N. M. B. [Nirman Moranjak-Bamburac]

Vissza a főcikkhez →

Bocsássa meg nekem az olvasó, de nem tudok objektíven és racionálisan beszélni a boszniai háborúról. Az utóbbi három évben annyi gyerekkönnyet, annyi nyomorék kiskölyköt, hontalant és meggyilkoltat láttam, hogy se erőm, se kedvem a semleges megfigyelő szerepét játszani. Azonkívül meg nagyon szeretném, ha megoszthatnám másokkal is azt az általános kiábrándultságot, amelyet a komfortját és örökkévalónak vélt biztonságát féltő világ közönye láttán most már az egész Bosznia érez. Biztosíthatom önöket, szó sincs örökkévaló biztonságról. Holnap az önök gyerekeiből is lehet áldozat. Talán azt se kellene gondolniuk: nem felelősek mindezért. Mert látják, mi történik, és elfordítják arcukat…

Azt kérdezi egy szarajevói rádióadás riportere kisiskolás gyerekektől: milyen gyümölcsöket ismernek. Egyet-kettőt tudtak nagy kínlódva összeszedni. Aztán „közismertebb” fogalmakra került sor: mi az, hogy ENSZ, NATO, kéksisakosok, etnikai konfliktusok. A gyerekek, a maguk nyelvén ugyan, de szakszerű és kimerítő válaszokat adtak. Elsorolták szépen azt is, mikor, milyen fegyverből, milyen szögből lőtték az előbb az iskolájukat.

Amir és Amil, két fiútestvér. Szüleiket megölték, a házukat lerombolták. Féltek mindenkitől, ezért rejtőztek egy autóroncsba. Két teljes hónapon át laktak ott, miközben tízpercenként hullott az úttestre a gránáteső. A kutya se figyelt rájuk. Bezzeg a vak szrebrenyicai fiúra, akit épp szülővárosából evakuáltak, két teljes percnyi méregdrága adásidőt szánt a világ… Amikor ezekre az esetekre gondolok, szeretném, Majakovszkijjal szólva „belegyömöszölni a kövér fülekbe”, hogy amikor a gyerekek iránti szeretet kerül szóba, értelmét veszti az „enyém” és a „másé”:

De az emberiség egyelőre olyan szép, hangzatos szavakkal nyugtatgatja a lelkiismeretét, mint az ENSZ gyermekek jogairól szóló konvenciója: „Az emberiség mindent tőle telhetőt meg kell tegyen a gyerekek ellátása érdekében.” 1994 októberében egy egész gyerekvilághét kitelt belőle. Hogy közben Szarajevóban két gyereket megöltek, ötöt megsebesítettek a villamosra lövő szerb csetnikek? Részletkérdés. Utóbb bejelentették hogy így álltak bosszút húsz szerb katona haláláért, akiket a boszniai csapatok öltek meg az Igmán-hegyen.

És ezzel még nem is ért véget a barbár történet. Az első szarajevói sebesült a hároméves Szanida Bajrovic volt, tökéletes összhangban a „kiirtani az idegeneket” jelszóval, a többi meg már ment olajozottan. Szanidát orvlövész fegyvere találta el, közvetlen közelről. Igen, közvetlen közelről. A lövő tehát nagyon is jól látta, kire céloz. A riporter kérdésére, hogy mit tenne a gyerekére fegyvert fogó emberrel, Szanida apja ezt felelte: „Meghívnám egy kávéra, és megkérdezném tőle: mivel bántott téged az a gyerek?” Amikor először lőtték ágyúval a szülőotthont a környező hegyekről, akkor hitték el csak végleg a boszniaiak, hogy nem lázálom az etnikai tisztogatás, a halálgyár őrült terve. Aztán, bár ésszel továbbra is felfoghatatlan volt, az eredményben már nem lehetett kételkedni: Boszniában 16 ezer gyereket öltek meg. És míg a nemzetközi „összekötő csoportok” a legkülönfélébb tervek kovácsolásával szórakoznak, míg a BT meghozza határozatait, s míg eldől a kérdés, ki a világ igazi őre, az ENSZ vagy a NATO, a gyerekeink szépen hozzászoknak a halál állandó jelenlétéhez.

Csak egyszer kellene emlékeztetni a világot arra, amit Dosztojevszkij mondott: hogy nincs a földkerekségen semmi, ami egyetlen gyermekcse könnyével felér. De vajon kinek hinnék el?

• Külföld