Ljudmila Petrusevszkaja

Ljudmila Petrusevszkaja: Jeladás a mélyből


Gyerekkoromban úgy tudtuk, hogy a halálraítélteket kivégzés előtt uránbányába viszik dolgozni. Három-négy hónap ráadás az életből. Aztán hallottuk azt is, milyen aljasul végzik ki őket. Az elítéltnek ott lenn, a tárnában olvassák föl a kegyelmi kérvény elutasítását, aztán összekötözik, arccal a földre, tarkójához a pisztolyt, és beleeresztenek egy sorozatot. Ennyi.

Kínában megint másképp. Egy futballpályán széksorokat állítanak fel, végigmegy egy ember, és tarkón lövi a bekötött szemű elítélteket. Technikai újítás: a szék mögé karót vernek, ahhoz kötik az áldozat kezét.


Ljudmila Petrusevszkaja: Az apa


Élt egyszer egy apa, aki sehogyse talált magának gyerekeket, bármennyit is kereste őket a nagyvilágban. Ment, ment, kérdezősködött mindenfelé: nem futottak errefelé az én gyerekeim? Csakhogy amikor megkérdezték tőle, hát hogy néznek ki azok a gyerekek, hogy hívják őket, kisfiúk-e vagy kislányok, és így tovább, erre az apa semmit sem tudott mondani. Mégis tudta biztosan, hogy valahol meg kell lenniük a kicsiknek, és kereste őket tovább. Egyszer, késő este meglátott egy öregasszonyt, megsajnálta, elvette tőle a nehéz szatyrát, és elvitte egészen a lakása ajtajáig.

Ljudmila Petrusevszkaja: Nagy októberi ellenforradalom


A hadirokkantak nálunk mindig is nemzeti szentek voltak: lábatlan repülőstiszt, félkarú író, béna vagy vak költő, előttük hajolunk földig. Hogy miért?

Mert az októberi forradalom minden fő eszméjét Krisztustól és a keresztény vallásból vettük át: oszd szét minden vagyonod, add oda mindenedet a másik embernek – hangzott az egyik parancs. A másik pedig: legyen minden nemzet egyenlő, ne legyen se hellén, se júdeai. Csak egyetlen parancsról feledkeztek meg a forradalmárok: a „ne ölj” parancsáról.