Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Az orosz állami Duma nagy hirtelenjében elfogadta „a tömegtájékoztatási eszközökről” szóló ukázt. Szóval, megint kezdődik minden elölről. Merthogy abban a bizonyos, Jelcin által szétlőtt-szétkergetett Legfelsőbb Tanácsban is erre hördültek fel a nép választottjai. „Az egész sajtó összeesküdött ellenünk?! Sérteget, mocskol bennünket?!” Akkor, jó egy éve, elérték, hogy beindítsák nekik az orosz tévé egyes csatornáján a Parlamenti Híradót: dögunalom, hozzá nem értés, rosszindulat – ennyi. Csaholás – itthon csak így neveztük; mást se láttunk egy óra hosszat, mint hogy sértett kutya módjára ugattak a „deputátok”, hol az elnökre, hol a sajtóra, hol a zsidó szabadkőművesekre, hol az erőszakra, hol az volt a bajuk, hogy kiárusítják Oroszországot, hol meg az, hogy szétverték a kolhozokat, a főbűnös persze mindig Gajdar és csapata. Mint egy kötelező pártröpgyűlés a brezsnyevi pangás idején, amikor az antikommunista és szovjetellenes agitátorokat kellett mocskolni; az illető úgysem jöhet be a zárt ajtók mögé, nem tagja a pártnak, csak úgy meg…?

De az igen tisztelt népképviselő urak nem érték be a tévés egy órájukkal: kezdték az utcára csábítani az embereket, gyertek, döntsük meg az elnököt! Ezeknek a titokzatos férfiúknak a kisujjukban van a mi összes bajunk megoldásának titka, csak mi, fejletlen egyedek, ezt nem érjük föl ésszel. Hát majd most ők felvilágosítanak bennünket.

Az orosz népképviselő a legsértődékenyebb emberfaj a világon. Legtöbbjük vidékről jött fel, ahol nagyon is rákapott a hatalom ízére. Nagyon is hozzászokott: na, gyerünk, kopj le! És iszkol mindenki! Megjelenik a helyi lapnál vagy tévéstúdióban, és menten hanyatt esnek tőle. Ha nem megy erőszak nélkül: engedd el magad, és élvezz! Moszkvában meg? Szemérmetlenül a pofádba röhög az összes tudósító! Azt mondod neki: kuss, ő meg éppen ezt mutatja be a tévében!

Az emberek szeme láttára… Ez bántja a lelküket… Ilyenek voltak már szovjet elődeik is; az Afganisztánt járt népképviselők halálosan megsértődtek Szaharovra, aki azt merészelte állítani, hogy a szovjet katonák időnként a mieinket lőtték, nehogy átálljanak a dusmanokhoz. Aztán utánanéztek – mit tesz isten, igaz volt. Most meg? Odahajtat nemrég egy népképviselő a vadonatúj Opel Kadettjén a parlament bejáratához, és mit kérdez tőle egy tudósító: ezt a csodaautót a fizetéséből vette? A képviselő felugrik erre, mint gazella a szavannán, s már híre-hamva sincs. Rohan be a Dumába, üvölti teli torokból, hogy megalázták emberi méltóságában! Már mért alázták volna meg? Nem azt mondták neki, hogy te disznó, te ilyen-olyan tolvaj, mi a fenének választottak meg téged a választóid! Azért, hogy naphosszat törölgesd a csinos kis szélvédődet, meg fényesítgesd a csöpp kis kilincseket? Vagy hogy velük törődj, a népeddel? Csak hát a mi népképviselőnk olyan törékeny, finom, mint a harmatos rózsa. Megírták például N. képviselőről, hogy másodszor nősült, mire N. máris a Parlamenti Híradóban termett: hát milyen jogon célozgatnak az ő züllöttségére?! De álljunk meg egy szóra: azt mondta a tudósító, hogy N. züllött alak, vagy azt, hogy másodszor nősült? Mert ha valóban másodszor nősült, akkor hagyja békén a tudósítót, azt meg, hogy züllött alak, közölje a harmadik feleségével. Ott még nem tartunk ugyan, mint Türkmenisztánban, ahol Szaparmurad Nijazov becsületesen beismeri: „Nem tűröm a kritikát”, majd fogja magát, és szétkergeti az egész ellenzéket sajtóstul-mindenestül. Egyenes ember, becsületes ember. Közben nagy tételben árulja a földgázt, Türkmenisztán második Kuwait lesz, persze, csak ha Szaparmurad Nijazov közben, kritika híján, el nem veszti a fejét.

A mi népképviselőnk meg színtiszta européernek tartja magát. Dior öltönyben jár, de a feje, Ázsia… Óh, a titokzatos, sebezhető orosz lélek. Egyik népképviselőnkről megjelent egy hír az Izvesztyijában, hogy korrupciós ügybe keveredett. Rohan a bíróságra, a Parlamenti Híradó kárörvendve közli, hogy nemsokára kihirdetik az ítéletet, az újságíró megy a börtönbe – erre kiderül, hogy a hír igaz volt. Megírja a Komszomolszkaja Pravda, hogy az előző Legfelsőbb Tanács egyes képviselői addig-addig machináltak a szolgálati lakásaikkal, míg meg nem kaparintottak maguknak egy jó kis háromszobás lakást a főváros kellős közepén. Vidékiek mind, de eszük ágában sincs elmenni Moszkvából. Most egyre csak tüntetésekre járnak. Bömbölik az Internacionálét, május elsején guggolósat táncolnak balalajka-szóra, nem fér bennük a reformátori hevület. Hát hogy mennének haza, Kemerovóba, Volgográdba meg Szaratovba? Hogy ott vezessék a tömegeket a cionizmus elleni harcra? Hogyisne, még mit nem! Ők Moszkvában akarnak maradni!

Csináltak egy interjút nemrég a tévében egy takarítónővel, aki a férfivécét takarítja a Duma épületében. Nem találják ki, mit mutatott! Egy kosarat, tele üres vodkásüvegekkel. Rögtön utána megkérdezték a Duma orvosait is: mi a helyzet az alkoholizmussal? Csak nem idült alkoholisták hozzák nálunk a törvényeket? Csak nem? Ahelyett hogy megváltanák – elisszák Oroszországot?…

Pár napra rá kiderült, ezt az intim ügyet nem állt jogukban az újságíróknak kifecsegni. Szegény népképviselők, ők is csak a szokás rabjai: különben is, a felelősség súlya, ami a vállukra nehezedik. És az a vonzó elegáns bár az üléstermek kulisszái mögött! És nem is egy! És a fizetést is ők maguk állapították meg maguknak, nem is fukarkodtak, megvan az egymillió is!

Ugyan már, ne szorongj népképviselő úr, engedd el magad! Kimész, belöksz egy kupicával, aztán vissza, írod a törvényt tovább. Szegény, neki ezt nem lehet. Figyelik, fürkészik: na nézd csak, a népképviselő úr már megint pityókásan jött munkába! El kell rejtőzni, be a vécébe, bezárkózik szegény, még az ajtót is bereteszeli, s úgy iszik, hogy közben folyton a vízöblítést húzogatja, meg ne hallják a szomszéd fülkében, amint ő kortyolgat, csak úgy, az üvegből, miközben csak frissen varratott Duma-öltönye ujját szagolgathatja. Ne félj, ne szorongj, te szegény… a szomszéd fülkében is isznak…

Egy elveszett nemzedék igazi tragédiája. Miért, nem az? A Haza legkiválóbb elméi kénytelenek a klotyóba rejtőzni, miként a partizánok a hegyekbe…

Épp hogy csak lement ez a riport a tévében, másnapra már ki is rúgták a takarítónőt, a tudósítónak meg fegyelmit adtak. Rég nem tetszett már a pofája, csak az ürügyre vártak. Na, gyere csak ki, hadd húzzak be egyet!

Hogy is van ez, kedves népképviselő urak? Ki is vedelte a vodkát a Duma budijában? Ki is káromkodott, verekedett, bántalmazta a nőket? Ki sértegette kinek az emberi méltóságát? Milyen büszkék is ilyenkor mindannyian! „Rosszindulatú szennylapnak” nevezik a Moszkovszkije Novosztyit, mert egyszer arra célzott, hogy N. képviselőnek büdös a szája. Hát nem mosott fogat az igen tisztelt népképviselő úr. Nem tanították meg rá. De ezt megírni, mint kiderült, tilos. És ha ez a népképviselő holnap reggel a szónoki emelvény előtt letolja a gatyáját, és a széksorok közé hugyozik? Azt se lehet megírni? Akkor is indexen lesz a „népképviselők személyi higiénéje” című téma? Miért ne bízhatnánk abban, hogy ha már itt van Moszkvában a képviselő úr, egyúttal legalább mosakodni is megtanul, meg hetente egyszer zoknit váltani? Legalább nem töltötte hiábavalóan az időt. Hazamegy, elmeséli, hogy élnek ezek itt a cionista bordélyban.

Csak hát pont az a baj, hogy eszébe sincs hazamenni. Itt akar maradni mindhalálig. Ragaszkodik ahhoz, amije itt van, körmeszakadtáig. Az alapítványaihoz, a pártjaihoz, a mozgalmaihoz. Átfesti magát olyan színűre, amilyenre csak kell, csak el ne kergessék. Csak hadd maradjon itt, a vályú mellett…

És akkor most, ezek a valahai nagy demokraták, szótöbbséggel elfogadják azt a bizonyos ukázt a tömegtájékoztatási eszközökről. És ezentúl őket csak szépen, csinoskán, jól fésülten szabad mutogatni. Csak olyasmiről szabad kérdezni őket, amire ügyesen, okosan, kerekdeden tudnak válaszolgatni. Soha ilyen egyetértés nem volt a képviselők közt, mint ebben. Harc a kritika ellen! És csak semmi vécémutogatás!

Képzeljük csak el az amerikai szenátust. Véget ért az ülés, megszületett a sorsdöntő törvény. És akkor: az összes szenátor vágtat a klotyó felé. Sorban állás, lökdösődés. Foglalt az összes fülke. Kortyolják a whiskyt a szenátorok, csak úgy, üvegből, s közben zubog a vízöblítő. Mert hátha lesben áll egy orosz újságíró, és a végén még meg találja írni, miféle rondaságokat művelnek az amerikai szenátorok.

Szenátor urak, vigyázzatok!

(Kiss Ilona fordítása)

• Külföld