Skip to main content

Érdekképviselet és jogállam

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Vasutasok Független Szakszervezeti Szövetségének alelnöke nem akart hinni a szemének, amikor az alábbi levelet elolvasta.




Papp Gábor alelnök és Kalmár Tibor, a VFSZSZ ügyvezető elnöke nem ehhez a hangnemhez szokott a munkáltató részéről. A tárgyalási stílus 1992. május 22-e óta inkább azzal a fordulattal volt jellemezhető, hogy „forduljanak a bírósághoz”. Fut is vagy ötven munkaügyi pere a VFSZSZ tagjainak és vezetőinek szerte az országban. Az egyik – legelső – per éppen 1994. június 22-én zárult le dodonai döntéssel, s ez éppen Papp Gábort és Kalmár Tibort érinti. Ők ugyanis 1992. október 2-án rendkívüli felmondást vettek kézhez a munkáltatótól, s azóta nem dolgozhatnak sem eredeti munkakörükben mint mozdonyvezetők, sem más munkakörben a MÁV-nál, s azóta nem kapnak egy árva fillért sem. A mostani, jogerős másodfokú ítélet a rendkívüli felmondást ugyan jogellenesnek nyilvánítja, de munkaviszonyukat nem állítja helyre, pontosabban 1994. július 1-jétől megszünteti, s a nekik járó kártérítés megállapítását (kieső munkabér, felmondási idő és végkielégítés) visszautalja az első fokra a Fővárosi Munkaügyi Bíróságnak, mivel a pontos összeg kiszámítása az ítélet szerint nem a másodfok hatásköre.

Kalmár Tibornak saját számításai szerint a MÁV összesen 1 344 608 forinttal tartozik, Papp Gábornak pedig 889 780-nal. Őt azért úszta meg olcsóbban a MÁV, mert arcképes utazási igazolványa, szintén MÁV-dolgozó felesége révén, megmaradt.

Ha a történetnek ez a szelete még nem veszi el a kedvét az érdekérvényesítéstől az öntudatos dolgozóknak, akkor ismerkedjenek meg a továbbiakkal is. Az alapesemény az az emlékezetes Keleti pályaudvari figyelmeztető sztrájk 1992. május 22-én, amelyet két perccel a vége előtt rendőri beavatkozás rekesztett be: a főnökség által formai hibák mellett indítani kívánt mentesítő vonat elé ülő VFSZSZ-aktivistákat, mielőtt maguktól felálltak volna, az utolsó pillanatban monstruózus rendőri erők távolították el.


Egy per…
Egy per…




Kettő per…
Kettő per…




Három per…
Három per…



Most tehát itt tartunk. Egyelőre Kalmár Tibornak és Papp Gábornak mindhárom szálon „igaza van”. A jog megvédi őket a munkáltató jogszerűtlen lépéseitől. Csak éppen egy év és nyolc hónapja nem kapnak fizetést. S ha igazukért harcolni akarnak, nem is helyezkedhetnek el. Csak éhen ne haljanak addig, amíg igazuk jogerőre emelkedik!

Ui.: Egy pillanatra még szakszervezeti tisztségeiket is elvesztették. A VFSZSZ alapszabálya ugyanis kimondja, hogy tag – következésképpen választott vezető – csak a MÁV-nál munkaviszonyban álló dolgozó, MÁV-nyugdíjas és gyesen lévő lehet. Abban a percben, amikor a bíróság munkaviszonyukat megszüntette, az alapszabály értelmében megszűntek szakszervezeti tagok lenni. Ahhoz, hogy vezetők maradhassanak, módosítani kellett az alapszabályt. Szerencsére a döntésre jogosult testület ezt villámgyorsan megtette.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon