül. Gránátesőben vendégszerepeltek világhírességek, tartottak előadást neves professzorok, írók, filozófusok; Umberto Eco szarajevói polgárnak nyilvánította magát, Susan Sontag megrendezte Becket Godot-ját, Henri-Bernard Levy pedig a tüzérségi támadás közepette forgatott Bosznia-filmjével zavarba ejtette az egész hivatalos francia politikát… Egyszóval, mégis van remény? Végre diadalt arat a multikulturális eszme? De ki marad élve addig?

Külföldi riporterek egyszer megkérdezték Bosznia miniszterelnökét, miért akarunk mi Boszniában egy házban lakni olyanokkal, akiket amúgy háborús bűnösöknek tartunk. Sziladzsics roppant egyszerű választ adott: „Mert nincs másik házunk…” Nagyon nehéz volt otthagynom ezt az egyetlen házat, amit azóta idegenek laknak, vagy romba dőlt már, de maradni ugyanilyen nehéz lett volna. A boszniaiakat ráadásul most új megosztottság sújtja: az otthonmaradottak és az eltávozottak közt egyre mélyül a szakadék. Az otthonmaradottak már-már cserbenhagyónak tekintik a távozókat, a nemzeti érzés és az öntudat hiányának vádját zúdítva ránk. Tudom, hogy kivívom patriótáink haragját, akkor sem hallgathatom el: a „nyájlét” mámorító könnyűségét egyre kevesebben tartják normális állapotnak, s egyre kevesebben fogadják el, hogy patriótáink a nemzetre mint legfőbb értékre hivatkozva próbálnak kitérni az egyén ellen elkövetett bűnök miatti felelősség alól. Aki eljött, azok egy része távozásával azt is demonstrálta, hogy nem ért egyet a nacionalizmusnak semmilyen fajtájával, más részük egyszerűen belefáradt a patriotizmus állandó mutogatásába, a békés egymás mellett élésre pedig végképp semmi esélyt nem lát.

Roppant egyszerű kérdésen töprengek három éve, mióta tart a zűrzavar. Akkor ki is vagyok én? A legegyszerűbb válasz, amit szívem szerint adnék rá: ember. Mégpedig, amit sokszor el sem akarok hinni: még mindig élő ember. És legkedvesebb költőm, Mandelstam szerint „az élőhöz nincs semmi fogható”.

• Külföld