Ljudmila Petrusevszkaja

Nyomtatóbarát változat

Élt egyszer egy apa, aki sehogyse talált magának gyerekeket, bármennyit is kereste őket a nagyvilágban. Ment, ment, kérdezősködött mindenfelé: nem futottak errefelé az én gyerekeim? Csakhogy amikor megkérdezték tőle, hát hogy néznek ki azok a gyerekek, hogy hívják őket, kisfiúk-e vagy kislányok, és így tovább, erre az apa semmit sem tudott mondani. Mégis tudta biztosan, hogy valahol meg kell lenniük a kicsiknek, és kereste őket tovább. Egyszer, késő este meglátott egy öregasszonyt, megsajnálta, elvette tőle a nehéz szatyrát, és elvitte egészen a lakása ajtajáig. Az öregasszony nem mondott köszönetet, a lakásába se hívta be, csak egy jó tanácsot adott neki: szálljon vonatra, és utazzon el a Negyvenedik Kilométer nevű állomásig.

– De minek menjek oda? – kérdezte az apa.

– Hogyhogy minek? – kérdezett vissza az öregasszony, és már csukta is be nagy gondosan az ajtaját, kulcsra, biztonsági zárra, láncocskára.

Szigorú tél volt, de az apa azért vonatra szállt. A vonat csak ment, ment, egész álló nap, állomás közben alig volt, és amikor már sötétedett, végre beállt a Negyvenedik Kilométer nevű állomásra. A szegény utas egy erdő szélén találta magát. Azért csak elindult, s a hóbuckákon át elvergődött az erdő közepéig. Ott egy keskeny ösvényre bukkant, s a szürkületben eljutott egy kicsiny kunyhóhoz. Kopogtatott, de nem kapott választ. Belépett az előszobába, és a következő ajtón megint kopogtatott, de ott se kapott feleletet. Akkor óvatosan belépett a jó meleg szobába, levette a csizmáját, a sapkáját, a kabátját, és körülnézett. Odabenn tisztaság volt, jó meleg, égett a petróleumlámpa. Mintha valaki éppen csak elment volna hazulról, az asztalon még ott a teáskanna, a csésze, a kenyér, a vaj és a cukor, és a kemence is befűtve. Utazónk persze átfázott, megéhezett az úton. Megbocsássatok, mondta fennhangon, töltött magának egy csésze teát, és megitta. Némi töprengés után megevett egy darab kenyeret is, és pénzt tett le az asztalra. Időközben odakint már egészen besötétedett, s a vándorló apa azon kezdett gondolkodni, hogy mi is legyen ezután. Nem nézte meg a menetrendet, és különben is, könnyen elsüllyedhet a hóban, ami egyre csak esett, esett, betemetve minden nyomot.

Lefeküdt hát a padra, és elszenderedett. Arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtón. Felült a padon, és kiszólt:

– Igen, igen, tessék!

Apró termetű, szakadt rongyokba bugyolált gyermekecske lépett be a kunyhóba. Beljebb jött, majd tétován megállt az asztal mellett.

– Hát te ki vagy? – kérdezte a padon ülve, szinte még félálomban az apa, aki még nem talált magának gyereket. – Honnan kerülsz te ide? És hogy találtad meg a kunyhót? Itt laksz?

A gyerek megvonta a vállát, és azt mondta:

– Nem én.

– Idehozott valaki?

A gyerek csak ingatta szakadt kendőbe bugyolált fejét.

– Egyedül vagy?

– Egyedül – válaszolta a gyerek.

– És a mamád? Vagy a papád?

A gyerek szipogni kezdett, és megint megvonta a vállát.

– És hány éves vagy?

– Nem tudom.

– Hát jó. Hogy hívnak?

Újabb vállvonás. A gyereknek hirtelen folyni kezdett az orra. Beletörülte a kabátja ujjába.

– Várj csak – mondta ekkor az apa, aki még nem talált magának gyereket. – Az embernél legyen mindig zsebkendő.

Megtörölte a gyerek orrát, s óvatosan kihámozta a rongyokból. Letekerte róla a kendőt, levette róla a kopott prémsapkát, a melegnek látszó, de összevissza szakadozott kabátot.

– Én kisfiú vagyok – szólalt meg hirtelen a gyerek.

– Na látod, ez már valami – válaszolta a férfi, miközben megmosta a gyerek kezét. Kicsinyke kéz volt, parányi körmökkel. A gyerek amúgy inkább öregemberre hasonlított, néha meg egy kínaira vagy egy űrlényre, olyan duzzadt volt a szeme meg az orra.

Az ember megitatta a gyereket édes teával, megetette kenyérrel. Csakhogy a gyerek nem tudott inni, úgy kellett megitatni kiskanállal. Az ember egészen beleizzadt az igyekezetbe.

– No gyere, most lefektetlek aludni – mondta neki, mert addigra mind a ketten nagyon elfáradtak. – A kemencén jó meleg van, de még leesnél onnan. Idefektetlek a ládára, és körberaklak székekkel. Csak lenne valami, amivel megágyazhatnék neked…

Az ember végigkutatta a házat valami meleg holmi után, de nem talált semmit. Hát leterítette a meleg kabátját, és levette a pulóverét, hogy majd azzal takarja be a gyereket. De ekkor a ládára tévedt a tekintete. Hátha abban lesz valami, valami akármilyen holmi!

Felnyitotta a ládát, és előhúzott belőle egy égszínkék selyempaplant csipkés párnát, kis matracot és egy jó pár gyereklepedőt. Legalul még volt egy halom finom csipkés kising, aztán meleg flanellingecskék, meg néhány kötött nadrág kék szalaggal összefogva.

– Hohó, hát itt egy egész kelengye van! – kiáltott fel az ember. – Igaz, ez biztos valami másik kisgyereké… De fázni minden gyerek egyformán fázik, és éhesnek is egyformán éhes… Abból nem lehet baj, ha megosztoznak egymással! – mondta fennhangon az apa, aki még nem talált magának gyereket. – Az nem lehet hogy az egyik gyereknek ne legyen semmije, rongyokban járjon, a másiknak meg mindenből túl sok legyen. Hát nem igaz? – kérdezte.

A gyerek addigra már elaludt a padon.

Akkor az ember ügyetlen kézzel, de csak megágyazott a pompás kék ágyneművel, nagy óvatosan átöltöztette a gyereket a tiszta ruhákba, és lefektette. Magának a földre terítette a kabátját, lefeküdt a láda mellé, és betakarózott a pulóverével. Az apa, aki még nem talált magának gyereket, úgy kimerült, hogy olyan gyorsan elaludt, mint még soha életében.

Arra ébredt, hogy kopognak az ajtón.

Egy asszony lépett be a szobába, hóval belepve, mégis mezítlábasán. Az ember felocsúdva álmából rögtön a láda elé állt és azt mondta:

– Bocsásson meg nekünk, hogy így betelepedtünk. De megfizetem magának.

– Bocsásson meg, de eltévedtem az erdőben – mondta az asszony, aki meg se hallotta, mit mondott a férfi. – Gondoltam, bekéredzkedek magukhoz egy kicsit melegedni. Már attól féltem, hogy megfagyok. Igazi hóvihar van odakinn. Megengedik, hogy itt maradjak?

– Akkor hát nem ő a ház gazdája – gondolta az ember.

– Mindjárt főzök magának teát – mondta. – Üljön csak le.

Fát rakott a tűzre, megkereste a vizeshordót a kamrában. Talált egy lábos krumplit is, egy másik lábosban pedig tejes köleskását.

– A krumplit mi esszük meg, de a kását meg kell hagyni a gyereknek – mondta.

– Milyen gyereknek? – kérdezte az asszony.

– Hát őneki – mutatott a férfi a ládára, ahol fejét a kezére hajtva édesen aludt a kicsiny gyerek.

Az asszony térdre ereszkedett a láda előtt, és sírva fakadt.

– Istenem, hát itt van az én gyermekem – mondta. – Ugye, ő az?

És megcsókolta a kék takaró szegélyét.

– A magáé? – lepődött meg az ember. – És hogy hívják?

– Nem tudom, még nem adtam neki nevet. Úgy elfáradtam ma éjszaka, annyit szenvedtem. És nem volt senki, aki segítsen. Egyetlen ember se volt az egész világon.

– És fiú a gyerek, vagy kislány? – kérdezte bizalmatlanul az ember.

– Mindegy az, akár fiú, akár lány, szeretjük. És újra megcsókolta a takaró szélét.

Az ember figyelmesen megnézte az asszonyt, és valóban felfedezte az arcán a szenvedés nyomait, a lába sovány volt, a szája cserepes, a szeme beesett, a haja kócos. De ahogy eltelt egy kis idő, az asszony lassan felmelegedett, és furcsamód megszépült. A szeme felfénylett, az arca kipirult. Elmerülten nézte a csúnyácska, kopasz kisfiút, aki ott aludt a ládán. Remegett az asszony keze, ahogy görcsösen markolta a láda szélét.

Megváltozott a gyerek is. Kisebb lett, és duzzadt orrával, résnyi szemeivel egyre inkább öregemberre hasonlított.

Az ember nagyon furcsállotta az egészet, és meg is rémült egy kicsit. Hogy a szeme láttára így megváltozzon egy pillanat alatt az asszony is, a gyerek is!

– Hát, ha a magáé a gyerek, akkor én nem is zavarok – fordult el tőlük az ember, akiből nem lett apa. – Megyek, el kell érnem a vonatot.

Sietve felöltözött, és kilépett a házból.

Már világosodott, és milyen különös!, mintha nem is lett volna hóvihar az éjszaka, az ösvény tisztára volt taposva. Gyorsan távolodott a házikótól, s néhány órányi gyaloglás után megérkezett egy másik, épp ugyanolyan házhoz. Már meg sem lepődött, nem is kopogtatott, csak ment egyenesen a szobába.

A kamra is ugyanolyan volt, meg a szoba is, az asztalon ugyanúgy ott volt a forró tea és a kenyér. Fáradt volt a vándor, és fázott nagyon, így hát gyorsan, tétovázás nélkül töltött magának a teából, evett egy darab kenyeret, ledőlt a padra és várt. De nem jött senki. Akkor felpattant az ember és odaugrott a ládához. Ez a láda is tele volt gyerekholmival, de ezek már meleg ruhák voltak: kabátka, sapka, pöttöm kis nemezcsizma, steppelt téli nadrág, sőt, egy pazar kezeslábas is, legalul pedig egy kapucnis, prémes zsák.

Az embernek rögtön az jutott eszébe, hogy a kisfiúnak csak ingecskéi vannak, meg mindenféle felesleges holmija, de olyan ruhája egy sincs, amiben ki lehetne vinni őt a szabadba. Fennhangon bocsánatot kért, és összeszedte a legfontosabbakat, a prémes zsákot, a kezeslábast, a nemezcsizmát és a sapkát. Aztán még magához vett egy szánkót is, mert látta, hogy kettő is van a házban. Még egyszer elnézést kért, a láda mögötti csizmahalomból kiválasztott egy pár felnőtt, az asszony lábára illő nemezcsizmát is. Aztán indult a rakományával visszafelé, olyan gyorsan, ahogy csak bírt, igyekezett vissza az első házikóhoz.

Csakhogy ott már nem volt senki. A forró tea, a kenyér az asztalon. A láda üresen állt.

– Nyilván ráadott a gyerekre minden holmit, amit csak talált – gondolta az ember, akiből nem lett apa. – Micsoda ostobaság, amikor itt van nálam a jó meleg ruha!

És már futásnak is eredt, húzta maga után a szánkót, és egykettőre utol is érte az asszonyt, aki már alig vonszolta magát, és szédült a fáradtságtól. Meztelen lábát vörösre csípte a hó, a rongyokba bagyulált gyereket a karjában cipelte.

– Álljon meg! – kiáltott rá a férfi. – Várjon már! Hát hogy lehet így elindulni hóban-fagyban? Fel kell öltöztetni azt a gyerkőcöt! Tessék, itt van minden, ami kell.

Elvette az asszonytól a gyereket, az engedelmesen, szemét lehunyva átadta neki terhét, s együtt visszamentek a házikójukba.

Csak akkor jutott eszébe az embernek a furcsa öregasszony, akinek segített cipelni a nehéz szatyrokat. Megkérdezte az asszonytól:

– Mondja, magának is az az öregasszony adta meg a címet?

– Nem, nekem csak az állomás nevét mondta meg, azt, hogy Negyvenedik Kilométer – válaszolta az asszony, akinek majd leragadt a szeme az álmosságtól.

De ekkor felsírt a gyerek, s ők hozzáláttak, hogy közösen, gyorsan átöltöztessék. Igen ám, de a gyerek addigra olyan kicsi lett, hogy a kiscsizma is túl nagy volt még neki, a takaróba kellett bepólyázni. Most vették hát nagy hasznát a prémes, kapucnis zsáknak. Az összes többi ruhát batyuba kötötték, az asszony felhúzta az új nemezcsizmáját, s elindultak hármasban visszafelé. Az újsütetű apa vitte a gyereket, az asszony a holmikat, és útközben elfelejtették, hol találkoztak, és elfelejtették az állomás nevét is. Csak arra emlékeztek, hogy volt valaha egy nagyon nehéz éjszaka, egy hosszú út, magányos, nehéz napok, de most már megszületett a gyermekük, s ők megtalálták, amit kerestek.

(Fordította Morcsányi Géza)

• Karácsony