Skip to main content

Mindent eliszunk, de a Dumát akkor se hagyjuk!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az orosz állami Duma nagy hirtelenjében elfogadta „a tömegtájékoztatási eszközökről” szóló ukázt. Szóval, megint kezdődik minden elölről. Merthogy abban a bizonyos, Jelcin által szétlőtt-szétkergetett Legfelsőbb Tanácsban is erre hördültek fel a nép választottjai. „Az egész sajtó összeesküdött ellenünk?! Sérteget, mocskol bennünket?!” Akkor, jó egy éve, elérték, hogy beindítsák nekik az orosz tévé egyes csatornáján a Parlamenti Híradót: dögunalom, hozzá nem értés, rosszindulat – ennyi. Csaholás – itthon csak így neveztük; mást se láttunk egy óra hosszat, mint hogy sértett kutya módjára ugattak a „deputátok”, hol az elnökre, hol a sajtóra, hol a zsidó szabadkőművesekre, hol az erőszakra, hol az volt a bajuk, hogy kiárusítják Oroszországot, hol meg az, hogy szétverték a kolhozokat, a főbűnös persze mindig Gajdar és csapata. Mint egy kötelező pártröpgyűlés a brezsnyevi pangás idején, amikor az antikommunista és szovjetellenes agitátorokat kellett mocskolni; az illető úgysem jöhet be a zárt ajtók mögé, nem tagja a pártnak, csak úgy meg…?

De az igen tisztelt népképviselő urak nem érték be a tévés egy órájukkal: kezdték az utcára csábítani az embereket, gyertek, döntsük meg az elnököt! Ezeknek a titokzatos férfiúknak a kisujjukban van a mi összes bajunk megoldásának titka, csak mi, fejletlen egyedek, ezt nem érjük föl ésszel. Hát majd most ők felvilágosítanak bennünket.

Az orosz népképviselő a legsértődékenyebb emberfaj a világon. Legtöbbjük vidékről jött fel, ahol nagyon is rákapott a hatalom ízére. Nagyon is hozzászokott: na, gyerünk, kopj le! És iszkol mindenki! Megjelenik a helyi lapnál vagy tévéstúdióban, és menten hanyatt esnek tőle. Ha nem megy erőszak nélkül: engedd el magad, és élvezz! Moszkvában meg? Szemérmetlenül a pofádba röhög az összes tudósító! Azt mondod neki: kuss, ő meg éppen ezt mutatja be a tévében!

Az emberek szeme láttára… Ez bántja a lelküket… Ilyenek voltak már szovjet elődeik is; az Afganisztánt járt népképviselők halálosan megsértődtek Szaharovra, aki azt merészelte állítani, hogy a szovjet katonák időnként a mieinket lőtték, nehogy átálljanak a dusmanokhoz. Aztán utánanéztek – mit tesz isten, igaz volt. Most meg? Odahajtat nemrég egy népképviselő a vadonatúj Opel Kadettjén a parlament bejáratához, és mit kérdez tőle egy tudósító: ezt a csodaautót a fizetéséből vette? A képviselő felugrik erre, mint gazella a szavannán, s már híre-hamva sincs. Rohan be a Dumába, üvölti teli torokból, hogy megalázták emberi méltóságában! Már mért alázták volna meg? Nem azt mondták neki, hogy te disznó, te ilyen-olyan tolvaj, mi a fenének választottak meg téged a választóid! Azért, hogy naphosszat törölgesd a csinos kis szélvédődet, meg fényesítgesd a csöpp kis kilincseket? Vagy hogy velük törődj, a népeddel? Csak hát a mi népképviselőnk olyan törékeny, finom, mint a harmatos rózsa. Megírták például N. képviselőről, hogy másodszor nősült, mire N. máris a Parlamenti Híradóban termett: hát milyen jogon célozgatnak az ő züllöttségére?! De álljunk meg egy szóra: azt mondta a tudósító, hogy N. züllött alak, vagy azt, hogy másodszor nősült? Mert ha valóban másodszor nősült, akkor hagyja békén a tudósítót, azt meg, hogy züllött alak, közölje a harmadik feleségével. Ott még nem tartunk ugyan, mint Türkmenisztánban, ahol Szaparmurad Nijazov becsületesen beismeri: „Nem tűröm a kritikát”, majd fogja magát, és szétkergeti az egész ellenzéket sajtóstul-mindenestül. Egyenes ember, becsületes ember. Közben nagy tételben árulja a földgázt, Türkmenisztán második Kuwait lesz, persze, csak ha Szaparmurad Nijazov közben, kritika híján, el nem veszti a fejét.

A mi népképviselőnk meg színtiszta européernek tartja magát. Dior öltönyben jár, de a feje, Ázsia… Óh, a titokzatos, sebezhető orosz lélek. Egyik népképviselőnkről megjelent egy hír az Izvesztyijában, hogy korrupciós ügybe keveredett. Rohan a bíróságra, a Parlamenti Híradó kárörvendve közli, hogy nemsokára kihirdetik az ítéletet, az újságíró megy a börtönbe – erre kiderül, hogy a hír igaz volt. Megírja a Komszomolszkaja Pravda, hogy az előző Legfelsőbb Tanács egyes képviselői addig-addig machináltak a szolgálati lakásaikkal, míg meg nem kaparintottak maguknak egy jó kis háromszobás lakást a főváros kellős közepén. Vidékiek mind, de eszük ágában sincs elmenni Moszkvából. Most egyre csak tüntetésekre járnak. Bömbölik az Internacionálét, május elsején guggolósat táncolnak balalajka-szóra, nem fér bennük a reformátori hevület. Hát hogy mennének haza, Kemerovóba, Volgográdba meg Szaratovba? Hogy ott vezessék a tömegeket a cionizmus elleni harcra? Hogyisne, még mit nem! Ők Moszkvában akarnak maradni!

Csináltak egy interjút nemrég a tévében egy takarítónővel, aki a férfivécét takarítja a Duma épületében. Nem találják ki, mit mutatott! Egy kosarat, tele üres vodkásüvegekkel. Rögtön utána megkérdezték a Duma orvosait is: mi a helyzet az alkoholizmussal? Csak nem idült alkoholisták hozzák nálunk a törvényeket? Csak nem? Ahelyett hogy megváltanák – elisszák Oroszországot?…

Pár napra rá kiderült, ezt az intim ügyet nem állt jogukban az újságíróknak kifecsegni. Szegény népképviselők, ők is csak a szokás rabjai: különben is, a felelősség súlya, ami a vállukra nehezedik. És az a vonzó elegáns bár az üléstermek kulisszái mögött! És nem is egy! És a fizetést is ők maguk állapították meg maguknak, nem is fukarkodtak, megvan az egymillió is!

Ugyan már, ne szorongj népképviselő úr, engedd el magad! Kimész, belöksz egy kupicával, aztán vissza, írod a törvényt tovább. Szegény, neki ezt nem lehet. Figyelik, fürkészik: na nézd csak, a népképviselő úr már megint pityókásan jött munkába! El kell rejtőzni, be a vécébe, bezárkózik szegény, még az ajtót is bereteszeli, s úgy iszik, hogy közben folyton a vízöblítést húzogatja, meg ne hallják a szomszéd fülkében, amint ő kortyolgat, csak úgy, az üvegből, miközben csak frissen varratott Duma-öltönye ujját szagolgathatja. Ne félj, ne szorongj, te szegény… a szomszéd fülkében is isznak…

Egy elveszett nemzedék igazi tragédiája. Miért, nem az? A Haza legkiválóbb elméi kénytelenek a klotyóba rejtőzni, miként a partizánok a hegyekbe…

Épp hogy csak lement ez a riport a tévében, másnapra már ki is rúgták a takarítónőt, a tudósítónak meg fegyelmit adtak. Rég nem tetszett már a pofája, csak az ürügyre vártak. Na, gyere csak ki, hadd húzzak be egyet!

Hogy is van ez, kedves népképviselő urak? Ki is vedelte a vodkát a Duma budijában? Ki is káromkodott, verekedett, bántalmazta a nőket? Ki sértegette kinek az emberi méltóságát? Milyen büszkék is ilyenkor mindannyian! „Rosszindulatú szennylapnak” nevezik a Moszkovszkije Novosztyit, mert egyszer arra célzott, hogy N. képviselőnek büdös a szája. Hát nem mosott fogat az igen tisztelt népképviselő úr. Nem tanították meg rá. De ezt megírni, mint kiderült, tilos. És ha ez a népképviselő holnap reggel a szónoki emelvény előtt letolja a gatyáját, és a széksorok közé hugyozik? Azt se lehet megírni? Akkor is indexen lesz a „népképviselők személyi higiénéje” című téma? Miért ne bízhatnánk abban, hogy ha már itt van Moszkvában a képviselő úr, egyúttal legalább mosakodni is megtanul, meg hetente egyszer zoknit váltani? Legalább nem töltötte hiábavalóan az időt. Hazamegy, elmeséli, hogy élnek ezek itt a cionista bordélyban.

Csak hát pont az a baj, hogy eszébe sincs hazamenni. Itt akar maradni mindhalálig. Ragaszkodik ahhoz, amije itt van, körmeszakadtáig. Az alapítványaihoz, a pártjaihoz, a mozgalmaihoz. Átfesti magát olyan színűre, amilyenre csak kell, csak el ne kergessék. Csak hadd maradjon itt, a vályú mellett…

És akkor most, ezek a valahai nagy demokraták, szótöbbséggel elfogadják azt a bizonyos ukázt a tömegtájékoztatási eszközökről. És ezentúl őket csak szépen, csinoskán, jól fésülten szabad mutogatni. Csak olyasmiről szabad kérdezni őket, amire ügyesen, okosan, kerekdeden tudnak válaszolgatni. Soha ilyen egyetértés nem volt a képviselők közt, mint ebben. Harc a kritika ellen! És csak semmi vécémutogatás!

Képzeljük csak el az amerikai szenátust. Véget ért az ülés, megszületett a sorsdöntő törvény. És akkor: az összes szenátor vágtat a klotyó felé. Sorban állás, lökdösődés. Foglalt az összes fülke. Kortyolják a whiskyt a szenátorok, csak úgy, üvegből, s közben zubog a vízöblítő. Mert hátha lesben áll egy orosz újságíró, és a végén még meg találja írni, miféle rondaságokat művelnek az amerikai szenátorok.

Szenátor urak, vigyázzatok!

(Kiss Ilona fordítása)
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon